Hegyet hágék, lőtőt lépék…

Tíz éve hunyt el Erdélyi Zsuzsanna, a népi vallásosság világhírű kutatójA

Erdélyi Zsuzsanna

Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas néprajztudós, a nemzet művésze tíz évvel ezelőtt, 2015. február 13-án hunyt el Budapesten. Életműve közös örökségünk: születésének századik évfordulóján, 2021-ben emlékkötet jelent meg a tiszteletére Homályba vetett fénycsóva címmel, majd 2023-ban felavatták emlékművét a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza közötti árnyas ligetben. A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának kitüntetése is őrzi első vezetőjének a nevét.

Az idei, kerek évforduló alkalmából régi magyar himnikus népénekek és archaikus imádságok hangzottak el Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből, az MMA magyar kultúra napi gálaestjén. A Himnusz – a magyar nép imái című összeállításról Juhász Zoltán kutatómérnök, népzenész elmondta: a lélek mélyéről feltörő fohászok megidézik a nagypénteken gyermekét kereső Szűz Máriát, és az égszínkék palást védelmében szólnak a szülés, a betegség, a halál fájdalmáról.

„Maguk riportiak?” – nézett ki a kilencvennyolc éves Rozi néni nagyberényi szőlőhegyi házának ajtaján, amikor 1968. december 17-én Erdélyi Zsuzsanna bekopogott hozzá. „Riportiak? Igazában nem vagyunk riportiak, de azért mi is kíváncsi emberek vagyunk” – érkezett a felelet. Hogy mire is voltak kíváncsiak a gyűjtők, arra a Hegyet hágék, lőtőt lépék című gyűjteményben csodálkozhattak rá az olvasók. Erdélyi Zsuzsanna így összegzi munkájának jelentőségét: „Azon a csúszkás hideg napon ismertem meg a kilencvennyolc éves csodaagyú Babos Jánosné Ruzics Rozáliát. Pénteki imádságával, egy soha nem hallott, hosszú szöveggel nyitotta ki nekem az ajtót a középkor ismeretlen szellemi világába. Pais Dezső kifejezésével élve, ebbe a terra incognita-spiritualia incognita homályába vetett fénycsóvát Rozi néni, hogy fölfedje annak rejtett tartományait.”

A Pénteki imádság pillanatok alatt új irányt szabott a kutató szakmai törekvéseinek. Kitágította a látóhatárt. Erdélyi Zsuzsanna, a magyar-olasz-filozófia alapképzettségű bölcsész eleve otthon volt a középkori olasz szakrális költészetben, a nemzeti nyelvű, népi ihletésű lauda-műfaj különös világában. Gyűjtőútja hatására felsejlett benne a 13–14. századi Mária-siralmak könnyes lírája, a fiával együtt szenvedő Istenanya jajszava.

„Hegyet hágék, / Lőtőt lépék, / Kő káplonicskát láték. / Bellől arannyas, / Küel irgalmas / Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala. / Aran(y)hajával leeresztvel, / Arankönyveivel kicsordulval…” – már a kezdősorok megidézik a középkor évente ismétlődő kollektív katarzisát, amely jelenidőbe helyezi a passió epikáját vagy a Mária-siralom líráját. Ezeket a műfajokat a népi imádságok nemcsak szövegként éltették tovább, hanem érzelmi töltésükben is. Erdélyi Zsuzsanna legalábbis úgy tapasztalta, hogy a legkülönfélébb nemzetiségek öregjei sokszor sírva mondták el neki imáikat, magyarázatként egy kemény tartású, szikár kis öregasszony azt is hozzátette: „Erő van ezekben az imákban… Lelki erő. Legyöngülünk is, csak ebből merítünk…” – azaz a szenvedő, de feltámadó Krisztusból.

Rozi néni, majd a gyűjtőutakon megszólított százak az írástudatlanok felelősségével őrizték mindazt, amit a nagyszüleiktől még gyermekként megtanultak. Ezt a tudást korábban írás nem rögzítette, helyette a közösségi emlékezet – az úgynevezett kollektív memória – tárolta és örökítette tovább a századok nemzedéki rendjében. Kiváló szellemű öregeket faggatva távoli idők rétegeit hántotta le a néprajztudós: „ha tovább kutatunk, eljutunk kultúránk szinte már megkövesült alaprétegéig, amelyet az időfolyam pusztító hatása sem tudott elmosni. Ebben az örökségben irodalom, művészet, zene éppen olyan jelentős szerepet játszik, mint az az ősi költészet, amelynek összetevői sűrítetten jeleznek egykori pogány szellemiséget, középkori egyházi hagyományokat, európai hátterű gazdag érzelmi műveltséget, s mindezt naiv népi formában. A múlt ismeretlen költői öröksége jelentkezik így a mában.”

Múltunk irodalmi valóságát csak néhány szórványemlék – mint a Volék sirolm tudotlon kezdetű, 13. századi Ómagyar Mária-siralom – tanúsítja, ennél valamivel több maradt meg a történelmileg kevésbé meggyötört országokban. Erdélyi Zsuzsanna kutatásai nyomán vált elfogadottá a közösségi emlékezeten alapuló élőszavas kultúra forrásértéke. A feltárást, majd a műfaji, történeti értékelést Kárpát-medencei és európai összehasonlításban is elvégezte a néprajztudós.

Az archaikus népi imádság csöndes fohászként élt századokon át a kisközösségi, családi gyakorlatban. A szóbeliségen alapuló, hagyományos világkép egyik jellemzője pedig az, hogy tömörített, lényegi információkat ad át a következő nemzedéknek. A szimbólumokat kibontva megismerkedhetünk a mindennapi élet gyógyító működésmódjaival, a közösség erejével.  Az archaikus népi imádság nem csupán múltidéző kordokumentum – hangsúlyozza Szerényi Béla, a Homályba vetett fénycsóva szerkesztője, az Óbudai Népzenei Iskola vezetője –, hanem egészséges világképet közvetítő ismeretek tára, amely inspirációs forrássá válhat egy emberibb élet reményében.

Tóth Ida

Borbás Márton: Erdélyi Zsuzsanna

Budapest, XIV. kerület, Városligeti körönd

A Magyar Zene Háza és a Néprajzi Múzeum között húzódó sétányon.