Reflexió Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor – Rögtönzések éltre, halálra című kötetéhez

Nagyon örültem, amikor a Magyar Jazz Szövetség révén hírt kaptam róla, hogy regényes életrajz született szeretett mesterem, egykori tanárom, Gonda János életéről. Az írót őszinte nagyrabecsülés és dicséret illeti a tények felderítéséért, és azért is, mert annak ellenére, hogy nem gyakorló zenész, zeneileg is hitelesen tudott írni a Tanár úr szakmai tevékenységéről.

Nem voltam Gonda János zongorista növendéke, jazz elméletet és szakmódszertant tanultam tőle, azonban jazz-előadóművészi diplomám megszerzése után is tartottam vele a kapcsolatot, önzetlenül segített, hogy felvételizhessek a bostoni Berklee College of Music zeneszerzés szakára, rendszeresen átnézte kezdeti kompozícióimat, korrekciós javaslatokat adott, és bíztatott a további munkára. Későbbi szerzői CD lemezeimből természetesen mindig küldtem neki tiszteletpéldányokat, mindegyikre reagált, és őszinte, megerősítő sorokat kaptam tőle. Ezeket a leveleket most behelyeztem a róla szóló könyv hátuljába, úgy érezve, hogy végre méltó helyre kerültek.

Szántó T. Gábor könyve olvasmányos és megrázó. Azt hiszem, tanítványai közül nemcsak nekem nem volt fogalmam a Tanár úr származási és családi hátteréről, nyilas és kommunista üldöztetéséről. Ezek olyan tények, amikről nem lehet eleget beszélni. A szerző kiválóan érzékeltette az üldözöttek kiszolgáltatottságát és Salkaházi Sára, valamint nővér társai halálmegvető bátorságát a nyilas pribékek arroganciájával szemben. Ugyancsak megrázó az ötvenes évek kommunista gépezetének működése, melynek következtében szétszakadt a Gonda család, az édesapa és a nagyobbik fiútestvér emigrálni kényszerült, végül Ausztráliában élték le életük további részét. Gonda János itthon maradt, támogatnia kellett mentálisan beteg és bénult kezű édesanyját, akinek egy félbemaradt zongoraművészi pálya terhét is hordozni kellett. Ráadásul nagypolgári, cipőgyárosi múlttal rendelkezett a család, ami önmagában is priuszt jelentett 1950 után. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az itthon hagyott kisebbik fiú, János is úgy döntött érettségijét követően, hogy apja nyomdokaiba lép, és elhagyja az országot. A disszidálás nem sikerült, a kisteherautót, amin a menekülni vágyók ültek, géppisztolysorozat állította meg Rajkánál, a sofőr a helyszínen meghalt. Gonda Jánost egy év börtönre ítélték, ahol kitanulta az esztergályos mesterséget, szabadulása után is dolgozott a szakmában, így, mint munkás fiatalt, felvették a Zeneakadémia zenetudományi szakára, majd a zongoraművész szakot is elvégezte. Közben önképzéssel elsajátította a jazz zongorázás alapjait is, kilenc év tanulmányi idő után diplomás zenész lett, aki nemcsak azzal a tudással rendelkezett, amit az alma máter adott neki, hanem tudott valami mást, valami többet, amit – úgy érezte – másokkal is meg kell osztania.

A történetet természetesen nincs szándékomban elmesélni, inkább mindenkit bíztatok, hogy olvassa végig, amit annak ellenére is jó szívvel teszek, hogy vannak a könyvben olyan momentumok, amik nem nyerték meg a tetszésemet, és idegennek érzek Gonda Tanár úr stílusától, személyiségétől. Az egyik ilyen dolog a trágárság. Soha nem

hallottam tőle egyetlen trágár kifejezést sem, a legerősebb, aminek egyszer véletlenül tanúja voltam, amikor egyik növendéke megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, az volt: „Köpök az érveire!” Közben persze látszott, hogy nagyon ideges, mondana erősebb kifejezéseket is, ha mindezt nem tartaná úriemberhez méltatlannak. Szerintem jobban tükrözné Gonda János személyiségét a szöveg, ha azt a néhány – tényleg nem sok – trágár mondatot kihúzná a szerző a következő kiadásból.

A másik momentum, amit túlzásnak érzek, a nemiség, az érzékiség szerintem túlzott szerepeltetése, központba helyezése. Az íróval nagyjából egykorú vagyok, valószínűleg hasonlóak a tapasztalataink arról, hogy korosztályunk tizenéves srácai miket és hogyan beszéltek a nőkről, a testiségről, ebben a közegben volt téma a „reiszolás” és egyebek. Szüleink generációja azonban még más volt, és ebbe tartozott Gonda János is. Nyilván neki is meg kellett küzdenie a serdülőkori fiús traumákkal, gyakorlatot kellett szereznie az ismerkedésben, a férfi-nő kapcsolat kialakításában. Azonban az ő generációját még sokkal erősebben korlátozták a társadalmi konvenciók, ezért túlzásnak érzem a könyvben az erotika arányát a Tanár úr fiatalkori életében, azt pedig ízléstelennek és méltatlannak látom, amikor a szerző arról ír, hogy hogyan maszturbált a Sashegy eldugott zugában hazafelé menet. Nem a prűdéria miatt említem, de egyszerűen nem hiszem, hogy ez a mozzanat történeti kutatás révén került volna napvilágra – ellentétben a dunaújvárosi beavató kalanddal – hanem sokkal inkább az írói fantázia terméke. Viszont egyáltalán nem illik Gonda János stílusához, aki még a valós, megtörtént dolgokkal kapcsolatban is azt mondta: „Úriember nőügyekről nem beszél.” Persze, nem azt akarom mondani, hogy a művészvilágban ne lett volna már akkor is szabadabb légkör, meg azt sem, hogy egy egészséges férfiember életében ne játszana nagyon fontos szerepet a testiség, de a művészi megjelenítésben nagyon fontosak az arányok és a stílus. A jazzprofesszor című könyvben pedig a főszereplő, Gonda János stílusa.

Szerintem nagyon lényeges szakmai hiány, amit Szántó T. Gábor egyáltalán nem említ, hogy Gonda János nem úgy diplomázott zongora szakon a Zeneakadémián, hogy zenetudósként, a futottak még kategóriában megengedték neki, hogy kicsit komolyabb zongora tanulmányokat végezzen, mint ami az esztéták számára kötelező, hanem tényleg kiváló zongoraművészi kvalitásokkal rendelkezett, és egy nagyívű zongoraművészi pályáról mondott le amiatt, hogy jazz zongorista, improvizatőr, iskolateremtő tanár és tankönyvíró publicista lehessen, amihez száz nagyon erős falat kellett áttörnie. Ezt a véleményemet arra alapozom, hogy a Tanár úr 2021-ben bekövetkezett halála kapcsán – rádiós zenei szerkesztőként – alkalmam nyílt végighallgatni Gonda János összes publikál hangfelvételét, amikből Magyar Kornél kollégám sorozatot készített a Magyar Katolikus Rádióban. Azt már tanítványaként is tudtam, hogy Gershwin: Rhapsody in Blue című művét játszotta a diploma koncertjén, arról azonban nem volt tudomásunk, hogy ezt a Magyar Rádió is rögzítette, Gonda Jánost a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kísérte Sándor János vezényletével. A felvételt érett fejjel, ekkor hallottam először, és meglepetésként hatott rám művészi tökéletessége. Az előadás nem olyan bombasztikus, mint Cziffra György korábbi rádiófelvétele ugyanebből a darabból, de rendkívül ízléses, kitűnően frazeált, technikailag tökéletesen megoldott interpretáció, gazdag érzelmi töltéssel. A művet

hallgatva eszembe villant egy évtizedekkel korábbi eset, amikor a Tanár úr egy barokk korálvariációt mutatott be órájának keretében zongorán, ahol megkért, hogy lapozzak. Akkor is hasonló érzések kerítettek hatalmukba, csodálkoztam, hogy ez mennyire más, mint amikor jazz elemeket demonstrál a zongorán, milyen ízléses, művészi zongorajátékot hallok közvetlen közelről. Magyar Kornél sorozata kapcsán rászántam az időt és a fáradságot, végig hallgattam az összes Gonda felvételt, és érett fejjel mindegyik sokkal többet adott, sokkal jobban megfogott, mint útkereső fiatalként, amikor a bakelitlemezek először megjelentek. Érdekes módon nekem éppen a Szántó T. Gábor által sokszorosan dicsért Sámánének tetszett legkevésbé, itt az volt a benyomásom, hogy a zenésztársak nem mindig vannak egy hullámhosszon a szerző-interpretátorral, sok olyan pont van a felvételben, ahol nincsenek együtt, nem tudják megfelelően követni.

Ugyan Gonda János nem volt olyan lehengerlően virtuóz jazz zongorista, mint Garay Attila, Szakcsi Lakatos Béla, vagy tanítványa, Pleszkán Frigyes, de újra hallgatott felvételeiből is egyértelműen kiderül, hogy anyanyelvi szinten volt otthon az zongorán, egyéni, ízléses invenciókat dolgozott ki, játszott lemezre. Zeneszerzői életműve is alapvetően a zongorához kötődik, tanári pályáján sem nélkülözhette, hogy nemcsak elmondta a dolgokat, hanem zongorán be is mutatott mindent. Ehhez jön még publicista és közéleti szerepvállalása, úgyhogy valóban találó Szántó T. Gábor kötetének címe: A jazzprofesszor.

Laczó Zoltán Vince

Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor. Gondolatok életre, halálra

(Gondolat Kiadó 2024)