PETRŐCZI ÉVA[1]
A „daloló” Nodame
Gondolatok egy
filmsorozathoz
Nem vagyok szenvedélyes Tv
filmsorozat-néző, de a 2006-ban forgatott, méltán mindmáig óriási
sikerű Nodame Cantabile
három napig valósággal a képernyő elé szegezett, mind a 11 részével. A
több játék- és rajzfilm változatot megért történet és zene-áradat csírája egy, Tomoko Ninomiya által írt,
hagyományos japán manga, azaz képregény sorozat.
Ezekben a tizenkilencedik század vége, a műfaj megszületése óta a humor, a
gyakran erőszakos összecsapások, a groteszk élethelyzetek uralkodnak. A
főleg angol nyelvű elemzések az általunk nagy figyelemmel végigkísért sorozat műfajául a „musical”-t
és a „romantic comedy”-t
jelöli meg, annak ellenére, hogy Takeuchi Hideki alkotása (mert az, a javából) felmérhetetlenül több
annál. Számomra már abban a pillanatban kiderült ez, amikor a Netflix fényképes ajánlójában megpillantottam Hiroshi Tamakit, a film egyik
főszereplőjét, a maximalista konzervatóriumi zongora-tanszakos
növendék, Shinichi Chiaki
alakítóját, már karmesteri klakkban-frakkban. A filmsorozat első
képsoraiból kiderült azután, hogy éppen tíz évvel a filmben részletezett
események előtt, mindössze tizenegy éves, gazdag szüleivel akkor éppen
Prágában élő és lelkes koncertlátogató kisfiúként a gálaruhában
feszítő kis Chiaki barátságot kötött egy neves
karmesterrel, a Mozart számára is oly kedves városban dirigáló, neve alapján
valószínűleg spanyol Sebastian Vieiras-szal,
akivel nem csak közös fényképük készült, de a gyermekben egy pillanat alatt
csillapíthatatlan vágy támadt arra, hogy felnőttként ő is karmester
legyen. S ezek után a sorozat számos epizódjában fel-felvillant az a jelenet,
amikor az elegáns japán „kis lord” szó szerint eggyé vált a muzsikával, a
hangok világával. S ahányszor ez a jelenet felidéződött, a mából hirtelen visszaléptem harminc-egynéhány évet, amikor
egy hasonlóan az akkori utolsó „férfidivat” szerint öltöztetett japán fiúcskát
láttam, igaz, nem karmesteri pálcával a kezében, hanem a zongoránál ülve.
Méghozzá egy olyan, igaz, nem prágai, hanem bécsi koncerten, amelynek egyik
szervezője én lehettem. Pontosan a város szívében, a Dorotheum,
e jeles kiállítóhelyiség és árverési helyszín közelében, az osztrák
főváros magyar református templomában. Az akkori vezető lelkésznek, a
művészetbarát és művészetpártoló Soós Mihálynak köszönhetően
sikerült ugyanis elintéznem, hogy az MTV közkedvelt Cimbora
műsorának (amelynek akkoriban állandó külső munkatársa voltam)
legjobb ifjú muzsikusai felléphessenek, számos külföldi társukkal együtt, egy
gyerekkoncerten. A helyszín a kiváló akusztikájú templom volt. Amikor pedig a
film főhősével egyidős japán kisfiú mesterien
zongorázni kezdett, nem csupán a zenei élménytől kezdtek peregni egyébként
nem túl gyakori könnyeim, hanem attól is, amit az alábbi versben, még aznap,
így fogalmaztam meg:
Szégyen
Szégyen, hogy nem a Chopin-Impromptu
zokogtat,
csak az, micsoda öltözékben
zongorázik a kis japán,
miféle ruhaszobrász-műremekben
hajlong és mosolyog.
Nézem, már-már irigy dühvel talán,
s rád gondolok, fiam,
ki hercege vagy
Európa rongyosbugyrainak;
vagyonbevallással felérnek
négytérdű nadrágjaid.
Istenem, nézd el nekem,
hogy nem andalít
ma még a zene sem.
Légy hozzám türelemmel.
Megbánom, Elmúlik.
Lassan. Keservesen.
Visszatérve ezek után a filmsorozatra, amely
bizony nem musical, de nem is romantikus komédia, még akkor sem, ha első
pillantásra, vagy komolyabban végig sem gondolva, annak tűnik. Márpedig a
számtalan zenei részlet és koncert-, illetve zenei verseny-jelenet miatt sem
nevezhető annak, hiszen akkor a Tokyo
Metropolitan Orchestra neves karnagya, James DePreist aligha vállalta volna, hogy ő vezényli végig
az összes hangverseny- és próba-részletet. Többek között a cselekménynek zenei
keretet adó Beethoven 7. szimfóniát, s a záró jelenetben Gershwin Rhapsody in Blue-ját. A film
zenei anyagából egyébként már 2006-ban teljes soundtrack
készült, az említett Beethoven és Gershwin-részletek mellett a teljes zenei
anyagból: Mozart, Brahms, Pablo de Sarasate, Bach,
Chopin, Debussy, Sztravinszkij és Schubert műveiből kiragadott
epizódokkal, a sorozat cselekményét mindenkor híven és stílusosan követve.
A történet voltaképpen – látszólag legalábbis
– nagyon egyszerű, a Momogaoka College of Music
kisvilágának, tanárainak és hallgatóinak ábrázolása, minden tehetségükkel,
szorongásukkal, gyakori hisztériájukkal, sőt. gyakran excentrikus
viselkedésükkel, önzésükkel együtt. A sorozat fő értéke pedig éppen az,
hogy műfaja szerint felvehetné a versenyt a világirodalom legjobb
fejlődésregényeivel, hála Takeuchi Hideki minden érzelgés-csapdát kikerülő rendezésének.
Továbbá a két főszereplőnek, Nodaménak, az
ösztönös, de egy gyerekkori trauma (amikor zongoramestere szó szerint véresre
veri az ötéves kis zseni lányt!) miatt a kottaolvasásba nehezen beletörő
zongoravirtuóznak. Aki ezeknek az élményeknek a hatására képtelen felnőni,
akinek kollégiumi lakrésze maga az őskáosz, romlott ételekkel,
plüssfigurák halmazával, váratlan ájulás- és lázrohamokkal). Ugyanakkor,
gyakran szerelmét és pályatársait etető-kényeztető, szinte
ősanyai alkat is. Aki ráadásul a lehető leglomposabb jelenségből
képes néhány perc alatt elegáns, Madama Butterfly-szerű tündérré vedleni. Az is érdekes,
ahogyan részben maga-adta neve hangzik: Nodame Cantabile, a „daloló” Nodame.
Elsősorban neki köszönhető, hogy kollégiumi lakosztály-szomszédja és
viselkedésben szöges ellentéte, a minden tehetsége
ellenére merev, gőgös és rideg Shinichi Chiaki az ő hatására megtanulja azt az önzetlenséget,
s azt a bajtársiasságot és empátiát, amely nélkül a legnagyobb hangszeres, vagy
énekes muzsikus sem több puszta bábnál. Ugyanígy leckét ad a sorozat abból –
minden művészeti ágban! – hogy sem a rendkívüli technikai készség, sem a
túláradó érzelmek nem vezetnek önmagukban sehová, csupán a kettő teljes
harmóniája, egyensúlya. Nodame szerepéért Juri Ueno színésznő és a
civil életben zenetanár komoly kitüntetést kapott, s hasonlót érdemelt volna a Chiaki Shinichit alakító Hiroshi Tamaki is.
Külön említést érdemel Naoto
Takenaka, a falánk és zabolátlan, végtelenül
szeszélyes, de nagy tehetségű Franz Stressemann
(japán, de német nevet viselő!) karmester és professzor szerepében, és Kósake Toyohara, aki Kozo Eto, a tanítványait korábban
egy merev óriáslegyezővel ütő-verő, de éppen Nodame
hatására apássá szelídülő konzervatóriumi zongoratanárként valósággal
remekel.
A film egyik vándormotívuma végül az, ahogyan
a már befutott, s még csak tanuló ifjú japán zenészek Európába vágynak, s a mi
világunkat érzik, értékelik, idealizálják, úgy, mint a muzsika igazi
fellegvárát. (Még akkor is, ha nálunk a „konzisok”
nem saját lakosztályokban élnek!) A japán muzsikusok Európa-rajongásáról pedig
eszünkbe juthat Kobayashi Ken-Ichiro,
a mi szeretett, nagyra becsült, tiszteletbeli magyarrá lett karmesterünk.
