25 ÉVE HUNYT EL SIMON ALBERT
(Makó, 1926. augusztus 18. – Budapest, 2000. február
17.)
karmester, zenetudós és
zenepedagógus.
Dobszay László |
Simon Albert halálára[1] |
|
A huszadik század második felének
egyik legnagyobb magyarországi zenész-egyéniségét veszítettük el. Szakmailag
elveszítettük már évekkel ezelőtt, amikor a remeteséget választotta. És
szakmailag nem veszítjük el, mert sokan, nagyon sokan vagyunk, akik
különböző okok miatt nem beszélünk róla, de tudjuk, hogy mesterünk volt
és marad. Ismerősei élő legendának hívták: hangversenyeit, próbáit,
de főként őt magát. Csend vette körül, mindenki zavartan
hallgatott; azután a négyszemközti beszélgetéseken újból és újból halkan
ráterelődött a szó. Az utánunk következő generáció kedvéért
kötelességünk most – vagy inkább mostantól kezdve – megtörni a hallgatást, és
beszélni róla. A zenei nagyságot nehéz leírni, és
mégis meg kell kísérelni szabatosan beszélni róla, úgy, ahogy ő a szabatosságot kereste akkor is, ha a zenéről beszélt,
még inkább akkor, mikor zenéül beszélt. Emlékszem, az Istvánffy-lemez felvétele közben visszahallgattuk az
egyik tételt. Rám pirított: „te zenész vagy, ne gyönyörködj, hanem állapítsd
meg pontosan, hogy mit hallasz”. (Mert ez a szabatosság nagyobb
gyönyörűséghez nyit utat, mint ha a fejünk ingadozik a zenehallgatás
közben.) Mégis, miben állt a nagysága? Ha
azt mondjuk, szuggesztív, tévútra megyünk. A jó zenész szuggesztív, de nem
minden szuggesztív zenész jó zenész. Hihetetlen hallása volt. Nemcsak a
tiszta hangra, hanem a tiszta hangzásra, a tiszta ritmusra, az egészben
helyet találó legapróbb részlet, legapróbb árnyalat észrevételére, és, igenis!, a jó technikára. (Olyan fokon értett a
hangszerjátékhoz, a hangszeres technika minden mozzanatához, hogy bármely
zenei kívánságát azonnal a technika nyelvén is ki tudta mondani.) Igazi zenész volt, akinél nincs
külön az anyag és az élmény. Utálta a zenére ráhordott érzést. Maga az anyag,
az anyagszerűség volt nemcsak forrása, hanem szinte szentsége az
érzésnek. Mindent tudott, amit a zenéről tudni lehet, s mindent ki
tudott róla mondani; mégis hitt a kimondhatatlanban. Tudta, mert tapasztalta,
hogy bármit mondunk, az csak arányaiban, mértékében, súlyában, zenei
összefüggéseiben érvényes, ezt pedig nem lehet előre elhatározni, hanem
a zene minden pillanatában döntési helyzetben kell lenni. Sokszor mondta: ne
gyakorolj be semmit, hanem a gyakorlással hozd magad olyan helyzetbe, hogy a
döntő pillanatban, a hangversenydobogón szabad légy az ihlet számára. Ne
gyakorolj be semmit, hanem gyakorolj ki minden
akadályt a darabból.
Sokan vádolták azzal, hogy „perfekcionista”. Ez nem igaz. Nagyon is el tudta fogadni
a gyengeséget, a hibázást, a tökéletlenséget, ha az egész valami jó úton
történik. A hibák fáradhatatlan javítása végső soron azt szolgálta, hogy
jó úton kezdjen el járni, gondolkozni, érezni (hangot és hangszert) a zenész.
Nagyon szívesen és nagyon eredményesen tudott dolgozni átlagos tehetségű
zenészekkel, ha egy bizonyos szerénység, fogékonyság, kereső,
fülelő, kísérletező lelkület volt bennük. Amit nem bírt elviselni,
az a magabiztos, mondhatni gőgös, kérlelhetetlen, mozdíthatatlan,
hajlíthatatlan, végső soron durva „gépzenélés”, a zenében való
erőszakosság. Mert a benne élő zenének
mindene az arányosság, hajlékonyság, a mértéktartás volt, melyet azonban
tüzessé tesz a zenei anyag teljes „kijátszása”. Legszebb hangversenyein a
zenei szabatosság és hajlékonyság, a formáló erő és báj, robbanékonyság
és elegancia olyan egyensúlyát éreztük, ami csak a legnagyobbaknál
lehetséges. Talán kevesebben tudták, hogy a
maga módján mennyire művelt volt. Nemcsak a hihetetlen mennyiségű
zenei anyagra gondolok, amit fejében tartott, hanem arra a módra, ahogy nem a
filiszter, hanem a szellemi ember biztos tájékozódásával mindig ráakadt a
számára fontos írásokra, s azokat annyiszor, olyan fogékonysággal olvasta
újra és újra, olyan intenzitással vetette össze saját tapasztalataival, hogy
mindez tényleg asszimilált műveltséggé vált benne. Nehéz barát volt, de jó barát.
Fáradságos volt órákat vele lenni, de a távolból visszapillantva mindig
tudtuk, hogy megérte. Haragja és humora egyaránt hiteles volt. Nehéz
örökséget hordozott és nehéz üzenetet. Harc volt az élete kívül és belül. De
mindig a békességre vágyott, nem az üres, hanem a tartalmas békére. Mozart,
Bartók békéjére – az Isten békéjére. Most már ez lesz az osztályrésze
mindörökké. Nekünk pedig össze kellene
szednünk magunkat. Egyszer el kellene mondanunk egymásnak mindent, amit róla
tudunk, amire emlékezünk. Jóvá kellene tenni azt is, amit elhibáztunk vele. A
legfőbbet úgysem tehetjük jóvá: azt, hogy nem használtuk ki a tehetségét. De mindenekfölött, szinte
kétségbeesetten kellene keresnünk: Ki fogja pótolni őt? Ki lesz a mai és
holnapi fiatalok ilyen tanítómestere? |
Beszélgetés Simon Albert karmesterrel (1986) (25:50)
Les
préludes című szimfonikus költeménye Pierre Monteux vezényletével Magyar Rádió Kedves lemezeim
sorozatában elhangzott adás (1986). Beszélgetőtárs: Papp Márta. Liszt Les préludes című szimfonikus költeménye Pierre Monteux vezényletével (1986)
Bach - Zoltán Kocsis & Albert Simon
(1974) - Concerto Nr. 1 In D Minor, BWV 1052 (23:29)
0:00 :
Allegro
8:53 Adagio
16:07 :
Allegro
Bach - Zoltán Kocsis & Albert Simon
(1974) - Harpsichord Concerto No.2 in E major, BWV
1053 (18:11)
0:00 : I. [no tempo marking]
7:53 :
II. Siciliano
12:26 :
III. Allegro
(LP
Hungaroton – SLPX 11550 Orchestra Of The Liszt Ferenc
Music Academy)
2025. február 26-án templomi
megemlékezést tartott az Egyházzene Tanszék Simon Albert halálának 25.
évfordulóján.
A karmester, zenetudós,
zenepedagógus több évtizeden át vezette a Zeneakadémia zenekarát,
zenész-generációk nevelkedtek óráin és próbáin.
Az 1990-ben
(újjá)alakult Egyházzene Tanszék tanáraira és hallgatóira is nagy hatással volt.
Az Egyházzenei Tanszék
és a Schola Academica rá emlékezett gregorián
énekekkel és reneszánsz motettákkal.