TARDY LÁSZLÓ

 

Reneszánsz szerzők művei a Mátyás-templom énekkarának repertoárján[1]

 

Ebben az évben nemcsak „legnépszerűbb” királyunk megválasztásának 550. évfordulójára emlékezünk, hanem arra a művészeti korszakra is, amelynek kezdetei − legalábbis a zenében − egybeesnek Mátyás uralkodásának kezdetével, lezárása pedig akkor történik, amikor a Fekete seregtől rettegő török már 75 éve uralja országunk nagyobbik részét. Mátyás Itáliából hozott feleséget magának, Beatrix pedig hozta az ott már virágba boruló új élet- és művészeti stílust, a reneszánszt. Jöttek vele (és máshonnan is) olyan költők, zenészek, kőfaragó mesterek és építészek, akik meggyökereztették nálunk a korszak új ideáljait. A királynő kíséretéhez tartozott Stefano di Paone da Salerno nápolyi orgonista és orgonaépítő mester is, aki bizonyára több itteni hangszer elkészítésében közreműködött.

 

A király udvari énekkaráról az itt járt külföldi követek mind elragadtatással írtak. Bartolomeo Maraschi castellói püspök, pápai követ 1485-ben ezt jelentette Rómába:

„Olyan énekkara van, amelynél kiválóbbat még nem láttam. Előző napon az udvari kápolnában a maguk dicső szokása szerint ünnepélyes misét adtak elő nagyszámú főúr és nemes jelenlétében. Ha visszatérek, megkísérlem elmondani, mily áhítattal, mily ünnepélyességgel és pompával folyt le a mise. Szinte elszégyelltem magam látva azt, hogy egy világi fejedelem az istentisztelet és a lelkek épülésének dolgában mennyire felülmúlt.” – idézi Harmat Artúr a magyar egyházi zenéről írott tanulmányában, majd hozzáteszi: „E jelentés hatására bővítette ki IV. Sixtus pápa a sixtusi kápolna énekkarát… 24 tagú együttessé.”

 

II. Lajos és felesége, Mária királyné idején még tovább virágzott a reneszánsz zene a királyi udvarban, némely székesegyházban (pl. Pozsonyban) és főúri mulatságok alkalmával. Aztán több mint 350 évre eltűntek ezek a remekművek a budai Vár és a Nagyboldogasszony-templom falai közül. Buda visszavétele idején, 1686-ban pedig már egészen más művészeti stílus virágzott Európa szerte: a barokk. Ezt honosították meg a templomban is a liturgia akkori felelősei, a mai Hilton szálló helyén álló kolostor jezsuita atyái. 200 év múlva, a templom muzsikus plébánosa, az egyházzenei megújító mozgalom egyik első hazai képviselője, Bogisich Mihály vette újra az együttes repertoárjára Palestrina és más reneszánsz mesterek műveit. De e zenei korszak igazi 136 „reneszánsza” csak a 20. század 40-es éveitől indult meg templomunkban Bárdos Lajos munkássága idején, aki Palestrina mellett Josquin, Lassus és Victoria darabjait is műsorra tűzte.

 

A teljesség igénye nélkül venném számba a nagyböjti időszakban szinte évente felhangzó azon műveket, amelyek e korszakból származnak. Az új stílus első nagy mestere a flamand Josquin des Prés (1450–1521), aki elsőnek alkalmazza következetesen az imitációt (a zenei szólamokban egymást követve, más-más hangról hangzik fel ugyanaz a dallam), azt az új technikát, amely világos és érthető szerkezetet biztosított nemcsak az énekesek, hanem a hallgatóság számára is. Három motettája: Tu solus („Te vagy a Teremtő, a Megváltó, és az egyetlen menedék számunkra”), Qui velatus (ének a megkínzott, értünk szenvedő Üdvözítőről), O Domine − miként ez utóbbi szövege is mutatja, gyönyörűen vezet be minket a nagyböjt lelkületébe:

 

Úr Jézus, Krisztus, Jó Pásztor.

Őrizd az igazakat, tedd igazzá a bűnösöket.

Minden hívedhez légy irgalmas, és

Könyörülj rajtam, szegény bűnösön.

 

A zenei reneszánsz „csúcsát” a 16. századi mesterek, az olasz Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525−1594), a németalföldi Orlando di Lasso (1532–1594) és a spanyol Tommaso Lodovico da Victoria (1548–1611) művei jelentik. A méltán klasszikus jelzővel illetett stílus, a „klasszikus vokálpolifónia” egy hosszú fejlődés lezárását jelenti, amely a 12. századtól a 16. század végéig tartott, s amelyben még döntően az egyházi zenéé volt a vezető szerep.

 

Palestrina élete folyamán sohasem hagyta el Itáliát, de a róla elnevezett zenei szerkesztésmódot (Palestrina-stílus) ma a világ szinte minden zenei főiskoláján, egyetemén tanítják. Művészete Rómában virágzott ki, gyermekként a Santa Maria Maggiore bazilika kórusában énekelt, majd kiváló zenei képességei miatt az akkori pápa − III. Gyula − meghívta a Szent Péter-bazilika kórusába (Cappella Giulia), majd (házas ember létére!) a csak egyháziakból álló Capella Sixtina együttesébe is. Később a Lateráni Bazilika, majd a Santa Maria Maggiore zenei vezetője lett. Kortársai a „zene megmentője”-ként tisztelték, hiszen a tridenti zsinaton elhangzó művei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a polifon zenét − amely más kortársak műveiben sok világi elemet hordozott − ne tiltsák ki a liturgiából. Ez év februárjában két miséje hangzott el templomunkban: a zenei anyagában Úrnaphoz kötődő Missa Lauda Sion és a stílust teljes szépségében és tisztaságában mutató késői alkotás, a Missa Aeterna Christi munera. Ugyancsak Palestrina alkotása a nagypénteki szertartások egyik befejező darabja templomunk liturgiájában, az O vos omnes responsorium Jeremiás siralmaiból:

 

Ó, ti mindnyájan, kik átmentek az úton, jöjjetek és lássátok:

van-e ekkora fájdalom, mint az én fájdalmam…

Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez.

 

Palestrinával ellentétben Európa szinte valamennyi országát, zenei szempontból jelentős városát bejárta és meghódította a hasonlóan csodálatos tehetségű Orlando di Lasso. Szülővárosa, a flandriai Mons Szent Miklós-templomának kórusából (ahonnan állítólag háromszor rabolták el énektudása és hangjának szépsége miatt) szülői engedéllyel 12 évesen a németalföldről hazatérő Ferdinando Gonzaga szicíliai alkirály vitte magával előbb Szicíliába, majd Milanóba. A firenzei érsek énekeseként került Rómába, ahol 2 évig a Lateráni bazilika karnagya volt, majd beutazta Franciaországot, Angliát. 1556-tól a bajor király udvari énekese, majd a kor egyik legkiválóbb zenei együttesének, a müncheni királyi „Cappella”-nak volt vezetője haláláig. Itt az általa nevelt énekesek és tanítványok körében annyira jól érezte magát, hogy sem a francia király, sem a drezdai udvar nem tudta „elcsábítani”. Művészete csúcspontján a német császártól birodalmi nemességet, a pápától aranysarkantyús vitézi rangot kapott. 52 miséje, 100 Magnificat-ja, 1200 motettája felmérhetetlen kincs nemcsak az egyházi zene, de az egyetemes művészet számára is. Missa octavi toni c. miséje nagyböjt első vasárnapján hangzott fel templomunkban, Super flumina kezdetű motettáját januárban énekeltük. Missa Osculetur me c. kétkórusos miséjét a 80- as években adtuk elő. A barokk zene gazdag, telt hangzását előrevetítő gyönyörű művet jó lenne újra műsorra tűzni…

 

A nagypénteki kereszthódolat „elmaradhatatlan” kísérő éneke Victoria Popule meus-a, az Úr Jézus „panasz éneke”. A római liturgia egyik legősibb tétele azt a kort idézi, amikor a liturgia nyelve még görög és latin volt:

 

Én nemzetem, te ellened mit vétettem?

Vagy miben szomorítottalak meg téged?

  Felelj nékem!

 

S a mi feleletünk sem lehet más, mint a Szent, Erős és Halhatatlan Isten imádása a Keleti és a Nyugati Egyház közös imájával:

Agios o Theos, − Sanctus Deus

Agios ischyros, − Sanctus Fortis

Agios Athanatos, eleison imas.

Sanctus Immortalis, miserere nobis.

 

A spanyol Tommaso Lodovico da Victoria nemcsak azért a „legegyháziasabb” szerzője e korszaknak, mert korán papi pályára lépett, hanem mert ugyanaz a misztikus hajlam, lelki lángolás árad zenéjéből, mint szülővárosa, Avila nagy szentjének, Teréznek munkáiból és kora nagy spanyol festőinek vallásos tárgyú vásznairól. Az Avilai Székesegyház kórusából II. Fülöp spanyol király támogatásával került 18 évesen Rómába, ahol a Collegium Germanicum növendéke lett. Pappá szentelése után több templom karnagyi állását töltötte be, mély barátság kötötte Palestrinához. 1585-ben hazatért Madridba, ahol II. Fülöp özvegyének, a madridi kolostorban élő Mária császárnőnek udvari káplánja és zeneszerzője lett. A kolostor falai között annyira otthon érezte ma- 138 gát, hogy a megtisztelő meghívásokat (Sevillai Székesegyház, Saragossa, Róma) nem fogadta el. Ünnepélyes, hatszólamú Requiemet komponált Mária császárnő halálára, amely a gyászmise szövegein kívül a halotti zsolozsma sok tételét is tartalmazza. Miséit, motettáit, Máté- és János-passióját ma is sokfelé éneklik.

 

A nagypénteken a Szentsírhoz vonuló körmenetet ünnepélyesen kísérő ének Jacobus Gallus: Ecce quomodo moritur iustus-a, a nagyszombati Lucernáriumot nyitó négyszólamú Deo gratias (William Byrd, az „angol Palestrina” munkája) épp úgy ehhez a stílushoz tartozik, mint Rosselli: Adoramus te, Christe-je vagy Ingegneri: O bone Jesu-ja.

 

Elmondhatjuk: a Mátyás által Budára telepített, „mediterrán” talajból kinőtt cserje még ma is hajtogatja ágait, bontja virágait. Örömmel ápoljuk a szent zenének ezeket a kincseit, amelyek ma is a valódi „kétszeres” imádságra tanítanak − a szép, igazán liturgikus éneklés stílusát a gregorián ének mellett ezeken a műveken lehet legjobban elsajátítani. Reméljük, a „reneszánsz évében” fel tudjuk kelteni fiatal énekesek, hívek szívében a vágyat a klasszikus polifónia remekműveinek megismerésére, éneklésére és a kórus munkájába történő bekapcsolódásra. Így egykor ők lehetnek az énekkar életének új hajtásai, gazdag színekben kibomló virágai.

 

(2008)

 

 

 

 


[1] Megjelent az Összhang c. kötetben, amely válogatást tartalmaz Tardy László egyházzenei írásaiból.  Szerkesztette: Szalay Olga, Budapest, 2018