VIKÁR
SÁNDOR 120/40[1]
(Szalafő, 1905.
április 07. - Nyíregyháza, 1985. március 01.)
Állami Díjas zeneiskola
igazgató, református lelkész.
Vikár Sándor nevét
ma mindenki ismeri Nyíregyházán, hiszen az ő nevét vette fel 2002-ben a
Nyíregyházi Zeneiskola. Az intézményben ma mellszobra is látható. A kiváló
zenepedagógus 42 évig tanított Nyíregyházán, országos hírű énekkart,
zenekart hozott létre, zeneiskolát alapított. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és
különösképpen Nyíregyháza zenei életéért végzett munkásságát Állami-Díjjal,
valamint Pro Urbe Nyíregyházáért-díjjal ismerték el.
Szalafőn
született, a Vas-megyei kicsiny faluban, az Őrségben. Apja Vikár János
református lelkész, édesanyja Magyar Jolán. A család közeli atyafiságban volt
Vikár Béla műfordító és népzenekutató családjával. Gyermekéveit
Szalafőn és Őriszentpéteren töltötte, a középiskolát Pápán végezte
el. Korán megtanult zongorázni, játszott orgonán, énekelt a pápai kórusban.
Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, egyszerre járt a teológiára és a
Zeneakadémiára. Tanítómestere öt évig Kodály Zoltán volt. Tanítási módszerét,
valamint a népzene és az igényes muzsika iránti elkötelezettségét tőle
tanulta meg, egy életre szólóan. Kodály tanár úr a végzős tanárjelölteket
azzal engedte útjukra, hogy menjenek vidékre, mert ott van most nagy szükség
képzett zenészekre. A tehetséges fiatalember 1927–1930-ig református lelkészi
diplomájával kezdetben Budapesten, a Kálvin téri templomban orgonistaként
vállalt munkát. Közben visszajárt Pápára, ahol az öregdiákok kórusát vezette.
Hallatlan szorgalommal tanult tovább, ének-zene tanári diplomája mellé
megszerezte a zeneszerző és karmesteri diplomát is. Ebben az időben
találkozott élete párjával, Margóval, akivel házasságot kötött, és elindult
vidékre munkát keresni. Nyíregyházára a véletlen hozta. A sárospataki
tanítóképző főiskola ének-zene tanári állást hirdetett, az ifjú férj
ezért utazott Patakra. Mivel azonban csak óraadói tanárnak alkalmazták volna,
azzal a keresettel meg nem lehetett családot alapítani, csalódottan utazott
vissza Budapestre. A vonaton véletlenül ismerkedett meg dr. Ferenczy Károllyal,
a nyíregyházi leány Kálvineum igazgatójával. A
beszélgetésből kiderült, hogy az igazgató úr éppen zenetanárt keres. A
fiatalember örömmel elfogadta a felkínált lehetőséget és feleségével
együtt leköltözött Nyíregyházára.
Vikár Sándor 1932
szeptemberétől 20 évig tanított a nyíregyházi Kálvineum
tanítóképzőjében, Nyíregyházán elsőként Kodálymódszerrel.
Növendékeitől mindenkor szigorú fegyelmet és pontosságot követelt úgy,
hogy igyekezett meggyőzni őket céljaik fontosságáról. Nyíregyházán
néhány év alatt 160 tagú női kart hozott létre, számtalan sikeres
előadást tartott a fővárosban és vidéken egyaránt. Mind közül
legemlékezetesebbek a Kodály-hangversenyek. 1937-ben, a városi színházban
tartották az elsőt, ahol Vikár karmester úr Kodály-szerzeményeket
vezényelt. Kodály Zoltán is részt vett a hangversenyen, majd előadást
tartott Nyíregyháza és a vidék zenei életéről. A hangverseny ráirányította
a város vezetőinek figyelmét a fiatal karmesterre, és 1939-ben Vikár
Sándort, a tanítóképző énekzenetanárát bízták meg a Bessenyei Társaság
védnöksége alatt a nyíregyházi zeneiskola megszervezésével és vezetésével.
A zenei képzés
először zeneóvodai csoporttal indult, valamint zongoraoktatással a Búza
utcai tanítóképző egyik szertárában és tantermében két szerződtetett
zongoratanárral. A képzés évről évre bővült, a tanárok száma követte
az egyre növekvő gyermeklétszámot. A tanítóképzőben és a
zeneiskolában folyó színvonalas pedagógiai munka eredményeként megyénk ének-
zenei élete rövid idő alatt látványos fejlődésen ment keresztül.
Vikár Sándor első 10 éves munkássága meghozta gyümölcsét,
kezdődhetett a zene nagy ünnepe Nyíregyházán, a második
Kodály-hangversennyel. 1942. május 2-án a Búza utcai tanítóképző udvarán
hatalmas tömeg előtt tartották 1500 szabolcsi fiatal részvételével az
Éneklő Ifjúság hangversenyt. Kodály Zoltán mellett Bárdos Lajos is jelen
volt a rendezvényen, ők az összkart vezényelték
óriási sikerrel. Felharsant a „Forr a világ bús tengere, óh
magyar!”, és Kodály Zoltán kezének intésére csodálatos dallammá olvadtak az
egymást követő szólamok. Az éneklő ifjakat
– köztük az én édesapámat is – életük végéig elkísérte ennek a hangversenynek a
hangulata, valamint a közös éneklés szeretete, közösséget és embert formáló
hatása.
1944 tavaszától
novemberig a zeneiskola szünetelni kényszerült, mivel a második világháború
Nyíregyházát is elérte. Súlyos harcok folytak városunkban. A német katonaság
lefoglalta a zeneiskolának addig otthont adó tanítóképző és leánypolgári
épületét, ahol katonai kórházat rendeztek be.
A háború viharának elvonulása után, 1945 novemberében városunk
polgármestere kiutalta a Széchenyi utca 13. szám alatti épületet a zeneiskola
céljaira, valamint az igazgatónak és családjának lakásul. Ettől kezdve
lett saját épülete a zeneiskolának, melyben Vikár Sándor, mint igazgató 1974
végéig, nyugdíjba vonulásáig tevékenykedett. Fáradhatatlan munkabírással
zeneműveket komponált, zenekart, énekkart szervezett és vezetett,
előadásokat tartott, zenekritikákat írt, szervezte városunk, megyénk zenei
életét. Egész munkásságával az igényes világi és egyházzenei műveltség,
valamint a magyar népzenei kultúra terjesztésén munkálkodott. Legbüszkébb még
nyugdíjasként is arra volt, hogy Kodály Zoltán tanítványa lehetett, az ő
szellemi és zenei világát adta tovább tanítványainak.
Életének utolsó
éveiben visszatért legkedvesebb hangszeréhez, az orgonához, muzsikájával a nyíregyházi
református gyülekezet istentiszteleteit tette még meghittebbé. Háromévi
betegeskedés után 1985. március 1-jén hunyt el. Nevét végérvényesen beírta
Nyíregyháza történetébe, ahol 53 évet élt és tanított.
Özvegye, Margó
Mama, aki betegségében gondosan ápolta, halála után mindent megtett azért, hogy
férje neve fennmaradjon az utókor számára. Kezdeményezésére emléktáblát
helyeztek el a Búza utcai volt Kálvineum falán,
ahonnan indult zenei pályája, valamint a Széchenyi utcai épületen, ahol több
évtizedig a zeneiskola működött. Férje munkásságának dokumentumait a
Nyíregyházi Jósa András Múzeum Levéltárának adta át. A legnagyobb elismerést, a
Vikár Sándor Zeneiskola névadó ünnepségét ő már nem élte meg. Férjével közös
sírban nyugszanak a nyíregyházi temetőben. A
vörös mészkő síremléken művészien
megformált orgonasíp emlékeztet a hosszú zene-pedagógusi és a lelkészi
életútra.
Vikár Sándor egész
életében kitartó szorgalommal, szinte gyermeki lelkesedéssel dolgozott, mert
hitte, hogy a zene szebbé teszi az életet és jobbá az embereket. Menye
visszaemlékezései „A tanár is ember” címmel:
Kivételesen
szerencsés vagyok, mivel egészen közelről ismerhettem Vikár Sándor
családját. Fiával kötött házasságunkból két gyermekünk született a
nagyszülők nagy örömére. Apósom ekkor még igazgatóként dolgozott a
Széchenyi utcai Zeneiskolában, amely közös épületben volt szolgálati
lakásukkal. A szépen gondozott kertben sétautak, pihenőpadok, az udvarra
néző lépcsőkön virágok nyíltak. A világos, tágas szobákban nyugalmat
árasztó régi bútorok (sok szép kézimunkával), nagyméretű zongora, a
vitrinben porcelán ajándéktárgyak, zenei és képzőművészeti albumok
sorakoztak. A falakon gondosan bekeretezett régi fotók, festmények, melyek
fiatal éveikre és a több évtizedes zenei sikerekre emlékeztettek.
Vikár
nagyapa fáradhatatlan és önzetlen ember volt. Hóban, fagyban, esőben is
naponta autóbuszozott unokáihoz át a városon. Barna aktatáskájában mindig akadt
csokoládé, melyeket gyermekeim nagy örömmel találtak meg nála. Hallottam a karonülő Emesének énekelgetni, később zongorázni.
Sportosan élt, mértékletesen étkezett. Ébredés után gimnasztikázott és
lenyomott néhány fekvőtámaszt. Ha kellett, még 75 évesen is fürgén futott
az autóbuszhoz. Autót nem vásárolt magának, pedig anyagilag megengedhette
volna, viszont gyakran rendelt taxit még rövid távolságokra is családjának.
Minden reggel ő vásárolt be a reggelihez sajtokat, friss kiflit, tejet a
közeli kisboltból. Keveset evett, maradjon mindenből másnak is. A
süteményeket viszont nagyon szerette, hétvégeken cukrászdába vitt bennünket és
tortaszelettel, üdítővel kedveskedett. Igazi úriember, jegyezte meg, aki
kapcsolatba került vele. Sötét öltöny és csokornyakkendő nélkül csak
otthoni szunyókálás, olvasgatás közben láttam. A hölgyeket mindig kézcsókkal
üdvözölte, háláját bonbonnal vagy egy szál virággal fejezte ki.
Zenepedagógusi
munkásságáról több kiadvány, újságcikk jelent már meg, de hogy honnan indult
élete, hogyan került Nyíregyházára, eddig alig kapott nyilvánosságot. A rövid
visszaemlékezéssel ezt a hiányt szándékoztam pótolni. Végül köszönetet mondok
lányomnak, Vikár Emesének, aki a gondosan összegyűjtött, féltve
őrzött szellemi hagyatékot tanulmányozásra rendelkezésemre bocsátotta.
Egri Olga Judit