110 ÉVE SZÜLETETT
Antal Dóra[1]
(Rimaszombat, 1915. április 12. – Budapest, 2001.
május 4.)
zenetanár, zenei rendező
Antal
Dóra
(Antal
Mátyás családi archívumából)
1933 és 1939 között a Prágai
Konzervatóriumban tanult zongorát és ugyanott, a Károly Egyetemen
zenetudományt. Az 1940-es elején, mint magántanítvány, tudását Antal István
zongoraművésznél fejlesztette tovább, akivel később házasságot
kötött. Fia, Antal Mátyás, fuvolaművész, karmester, 1945-ben született.
Antal Dóra 1939-től 1949-ig Budapesten zeneiskolai zongoratanár, 1949 és
1954 között a Magyar Rádió szerkesztője, majd a zenei osztály vezetője,
1955-től 1975-ben történt nyugalomba vonulásáig a Magyar Hanglemezgyártó
Vállalat zenei rendezője volt, 1975-től haláláig ugyanott
szerződéses művészeti munkatársként dolgozott. 1967-től 1980-ig
a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hangosításának zenei rendezője.
Munkásságát számos nemzetközi és hazai hanglemez-nagydíjat nyert felvétel
fémjelzi. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetettje.
Antal
Dóra emlékezete[2]
Drága Dóra!
Nem tudom a
telefonszámodat. Lehetetlen, hogy ne lenne ott is telefonod, rádiód és
lemezjátszód, ha már koncertekre nem jutsz is el. Üres a helyed a
Zeneakadémián, ahol olyan sokszor találkoztunk a szünetekben, megbeszélni a
hallottakat, összehasonlítva az általad legjobbnak ítélt előadásokkal.
Mindig csodálattal hallgattam a zongorakoncerteken, hányféle billentés,
hányféle agogika között tudsz különbséget tenni,
emlékezetedben mennyi nagyszerű játékost vagy képes rendszerezni.
Amúgy is
legendás rendszeretetedet nagyon jól érvényesítetted a lemezgyárban, ahol
nemegyszer archív felvételek dirib-darabjaiból
rekonstruáltad a máig eleven erővel ható, érvényes előadásokat.
Nekem persze a
saját lemezeim készítése során tapasztalt szakmai szigor és emberi kedvesség,
jóindulat és kérlelhetetlen pontosság ritka értékű keverése adott példát
mások teljesítményeinek megítélésekor.
Nagyon hiányzol.
S mert sokan érezzük így, sokunk emlékezetében maradsz elevenen. Kívánom, hogy
a legszebb zenéket a legjobb előadásban élvezhesd mindig ezen túl, de
azért ránk is légy figyelemmel ránk, akik itt lent muzsikálunk.
Csengery
Adrienn
HUNGAROTON HANGLEMEZ FIGYELŐ[3]
Haydn kamaramuzsikája csembalóval
(LPX 11 468)
„Joseph Haydn cembalóra és vonóshangszerekre írott darabjai először
hangzanak fel lemezfelvételen. Külön érdekessége a felvételnek, hogy a
billentyűs hangszer szólamát nem zongorán, hanem az eredeti
elgondolásszellemében cembalón halljuk” – írja Gábry Györgyaz új hanglemezismertető szövegében.
Valóban: hézagpótló ez az öt
„divertimento”, mind a zenekedvelő, mind pedig a szakember számára olyan
területre nyit kilátást, amelyről eddig nem sok fogalma lehetett.
Érdekessége kétoldalú. Először is megmutatja azokat az alapokat,
melyekről elindulva Haydn az ismert csúcsokra jutott. Másodszor – tágabb
értelemben – bepillanthatunk a J. S. Bach halálát követő valódi rokokó
zene világába.
Ez igen egyszerű, tiszta és világos.
Éppen azért egyértelmű, mertnem vet fel világrengető problémákat, az
embert lelke legmélyéig felkavaró szenvedélyeket vagy más effélét.
Mindenekelőtt és elsősorban azegyszerű és táncosléptű zenét
magát akarja – ami pedig érzésvilágát illeti, skálája a finom mosolytól az
illanó-könnyű bánatig ível. A csembaló mellett két hegedűt és csellót
találunk, amelyek gyakran viselkednek valamiféle versenymű miniatűr
kísérőzenekaraként. Kétségtelen, hogy a csembaló játssza itt a
vezérszerepet, méghozzá már nem a barokk korszak vázlatosan jegyzett continuójának, hanem a modern zongoraverseny szellemében. A
divertimento-jelleg főként a kis formákban nyilvánul meg és éppen ezáltal
a vonóshangszerek és a csembaló váltakozása is kis formai felületeken belül
megy végbe.
Valóságos meglepetések is érik azért az
embert – különösen, ha a sorozatot megnyitó darab lassú tételét hallgatja meg,
ezt az ízig-vérig rokokószellemű, melankolikus hangulatú, olaszosan
felrakott tételt. Valóságos praeromantikus gyöngyszem
ez a tétel, a csembaló mindvégig megtartottvezérszólamával, amelybe itt-ott
bele-bele sóhajtanak a vonósok.
A többi divertimentóban
– pl. a második oldal első számában – csupán pillanatokra borul be a
napsugaras hangulat: utóbbi helyen a menüett triója követi ezt a hangot. De
annál gazdagabb e darab két szélsőgyors tétele: szikrázóan virtuóz
csembaló-szólamával a haydni zongoraszonátákból ismert kedves,
sürgő-forgó, ezen belül azonban árnyalt és sokrétű hangon szól.
A csembaló szólamot Sebestyén János, az
első hegedűt Tátrai Vilmos, a második hegedűt Konrád György, a
csellót Banda Ede játssza.
Előadásuk több szempontból is remek.
Először is sehol sem lépik túl e zene
tartalmi határait, tehát nem feszítik szét a darabok rokokó keretét oda nem
illő romantikus érzelmességgel vagy beethoveni súlyú hangvétellel.
Másodszor – és ez még fontosabb – ezeket a kereteket a szó legteljesebb
értelmében megvalósítják: szabadon és magától értetődően mozognak e divertimentók világában. Felismerik, hogy ez is romantika,
de alapvetően különbözik mindattól, amit a XIX.
század első feléhez szoktunk kötni. Nem „a szívük vérével” játszanak,
hanem „szívhangjaik” a finom és harmonikus gesztus keretei között szólalnak
meg.
Sebestyén János csembaló-játéka szintúgy
szabad és remekül ritmikus, virtuóz részletei minden erőszaktól mentes
természetességgel peregnek. Aki szereti a nagyértékű és mesteri
szórakoztató zenét, sok örömet fog találni ebben az öt divertimentóban.
A felvételtechnikai tekintetben
kifogástalan lemez zenei rendezője Antal Dóra volt.
Pernye
András
Fischer
Annie, A PILLANAT MŰVÉSZE[4]
Teljes lejátszási lista megtekintése
(32 felvétel)
(Zenei
rendező: Antal Dóra)
℗ 2001 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Beethoven
harminckét zongoraszonátája az európai zenetörténet egyik csúcspontja. E
kompozíciók egyesítik a klasszikus formaművészet szépségét a születő
romantika szenvedélyével. Megszólaltatásuk technikai és zeneiszempontból is
kivételesen nehéz feladat az előadó számára. Még a legkiválóbb zongoristák
közül is csak azok vállalkoznak a harminckét zongoraszonáta
összkiadás-jellegű hanglemezfelvételére, akik számára a stúdió a
koncertszínpaddal legalább egyenértékű közeg, akiket nem zavar a közönség
hiánya, a lemezgyárak steril atmoszférája. Fischer Annie nem ilyen művész
volt, bár férjével, Tóth Aladárral gyakran és szívesen hallgattak lemezeket –
így Wagner zenedrámáit vagy Bach h-moll miséjét mégis egész életében
idegenkedett a lemezfelvételektől. Miközben koncertzongoristaként beutazta
a világot és heti rendszerességgel hangversenyezett, viszonylag kevés lemezt
készített. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy a zene – hiába
őrzi meg a kotta évszázadokon át a papírra vetett remekműveket –
alapvetően a pillanat művészete, s ezáltal minden interpretáció egyszeri
és megismételhetetlen; a koncertszerű előadás ihletett perceit
„konzerválni” vagy lemezen keresztül visszaadni pedig úgyis lehetetlen vagy
legalábbis nem érdemes. Fischer Annie ennek ellenére szalagra játszotta
Beethoven harminckét zongoraszonátáját, s ez a több, mint nyolcórányi hanganyag
a Hungaroton archívumának különleges értéke, sőt nemzeti kincs. Az 1977
tavaszán kezdődő felvételeket megelőzte egy tizenhat
koncertből álló sorozat, amelynek keretében a művésznő a
Zeneakadémián kétszer eljátszotta az összes Beethoven-szonátát. A
Hanglemezgyártó Vállalat vezetőitől ezután érkezett a felkérés a
lemezfelvétel-sorozat elkészítésére, s ehhez – ismerve Fischer Annie
igényességét, aprólékos precizitását – korlátlan stúdióidőt biztosítottak számára.
Ez sem bizonyult azonban elegendőnek: a munka előbb Mátyás János,
majd közel másfél évtizeden át Antal Dóra zenei rendező irányításával folyt,
s a végleges befejezésre csak Fischer Annie halála után került sor. A
művésznő – bár a szonáták egy-egy verzióját az évek során jóváhagyta,
életében nem is járult hozzá a felvételek publikálásához. Köztudott, hogy
Fischer Annie a stúdióban nem koncertszerű előadásban játszotta az
egyes tételeket, hanem rövid motívumokat, néhány ütemes egységeket rögzített, s
ezekből a zenei rendező gyötrelmes munkával állította össze az
ideálisnak ítélt felvételt. Ezzel messze megelőzte korát, hiszen
napjainkban a digitális montírozás segítségével már szinte hangonként össze
lehet vágni egy darabot, a hetvenes években azonban ez még nem volt szokásos,
vagy legalábbis az ilyen eljárással készült felvételek sohasem különböző
idősík egyfelől harmonikus egységet alkot, másfelől viszont
latensen megőrzi az egyes pillanatok varázsát, ami a művésznőnek
oly fontos volt. A spontaneitás és megkomponáltság különös együttélése
érződik a sorozat albumain. Szinte lehetetlen szavakban visszaadni Fischer
Annie játékának jellegzetességeit, de az tény, hogy Bösendorfer zongoráján
olyan csodálatosan gazdag zenei világ tárul elő, amelyet az ezredvég
egyetlen virtuóza sem tud reprodukálni.
Retkes Attila
Teljes lejátszási lista megtekintése
(19 felvétel)
℗
1969 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Közreműködik:
Jónás Mátyás és népi zenekara/ Bartók együttes leánykara
/ Maácz László együttese
Művészeti vezető: Vavrinecz Béla
Zenei rendező: Antal Dóra
Hangmérnök: Radányi Endre
Vavrinecz Béla feldolgozásai
A magyar néptánc
sokrétű, sokszínű világát, a nagymúltú tradíciókat őrző
paraszti tánckultúránk néhány jellemző vonását idézik fel a lemezen
megszólaló dallamok. S ahogy e zenék lüktetésében és hangvételében a
különböző korok stílusjegyeit ismerhetjük fel, úgy e zenékre járt táncok
is erről a tovatűnt múltról adnak hírt, mint a magyar tánckultúra
történetének élő emlékei.
A távoli múlt,
az egykori fegyvertáncok egyes mozzanatai elevenednek meg a pásztortáncokban,
botolókban. A botot vagy baltát fegyverként kezelő kanásztáncok, a
párbajszerű küzdelmet megelevenítő pásztor- és cigány botolók és az
eszközzel járt páros táncok egyaránt erre az archaikus táncformára utalnak.
Küzdő karakterük mellett a különböző ügyességi formulák – a keresztbe
fektetett eszközök feletti tánc vagy az eszköz láb alatti dugdosása
(kanásztánc, söprűtánc) – is a magyar és európai tánchagyomány szoros kapcsolatát
jelzik. Ugyanilyen általánosan elterjedt, az európai tánctörténet szempontjából
is jelentős tánctípusnak, az énekszóra járt női körtáncoknak a magyar
változatai a karikázók.
A magyar néptánc régi rétegét bemutatótovábbi tánczenei példák – melyek a
kanásztánc, söprűtánc dallamaival tartoznak egy csoportba – teljesebbé
teszik a képet arról a történeti stílusról, melybe a csoportos táncok,
férfitáncok és zárt összefogódzás nélküli párostáncok számos változata
tartozik. Ezek az ugrós táncaink és táncdallamaink egyaránt arról tanúskodnak,
hogy e történeti periódust szoros szálak fűzik egy széleskörű, kelet-európai tánckultúrához. A magyar néptánc e régi
stílusrétegének betetézője a tömörségében és virtuozitásában egyaránt
páratlan férfitánc, a legényes.
E korábbi hagyományok szerves
folytatásaként, az általános érvényű tánctörténeti áramlatokkal és
sokrétű zenei impulzussal ötvöződve
bontakozott ki a 18-19. század folyamán az újstílusú magyar néptánc, az új
hangvételű tánczene a verbunk és csárdás. A 18. században
kezdődő verbuválás, katonatoborzás az új korszak férfitáncának, a
verbunknak a névadója és egyik kiteljesítője. E katonatáncnak és a
legényszervezetek avató rítusának hagyományaiból szövődött szabályozott
férfitáncunk, a körverbunk, míg a szabad előadásmód, a hagyományos
rögtönzés a jellemzője a szólóban kárt verbunknak. Ugyanez a rapszodikusság, az érzelem hullámzását tükröző
spontaneitás jellemzi e kor párostáncát is, a csárdást. Ennek az udvarló
karakterű párostáncnak a történetében nyomon követhetjük a zártabb
szerkezetű, klasszikus formát (forgatós) felváltó lazább és oldottabb csalogatós formát (szatmári csárdás), továbbá a
lassú és gyors rész mozgáskincsét is élesen elhatároló fejlődési periódust
(somogyi csárdás). Gyakori változata a csárdásnak, hogy a lassú részre járt
férfiszólót követi a friss páros (verbunk és friss csárdás).
Ez a két táncunk, a verbunk és csárdás,
kapott jelentős szerepet a múlt század nemzeti kultúrájában, ezekből
sarjadt a magyar romantika táncstílusa, és e kor politikai törekvéseit,
függetlenségi harcát szimbolizáló nemzeti társastánc. S ez a tánczene, a
verbunk és csárdás zene volt a 19. századi magyar muzsika, Liszt és Erkel
művészetének ihletője és forrása.
Pesovár Ernő[5]