ANTAL
MÁTYÁS 80
fuvolaművész, karnagy, karmester,
zeneakadémiai oktató
Antal Mátyás: „Következetesség,
közösségépítés és művészet”[1]
Istvánosok 20. - Antal Mátyás: „Következetesség,
közösségépítés és művészet”
(5:04)
A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk aktuális részében Antal Mátyás Liszt
Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas fuvolaművész-karmesterrel, a Nemzeti
Énekkar egykori karigazgatójával idéztük fel a múltat.
Azt, hogy egyáltalán a zenei pályára kerültem, az István zenekarnak
köszönhetem: amikor én általánosba jártam, édesapám szólistaként játszott az
István zenekarral a Zeneakadémián, és engem elvarázsolt, hogy gyerekek
szimfonikus zenekarban játszanak. Én tulajdonképpen ezért kezdtem el fuvolázni
tanulni, egy olyan hangszeren, ami zenekari hangszer, és miután a Damjanich
utcában laktunk – nem is messze az Istvántól, ami az Ajtósi Dürer soron volt –,
értelemszerű, hogy az Istvánba kerültem. Pontosan tudom a dátumot is:
1960. február 3-án ültem először az István Zenekarba.
Ez a szerelem aztán hét és fél éven át tartott. Tulajdonképpen az az
első Istvános próba is már nagyon emlékezetes
volt: Mozart 543-as Esz-dúr szimfóniájának harmadik
tételét játszottuk, amiben a fuvolaszólam nem nevezhető éppen
komplikáltnak, hiszen folyamatos negyedeket kell játszani, de én az első
próbán össze-vissza játszottam. Záborszky igazgató úr
pedig megkérdezte, hogy „te mit csinálsz komám”? Én azt feleltem, hogy majd
otthon megnézem – és akkor kiröhögött a zenekar, merthogy itt az volt a szokás,
hogy beülünk, és lapról mindent el tudunk játszani.
Az „Istvánosság” lényegét három szóban össze
tudom foglalni: következetesség, közösségépítés és művészet.
A következetesség abban állt, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ne lett
volna ott mindenki minden próbán, és hogy ne készült volna mindenki a próbára.
Nem lehetett késni, mindenkire azonos szabályok vonatkoztak, és Záborszky József igazgató úr hihetetlen módon betartatta
ezeket velünk. A közösség pedig az, hogy évtizedek után is tudunk egymásról. Én
kamaramuzsikusként húsz éven át ugyanazzal a négy muzsikussal fúvósötösöztem, akikkel Istvánosok
voltunk együtt. A művészet jelenléte pedig mindennapos volt. A repertoár
gondosan meg volt válogatva, nem voltak olcsó, áthidaló megoldások csak azért,
hogy a közönséget becsalogassuk – csakis a legmagasabb művészi értékek
mindennapi megszólaltatása. És ez mindig telt házat vonzott.
Erős egyéniség volt, ugyanakkor nagyon barátságos, bizonyos értelemben
távolságtartó és következetesen azonos szabályokat érvényesített minden
zenekari muzsikussal szemben. Ami nekem nagyon tetszett – bár akkor még ezt nem
igazán értettük, de évekkel később pontosan a helyére tudtam tenni – az
volt, hogy nem sztárolt senkit. Ő pontosan tudta, ki tehetségesebb, és ki
kevésbé az, de a szabályok mindenkire azonosan vonatkoztak – és ezt pont a
saját történetemmel tudom a legjobban érzékeltetni. Én ugyanis úgy kerültem ki
a zenekarból 1967-ben, hogy a Zeneakadémia akkreditált engem az akkori
montreali világkiállításra egy hónapra, ami számomra elképzelhetetlen,
hihetetlen megtiszteltetés volt. De amikor közöltem Záborszky József igazgató úrral, hogy ezért nem tudok jönni
erre meg erre a koncertre, azt mondta, hogy ha neked az utazás a fontosabb,
akkor megválunk egymástól. Akkor nyilván azt éreztem, hogy jaj, hát hogy lehet a kanadai utazást összehasonlítani az Istvános koncertekkel – de később rájöttem, hogy abszolút
neki volt igaza, hogy igenis csak így lehetett olyan fegyelmet és olyan
közösséget megteremteni, amit neki sikerült.
Záborszky József
hihetetlen érzékkel hívott vendégművészeket. Soha nem érezte úgy, hogy ne
hívhatná meg a magyar zenei előadó-művészet legnagyobbjait. Itt
ismertem meg Ferencsik Jánost, aki aztán 17 évig a főnököm volt – és
nagyon érdekes, hogy Ferencsik pontosan ugyanúgy próbált a gyerekekkel, mint
ahogy később a felnőtt zenekarral, tehát ugyanazzal az igényességgel,
mint ahogy például Záborszky igazgató úr próbált. Itt
ismertem meg Kóródi Andrást és Kovács Dénest is, akivel később
karmesterként is dolgoztam együtt. De a legkedvesebb emlékem természetesen az,
hogy édesapám, Antal István zongoraművész, a háború utáni évtizedek kiváló
művésze is többször játszott az István zenekarral – olyan koncerten is,
amin még én fuvolázhattam.
„Élvezem megkeresni a rendet
egy-egy műben” – Születésnapi
interjú Antal Mátyással[2]
Ugyan számos interjút adott már életében, de ezeken
elsősorban együtteseiről, az aktuális munkáiról, feladatairól vagy
éppen darabokról beszélt, magáról alig, vagy csak nagyon keveset. A
születésnapos Mátyással beszélgettünk.
– Zenész családból származol,
édesapád, Antal István neves zongoraművész volt, édesanyád, Antal
(Szokolay) Dóra is a komolyzenével töltötte egész életét, hiszen előbb a
Magyar Rádió, majd a Hanglemezgyártó Vállalat (Hungaroton) zenei rendezője
volt fiatal korától. Kora gyerekkorodtól szinte csöpögött beléd a muzsika.
– Érdekes dolog ez,
a szálak sokfelől futottak össze. Édesapám ugyan Budapesten született, de
1919-ben, 10 évesen családjával Kolozsvárra emigrált, mert nagyapám nem jó lóra
tett (Stromfeld Aurél műszaki tisztje volt), így első zenei tanulmányait
ott végezte, majd onnan ment tovább tanulni, előbb Bécsbe, majd Berlinbe.
Anyám felvidéki lévén Trianon után váratlanul csehszlovák állampolgár lett, így
aztán Prágában tanult zongorázni. Szüleim valamikor a ’40-es évek elején Pesten
találkoztak, ahol anyám apám magán-tanítványa volt, ebből aztán szerelem
lett, majd házasság.
A teljes
interjú itt olvasható:
Születésnapi interjú Antal Mátyással
KERÉNYI
MÁRIA INTERJÚJA ANTAL MÁTYÁSSAL[3]
Antal Mátyás
(Lengyel Gábor
felvétele)
– Amióta megszerezte zeneakadémiai diplomáit, egyfolytában
„porondon van” – mégpedig a fővárosban és Budapesten kívül egyaránt, és
nem is azonos szerepkörben. Alapos tájékozottsága a zeneirodaloban és a
zeneéletben részben bizonyára ennek köszönhető, főként azonban annak
az érdeklődésnek és nyitottságnak, ami szemléletét meghatározza. Nagy
örökséget vett át, amikor elvállalta a Budapesti Kórus irányítását, s
munkájának eredménye már alig néhány hónap tükrében is világosan
érzékelhető. A tavaszi koncertévad Mozart-Requiemjének
sikere például arra vall, hogy a testület a keze alatt kifejezetten ,,formába
lendült”. És hogy érzi magát új posztján Antal Mátyás, a karigazgató?
– Ez az első saját kórusom,
vezetői tapasztalatom tehát csak annyi van, amennyit a Főiskola
karvezetői tanszakán szerezhettem. Kórusban
viszont 10 éven keresztül rendszeresen énekeltem, mégpedig mesterem. Párkai
István és Szekeres Ferenc együttesében, tehát igen jó társaságban. Mura Péter
mellett ugyanakkor korrepetitorként és másodkarmesterként dolgoztam Miskolcon,
s ma már rendszeresen vezénylek felnőtt és ifjúsági filharmóniai
hangversenyeket. Legtöbbször persze zenekari muzsikusként lépek dobogóra: az Állami
Hangversenyzenekar tagja vagyok, második fuvolát játszom, többnyire piccolót.
– Tehát a kórusmunkát is, a zenekari tevékenységet is
„belülről” ismerte meg előbb, s csak azután a vezénylőpultnál
állva. Azt hiszem, ez az indulás szerencsésnek mondható, hiszen rengeteg
szakmai és lélektani fogódzót ad az irányítói feladat ellátásához. S ami
szintén nem jelentéktelen előny: személyes énektechnikája és vokális
előadókészsége oly kiváló, hogy két Hungaroton-lemezen is szólistaként
szerepel; gondolom, ez egyrészt tekintélyét, másrészt önbizalmát hatékonyan
erősítheti új munkaköre betöltésében.
– Akkor még hadd tegyem hozzá azt
is, hogy 15 évig kamarazenéltem, saját fúvósötösömmel néhány rádiófelvételt is
készítettünk, s egy nagyszerű Ferencsik-lemezprodukció (Sieben Worte) próbaperiódusában
korrepetitorként működtem közre. Mindezt csak azért említem, mert eddigi
pályafutásom minden tapasztalatát most tudom igazán hasznosítani, a Budapesti
Kórus élén. Arra törekszem ugyanis, hogy zene és technika ne külön-külön, hanem
együtt, egymásra épülve, egymást feltételezve szerepeljen a napi munkában,
tehát a felkészülés első percétől fogva úgy foglalkozzunk egy darab
kidolgozásával, hogy abban helyet kapjon a hangképzés is. E testületnél a nagy
elődök kialakította hagyományokhoz szervesen hozzátartozik a
kitűnő próbamorál, ez olyan feltételeket teremt a munkához, hogy
elérhetőnek látszik a cél, profiszinten produkálni egy olyan énekkarral,
melynek életformája amatőr.
– Ezek szerint a félhivatásos, netán hivatásos besorolásra
nem is vágyik? Még titokban sem?
– A Budapesti Kórus profilján
felesleges volna változtatni, a mi létalapunk – bármilyen fellengzősen
hangzik is — a lelki összetartozás. Nálunk olyan a törzsgárda-szellem, hogy az
valóban ambicionál: itt mindenki a zenélés öröméért énekel, és mi nem állítunk
fel „nyugdíjkorhatárt” ...
– De hát a biológiai elöregedés a hangszalagokra is
vonatkozik, nem gondolja? Méltánylom az álláspontját, csakhogy éppen az
említett színvonalkövetelmények aligha tesznek lehetővé ilyen fokú
toleranciát…?
– Szerintem minden a hangzás
homogenitásán és az intonáció perfektségén múlik. Én
erre koncentrálok, és tisztában vagyok azzal, hogy nálunk éppen a korosztályok
megoszlása miatt e téren az átlagosnál több és intenzívebb munkára van szükség.
De nem az egyéni meghallgatásokkal, szólóztatásokkal
végzett „szűrést" tartom üdvözítő megoldásnak, hanem az alapos szólampróbákat,
a részletek türelmes, gondos csiszolását. És nem zongora mellett! Sőt: a
hangszer mankó-funkcióját szeretném teljesen kikapcsolni, hogy a kórus
megtanuljon a „zenekarhoz énekelni” – mert a pódiumbiztonságnak ez
nélkülözhetetlen kelléke. Ezért törekszem arra is, hogy ezentúl a cappella-műsoraink is legyenek.
– Úgy hallom, növekvőben van
újabban a „Béka” presztízse, legalábbis az új jelentkezők számából ez
derül ki.
– Igen, ez a jelenség nekem is
örömöt szerez; nagy szó, hogy feléledőben van a zeneszerető
emberekben az aktív muzsikálás iránti vágy. S aki hozzánk jön, tudja, hogy
remekművekkel kerül szoros kapcsolatba. Nagy vonzerő a kórus hatalmas
repertoárja, amit a jövőben évente 1-2 új oratóriummal tovább
bővítünk. Hosszú időre előre kiírtuk a próbarendet, és már
elkészült az évi műsortervünk. Néhány újdonság is szerepel benne – például Honegger Karácsonyi kantátája –, távlati elképzeléseim között
pedig helyet kapnak Mendelssohn, Schumann és Bruckner oratorikus
művei, majd néhány csodálatos Schönberg-zsoltár.
– A Szent Erzsébet legendát, a Hungaroton Lemeznagydíjas
produkciója után Joost ismét felveszik, ezúttal Joó
Árpád vezényletével és Marton Éva közreműködésével. A Budapesti Kórust
hívták meg rá — szép feladat, de nagy erőpróba...
– Úgy is készülünk rá. Számunkra a Sefel Record cég felkérése
sorsdöntő jelentőségű: tudjuk, hogy most megmérettetünk.
Egyébként, ha már az imént a titkos vágyaimról kérdezett, bevallhatom, hogy van
ilyen: zeneileg odáig kell fejlődnünk, hogy a fellépéseinket a közvélemény
is úgy könyvelje el, és a plakátok is úgy jelezzék mint ,,XY és a Budapesti
Kórus hangversenyét”.
ANTAL MÁTYÁS YOUTBE FELVÉTELEIBŐL
SztLipót20120519
(1:06:32)
Vivaldi: Lauda Jerusalem Dominum RV 608
Vivaldi:
Gloria RV 589
Händel:
Laudate Pueri Dominum HWV 237
Közreműködik:
Ars Nova Sacra Énekegyüttes és Zenekar, Bihari Adél, Mezei
Mónika, Sárkány Júlia, Víz Mária (ének), Sarkadi Katalin (continuo)
Vezényel: Antal Mátyás
Olasz barokk est
2012. május 19. 19:00
óra Budafoki Szent Lipót plébániatemplom
Zuglói Filharmónia -
Rossini: Stabat Mater (6:03)
X.
tétel - Amen. In sempiterna
saecula - Finale
Közreműködik:
Szent István Király Oratóriumkórus, Szent István Király Zeneművészeti
Szakközépiskola Női- és Férfikara, Szent István Gimnázium Vegyeskara
(karigazgatók:
Rónaszékiné Őrfalvy Katalin, Tőkés Tünde,
Antal Ágota, Záborszky Kálmán) vezényel: Antal Mátyás
(2011)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
hangversenye – Online közvetítés
(1:18:02)
Miskolci
Szimfonikus Zenekar, Szabadi Vilmos - hegedű
Vezényel:
Antal Mátyás
Mendelssohn:
Szentivánéji álom, op. 61., részlet a kísérőzenéből (Notturno, Scherzo, Nászinduló)
Mendelssohn:
e-moll hegedűverseny, op. 64.
Mendelssohn:
4. A-dúr („Olasz”) szimfónia, op. 90.
Élő
közvetítés dátuma: 2021. jan. 28.
HUNGARIAN RHAPSODY No.2 (Franz Liszt) - Hungarian State Symphony Orchestra/Mátyás Antal (10:38)
HUNGARIAN RHAPSODY No.6 (Franz Liszt) - Hungarian State Symphony Orchestra/Mátyás Antal (11:04)
Miskolci Szimfonikus Zenekar és Lakatos György (8:11)
2019.
november 18-án került megrendezésre a Filharmónia Szezonbérlet koncertje a
Kodály Zoltán Általános Iskola Kodály teremében
Miskolci
Szimfonikus Zenekar, Lakatos György – fagott, vezényel: Antal Mátyás
Műsor:
Kovács Zoltán: II. fagottverseny
A
felvételt készítette a Nyíregyházi Televízió.
2019.
november 18-án került megrendezésre a Filharmónia Szezonbérlet koncertje a
Kodály Zoltán Általános Iskola Kodály teremében.
Dragony Tímea:
Szimfónia 'OBRETAM' (részlet) (6:53)
Miskolci
Szimfonikus Zenekar vezényel: Antal Mátyás
Miskolc,
Művészetek Háza 2019. dec. 5.
A mű
zárórészében hallható szakaszok: Támadás a rossz ellen, Akarat és Megnyugvás