ELHUNYT ACZÉL ZSUZSA

AZ EDITIO MUSICA BUDAPEST EGYKORI ZENEI SZERKESZTŐJE

(1935. május 16. – 2025. május 2.)

Aczél Zsuzsa

Amíg nem veszíted el a szüleidet, nem tudhatod, mi az igazi üresség. Amikor hiába vannak körülötted a szeretteid, a családtagjaid, rokonaid, barátaid, mégis valahogy légüres térben találod magad. Amikor állandóan fel akarod hívni azt, akit már nem lehet, amikor épp neki szeretnéd elmondani azt, ami aznap történt veled, pedig amig élt, eszedbe se jutott volna megosztani vele. Amikor nincs kitől megoldást várni, nincs kire hivatkozni, amikor felfelé nincs kibe kapaszkodni, amikor… Amikor egycsapásra megérted, mit jelent az „árva” szó!

Amikor Apám néhány éve itt hagyott bennünket, rövid, de annál intenzívebb betegség után, azt hittem, Anyám összeomlik majd és rövidesen követi őt. Már az is csoda volt, hogy nem ő ment el előbb, hiszen élete addigi 84 éve alatt több emberöltőre való, normális esetben nagyrészt halálos betegséget szedett össze és élt túl. Mindenből felállt, soha semmi és senki nem tudta legyőzni. Egyébként is meglehetősen karakán személyiség volt, már a ’60-as években visszavitte a húst a henteshez, ha nem volt tiszta és friss, ’56-ban nyilvánosan pofonvágta egy kollégáját, aki azzal büszkélkedett, hogy gyerekeket küldött a Széna térre harcolni, miközben ő maga csendesen bevillamosozott a munkahelyére, keményen állást foglalt politikai kérdésekben a párton belül abban az időben, amikor az ellenvéleménynek általában komoly következményei voltak, és még folytathatnám a sort. Apám halála után valóban összetört, soha nem heverte ki veszteségünket, mégis kivirágzott, minden korábbinál aktívabbá vált, megtanult internetezni, rendelt és vásárolt a világhálón keresztül, mindent megpróbált önállóan csinálni. Voltak mellette gondozónők, de velük is állandóan veszekedett, ha ki akarták venni a munkát a kezéből. Kriszti, Dia, Orsi! Köszönöm, hogy segítettétek őt! Főzött, sütött, mosogatott, bevásárolt, még utazni is szeretett volna, ám azt be kellett látnia, hogy az ereje már nem engedi, de kiállításokra, koncertekre járt, egyszóval: élt! Egészen Karácsony napjáig. Úgy volt, hogy 25-én kijön hozzánk, de nem tudtuk pontosítani a részleteket, mert valamit elnyomkodott a mobilján és második napja nem lehetett őt elérni. És egyszercsak elkapott egy érzés, hogy valami nincs rendben. Beültem a kocsiba és elmentem hozzá. Úgy félórányira lakott tőlünk, ha nem volt forgalom. Az előszobában találtam rá, furcsán kitekeredett testhelyzetben, teljesen erőtlenül. Próbált válaszolni a kérdéseimre, de nem tudta formálni a szavakat. Én már a diagnózis tudatában hívtam fel a mentőket, akik meg is erősítették azt: stroke! Nagyjából akkor érhette, amikor nekem két karácsonyfadísz-akasztás között az a bizonyos rossz érzésem támadt. Négy reménykedéssel teli, de valójában reménytelen hónap következett. Csak hálával gondolhatok a tragikus mélyrepülését élő magyar egészségügy azon néhány hősére, akik felülemelkedve felháborító munkakörülményeiken megpróbáltak eleget tenni esküjüknek, hivatásuknak: a szolgálatnak és a segítségnyújtásnak! Álljon itt a Szent János Kórház Neurológiájáról Jánoska doktornő, valamint Angéla és Melinda nővérek neve, legyen örök a Szent Ferenc Kórház kiváló orvosai és ápolói, valamit a MAZSIHISZ Szeretetkórházának Reichmann-szárnyában dolgozó, élet- és reményadó EMBEREK iránt érzett hála és tisztelet! Köszönöm nekik, hogy Anyám életének rémálomba fordult utolsó hónapjait elfogadhatóvá, emberhez méltóvá tették!

Voltak napok, amikor azt éreztük, Anyu ebből is kilábal, mert meg akar gyógyulni. Hiába tudtuk, az orvosok is megerősítették, hogy ez reménytelen, de ő hitt benne, így nekem is hinnem kellett. Tudtam, hogy önámítás, de jó volt elhinni! Ebben az időben újra lehetett vele beszélgetni, értett és válaszolt, kérdezett és véleményezett, vagyis önmaga volt, csak nagyon gyorsan elfáradt. De bármilyen fáradt volt is, egy szó mindig életet lehelt bele, szinte villámcsapásként térítette magához: a KÁVÉ! Imádta ezt az italt, már az említése is elég volt!

Aztán úgy három héttel ezelőtt azt éreztem rajta, hogy elengedte az életet. Belefáradt a kilátástalan küzdelembe, a szervezete, a teste nem követte már a lelke élni akarását és szépen lassan elhagyta őt. Pénteken délelőtt bent voltam nála, nagyon sápadt volt. Két mondatot tudtam csak beszélni vele, azt mondta, nagyon rossz a közérzete, pihenni szeretne. Kértem, hogy szedje össze magát, mindjárt itt a születésnapja, kávés tortát rendelek, azt neki kell megennie. Valahogy furcsán, alig érthetően olyasmit felelt, hogy „már nem számít”, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, csak elbúcsúztam tőle és hagytam aludni. Nem tudtam, hogy utoljára látom, de kijőve a kórteremből már megint volt egy fura érzésem, el is határoztam, hogy írok azoknak, akik rendszeresen érdeklődtek iránta, hogy még a héten látogassák meg, mert lehet, hogy már nem sokáig tehetik. A nővérek kérték, hogy vigyünk be neki még néhány szükséges dolgot, ezért Orsi, a feleségem fél nyolc körül beugrott hozzá. Rossz állapotban találta, nem is akarta elmondani nekem, mennyire. Beszélni, kommunikálni nem tudott vele, csak csendesen elbúcsúzott tőle.

Aztán este kilenc felé jött a telefon...

Mit mondhatnék? Anyámhoz nem illenek a nagy szavak, a könnyes búcsú, legkevésbé a sztereotípiák. Ezért arra kérek mindenkit, hogy csak az válaszoljon, vagy írjon e bejegyzés alá, akinek a „R.I.P.”-en és a „Legyen neki könnyű a föld”-ön kívül más is eszébe jut. Annyit tudok, hogy el kellett őt engednünk! Egy ilyen aktív és tartalmas élet után szörnyű lehetett ágyhoz láncolva, tehetetlenül feküdni és várni az elkerülhetetlent. Szerettem volna, ha még két hetet vár, május 16-án lett volna kerek 90. Máshogy döntött! Hiszek benne, hogy jobb neki így, és most egy felhő szélén, újra Apám mellett ülve - és természetesen kávézgatva - boldogan néz le ránk! Így legyen!

A.A.

(Facebook)