Mozart-élmény, kitekintésekkel – Idomeneo a Müpában

Gyakran hallani, hogy Mozart hangszeres zenéjének „értéséhez” alapfelvétel operáinak ismerete. Zeneiskolás zongorista-növendékek főként a tanáraiktól hallják ezt, mások riportokban-interjúkban, gyakran karmesterektől. A fiatal egy idő után megjegyzi, akkor is, ha gyakorlatilag nem sokat tud kezdeni vele. Aztán egyszercsak rányílik a füle valamire, amitől tapasztalati értékké válik a mondás – és egy idő után azon veszi észre magát, hogy másként hallgatja Mozart hangszeres műveit, mint korábban. Mondhatni, többdimenzióssá vált a korábban is ismertnek vélt zenei világ. Dallamfordulatok, harmóniamenetek, vagy akár speciálisan hangnemhez köthető érzések és indulatok teltek meg többlet-jelentéssel!

Speciális helyzetben van a mozarti életműben az Idomeneo, amelyet a 24 éves szerző a müncheni udvari opera farsangi évadjára komponált: mintha előhírnöke lenne mindannak, ami a későbbi – napjainkban repertoárdarabként számontartott – színpadi művekben teljesedik ki. A művet maga a szerző is csúcsteljesítményei közé sorolta. Az utókor nem lehet eléggé hálás, amiért a távolságot leküzdendő, Mozart rendszeresen tájékoztatta apját a komponálás menetéről, a próba-folyamat eseményeiről. (Habár tudjuk, beszámolói nem mindig tükrözték a valóságot, abban biztosak lehetünk, hogy zenei vonatkozásban Mozart tájékoztatásai megbízhatóak.) Szerencsére a könnyen hozzáférhető szakirodalom is bőségesen idézi e leveleket, így például Kovács János Mozart-breviáriuma is egész fejezetet szentel az Idomeneo-leveleknek (a kötet második, átdolgozott-bővített kiadása a közelmúlt értékes kiadványa). Az ily módon „felkészült” érdeklődő számára sajátos megmérettetést jelenthet a mű élő előadásban való meghallgatása.

2025. április 26-án a Szent István Filharmonikusok Stephanus-bérletének 4. előadása az Idomeneo koncertszerű előadását ígérte, Vashegyi György vezényletével, a Purcell Kórus és – többé-kevésbé – ismert szólistákkal. Olasz nyelven, természetesen – és ahogyan már megszokhattuk, feliratozással.

A feliratozás napjainkban a nemzetközi opera- és koncertéletben szinte bevett gyakorlatnak számít, amiért nem lehet eléggé hálás az érdeklődő. Azonban ennek a segítségnek a mellékterméke egy kísértés: mintegy legalizálja, hogy készületlenül jöjjön a közönség. (Márpedig kevés olyan opera van, ahol a színre lépő szereplő „bemutatkozik”, mint Papageno, és sajnos az is ritka, hogy a szövegnél, legalább időnként feltüntessék, hogy melyik szereplő énekli…)

Mozart Idomeneo című operája címszereplőjének jelmezterve

(1781, Lorenzo Quaglio alkotása)

Ezen az Idomeneo-előadáson harmonikusan illeszkedett a látvány és a hallgatnivaló. Már a megjelenésük alapján könnyű volt megkülönböztetni a szereplőket, a törékeny Ilia (Ella Smith) összetéveszthetetlen volt, Idamante nemcsak nadrágszerep, hanem Nagy Bernadett öltözéke is ideális volt ehhez. Exkluzív megjelenésével Elettra „kívülállóságát”, ugyanakkor „formátumát” is remekül érzékeltette Szutrély Katalin. Az ő, valamint a címszerepet éneklő Megyesi Zoltán neve tűnt a legismertebbnek a nagyközönség számára a szereposztásból, valamint a fináléban (igaz, nem a mélyből, hanem a karzat sötétjéből) „megjelenő” Cser Krisztiáné (La Voce), akit kétségkívül hangjáról is könnyű volt felismerni.

Az előadás kétségkívül Mozart szellemében zajlott. A szereplők hús-vér figurák voltak, személyiségek, akikkel könnyű volt érzelmi kapcsolatot kialakítani. Drámai előadást láttunk, nem csupán az időtlen múltba vesző mitológiai történetet. S ha tudtuk (sejtettük) is előre a várható fejleményeket, örömmel éltük végig az érzések-indulatok hullámzását. A drámaisághoz hozzájárult a viszonylag nagy apparátus is, amely – s ezt nagy örömmel észleltük – sohasem nyomta el az énekhangokat. Ilia törékeny-finom monológjainál pedig főként a continuo-játékos Gyöngyösi Levente biztosította a recitativók expresszív kifejezőerejét. A vihar, a tragikus atmoszféra ábrázolása szinte illusztratívnak hatott (korjelenség lehet, mert több zenekarnál tapasztaltam, hogy az üstdob fortissimói szinte önállósulnak a zenekari összhangzáson belül).

Az Idomeneo partitúrájának címlapja. (Első kiadás, Simrock, Bonn)

Mozart Idomeneo c. operája librettóját tartalmazó olasz kiadvány címlapja (München 1781.)

Vashegyi György biztos kézzel irányította az apparátus egészét. Figyelmét elsősorban a zenekarra irányíthatta, hiszen a Purcell Kórus saját nevelése, és a szólistákkal is viszonylag rendszeres a kapcsolata, tehát, szinte félszavakból megértik egymást (ugyanez vonatkozik a diákkori barát Gyöngyösi Leventére is). A szólisták teljesítményének külön értéke, hogy nem „szólamukat énekelték” csupán kifogástalanul, hanem szereplő személyiségeket jelenítettek meg, néha szinte színpaddá varázsolva a pódiumot. Megmutatkozott ez a testbeszéd megannyi gesztusában – amikor a jelenetek résztvevői odafordulással, mimikával reflektáltak a hallottakra, vagyis, összjátékkal stilizált látványvilágot is teremtettek.

Mindeközben a figyelmes hallgató (akit éberségre inspirált a produkció) időről-időre olyan „apróságokat” vehetett észre, amelyek hangzó bizonyságát adták annak, hogy az Idomeneo több helyén megcsillantak olyan gesztusok, intonációs típusok, amelyek számunkra a későbbi remekekből ismerősek. Ily módon visszaigazolva láthattuk a szerzői értékelés realitását és indokoltságát – és ismét kaptunk rácsodálkoznivalót, immár nem a csodagyerek, hanem az elképesztően korán beérett csodafelnőtt teljesítményének hallatán.

Fittler Katalin