Gaál Jenő 125
(Zólyom, 1900. június 16. – Budapest, 1980. június 8.)
Erkel Ferenc-díjas,
zeneszerző, zenetanár.
A Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán tanítványa
volt, 1931-ben végzett. Felsőfokú
tanulmányai után énekkarokat vezetett és magán-zenetanítással foglalkozott.
Évtizedeken át kizárólag zeneszerzéssel foglalkozott. Szimfóniákat,
vonósnégyeseket, zongoradarabokat írt.
·
Szvit zenekarra
(1934)
·
Nyár, zenei kép
zenekarra (1935)
·
Vágyak,
szimfonikus költemény (1940)
·
Ember és halál,
szimfonikus költemény (1940)
·
Concertino,
zongorára és zenekarra (1945)
·
Rapszódia,
zenekarra (1946)
·
Zongoraverseny
(1951)
·
Scherzo zenekarra
(1952)
·
Adagio zenekarra
(1952)
·
II. szvit
zenekarra (1954)
·
I. szimfónia
(1954–1955)
·
A fekete földrész
éneke, oratórium Nóbel I. és Bátori I. szövegére (1962)
·
II. szimfónia
(1964)
·
Szonáta
klarinétra és zongorára (1977)
·
Exclamatio (1978)
(wikipédia)
GAÁL JENŐ KÖSZÖNTÉSE[1]
Hiába, a források sem csalhatatlanok!
Amikor a mai magyar zeneszerzőket s a kortárszenét ismertető
almanach, a Contemporary Hungarian Composers (Zeneműkiadó, 1974, harmadik kiadás) s a hivatalos
évfordulónaptár adataival felfegyverkezve felkerestem Gaál Jenő tegy kis
beszélgetésre, meghökkentő meglepetésben volt részem. Én a hetvenéves Gaál
Jenőt kívántam köszönteni, s zeneszerzésünknek ez az egyéni hangú, mindig
a maga útját járó képviselője közölte velem, hogy ő bizony június
16-án hetvenhatodik életévét tölti be.
Az elszalasztott évfordulókkal járó aktusokat már nehéz pótolni, talán
lehetetlen is. Hiszen egy sajtóhiba (az 1900-as születési év helyett 1906)
miatt elmulasztottunk hódolni a szép szokásnak, a kerek évszámú
születésnapokkal – ez esetben a 70. s a 75. évfordulóval való – törődésnek.
Gaál Jenő azonban nemcsak a maga útját járja, kissé a magányos vándorét
is, s életének eseményei – méltánytalanul – alig foglalkoztatják a
nyilvánosságot.
– Úgy élek itten, mint egy Robinzon a maga
szigetén – mondotta
beszélgetés közben, ám ez a robinzonság mégsem az elvonultság teljességét
jelzi, hanem a munkában való elmerülés, a koncentráció, az önmegújítás
igényességét. Mert szüntelenül, szakadatlanul dolgozik, műveinek
gyarapodása az évekkel lépést tart. S az évek sok mindent vetnek föl:
kérdéseket, problémákat, s a hetvenhatéves Gaál Jenő a maga módján és
lelkiismerete szerint igyekszik ezekre válaszolni.
Foglaljuk össze néhány szóban életének eseménysorát. 1900-ban született
tehát, Zólyomban. Kodály tanítványaként végezte el a Zeneművészeti
Főiskolát 1930-ban. Eleinte énekkarokkal foglalkozott s
magán-zenetanítással. Aztán minden idejét és erejét a zeneszerzésnek szentelte.
A zólyomvidéki származás, a régi Magyarország zenei folklórban oly gazdag
környezetének közege, s Kodály mesteriskolája volt az első útmutatója. S
régibb, az időtájt keletkezett műveiben a nagy franciák serkentő
szellemének is érezni nyomát. Működésének, zeneszerzőipályájának
hivatalos elismerését is jelezte az 1956-os Erkel Ferenc-díj, amely egy akkor
már huszonöt éve tartó alkotófolyamatot jutalmazott és értékelt. A
nagyzenekarra írt Szvit, a Nyár című zenekari kép, a Vágyak s az Ember és halál című szimfonikus költemények, a Rapszódia, a zongorára írt Concertino s a Zongoraverseny, a Scherzo, Adagio és II. szvit, az I. szimfónia az 1956-ig tartó alkotókorszak nagyzenekari alkotásai. Mellettük
jelentős és termékenykamaramuzsika virágzott ki és sok-sok zongoramű.
Gaál Jenő is érezte a belső megújhodás szükségét s mintegy
tizenöt-tizenhat esztendeje dolgozik a tartalmi és stiláris újítások jegyében.
A The
Musical Times 1968.
májusi száma felfigyel erre a jelentős változásra s egyik
zongoraciklusával kapcsolatban emeli ki a szerkesztést, a kontrapunktikus
kapcsolatok természetességét, a könnyen érthető ritmikát. A General Music Publishing Company (USA) éppen mostanában érdeklődött hat műve iránt. Az
elszalasztott évfordulókat jóvá teendő s a hetvenhatodik születésnap
küszöbén azt kívánjuk neki, hogy komoly és igényes alkotómunkásságát soká
folytathassa, zenénk értékeit is gyarapítva vele!
Raics István
GAÁL JENŐ-SZIMFÓNIA (Bemutató)[2]
Nehéz feladat
manapság szimfóniát írni. Különösen magyar zeneszerzőnek.
Szimfónia-irodalmunk nagyon csekély, más műfajban ugyanakkor hatalmas
eredményekkel büszkélkedhetünk. Tanulhatunk e művekből, hisz iskolát
teremtettek, azonban ez az örökség zeneszerzőinknek kissé terhes is. Nagy
egyéniségnek kell lennie, aki újat és főleg egyénit tud alkotni.
Sajnos, ezt az
újat és egyénit nem találtuk meg Gaál Jenő most bemutatott, 19. 54–55-ben
készült Szimfóniájában. Gaál Kodály tanítványa volt, de nem mestere és Bartók
stíluselemeinek túlzott felhasználására szeretnénk elsősorban felhívni a
figyelmet. Hiszen ez az örökség immár klasszikus: belőle meríteni, reá
támaszkodni természetesen – módjával – lehet. De valahol: harmonizálásban,
hangszerelésben, feldolgozásban – a zene egész lélegzésében ma már mást is
várunk.
Nem értéktelen,
„rossz zene” Gaál Jenő szimfóniája – becsületes, jószándékú komponista
műve, s ma már talán ő is egész másképp írná meg. A mindent átfogó
intenzitást, a zenebelső, feszülő dinamikájának magával ragadó, sodró
lendületét hiányoltuk elsősorban Gaál Jenőelső szimfóniájában.
Kétségkívül
közérthetőségre törekszik a szerző, ez mindenképpen előnye. Nem
formálja mondanivalóját bonyolult melódia- és harmónia-tömbökké, melyekben csak
a beavatottak igazodnak el.
Formaépítkezése
is világos, áttekinthető. Helyenként valóban leköt és gyönyörködtet is a
mű. „Gondolunk itt elsősorban az első két tétel szépen „búcsúzó”,
elszálló kódájára. Az utolsó kóda azonban nem tudja az egész művet
felemelni, a várt megkoronázás helyett annak csak halvány visszfényét kaptuk.
Mindezek
ellenére örülünk a szimfónia bemutatásának, hiszen a szerzőnek csak így
lehet közvetlen, lemérhető kapcsolata a hallgatósággal. S nem minden
alkotás remekmű, de mindegyik lehet egy-egy tégla, mely egy nagyobb,
átfogóbb, művészibb megszületéséhez nyújthat alapot.
Az est második
felében Mozart utolsó, befejezetlen művét, a Requiemet hallottuk. S rögtön
megírhatjuk: rég nem hallott, kitűnő előadásban. Minden együtt
volt, ami teljessé teszi a produkciót. A Fővárosi Énekkar (karigazgató:
Péter József) remekelt. Szoprán szólamuk különösen tisztán, szinte éterien
csengett (Confutatis). A mű visszhanghatásai is igen jól érvényesültek. –
Eggyéforrottság, kedvvel-éneklés, párosulva meglepően jó hanganyaggal,
technikával, és az Állami Hangversenyzenekar kiváló játékával – ez adta a
súlyos drámaiságot, a megrázó Dies irae velőkig ható dübörgését. S ez
ajándékozott meg bennünket azon ritka pillanatokkal, amelyeket csak a
legnagyobb remekművek kiemelkedő előadásaiban hallhatunk.
A szólisták:
László Margit, Tiszay Magda, Réti József. Antalffy Albert külön-külön és együtt
is nemesen, átérzéssel illeszkedtek a mű és az előadás emelkedett
hangulatába.
Kórody Andrásról
csak a legnagyobb elismeréssel írhatunk. Végső fokon az ő kezében
volt az előadás sorsa. A ritka szuggesztivitású indítás (Requiem aeternam,
Kyrie eleison, Dies Irae) már sejtetni engedte a magas színvonalú
előadást. S a továbbiakban is tartani tudta a feszültséget, hol a már
említett dinamikai és színhatásokkal, hol a zenébenfeszülő drámaiság
legvégsőkig való kiaknázásával. Ilyen előadásért csak köszönetet
mondhat a közönség minden közreműködőnek.
Juhász E. Jenő