ITTZÉS MIHÁLY

„Múlt táplálta gyökérmélyű erő”

Kodály Zoltán halálára [1]

Az első szó a megdöbbenés és a gyász szava... A halál mindig szomorúságot, bánatot hoz, és megdöbbentő, ha hirtelen jön. S mennyivel inkább az, ha olyan ember haláláról szerzünk tudomást, aki szüntelen munkálkodásával, korát meghazudtoló életerejével, áldozatos tevékenységével millió és millió embernek volt példaadó mestere, aki egész életében hatalmas műveltséggel, jelkészültséggel munkálkodott azon, hogy kortársainak és az utódoknak élete szebb és tartalmasabb legyen.

Nemrégiben még Kanadában és az Egyesült Államokban utazott, fáradhatatlanul hirdetve életének, munkásságának legfőbb célját: Legyen a zene mindenkié! Bármerre járt itthon és a nagyvilágban, mindig és mindenkor ezen fáradozott. Részt vett mindenben, amiben úgy érezte, szükség van rá, vagy amiben mondanivalója serkentő lehet: óvodás és iskolás gyermekek nevelésében, muzsikusok és zenekedvelők gondjaiban, tudósok és pedagógusok munkájában.

A nagy ívelésű életpálya sok-sok eredménnyel gazdag, de sok harc és küszködés, meg nem értés és keserűség is tartozott hozzá. A vidéki vasúti tiszt fiának első léptei az életben egyenesek, céltudatosak voltak. Igen korán felismerte, hogy nem elég beszélnünk arról, hogy magyarok vagyunk, hanem múltunk nagyszerű példáin okulva valóban helyt kell állnunk a világban, jó és rossz időkben egyaránt. Ehhez azonban nem elég a szépen csengő szó, hanem igazán magyar kultúra is kell.

A nagy harcostárssal, Bartók Bélával együtt induló Kodály Zoltán első zeneszerzői és tudományos jelentkezése egybeesik Móricz Zsigmond első novelláinak megjelenésével. Ady Endre „Új versek” című kötetének kiadásával. Része tehát annak a századeleji művészeti áramlatnak, amely a „boldog békeidők” romlott állóvizét akarta megmozgatni, friss áramlattal megújítani.

A zenei világban a magyarnótás sírva-vigadást és a teljesen elnémetesedett zenei közízlést kellett megváltoztatni. Erre a feladatra ráébredve Kodály már első műveiben koncertdobogóra állította a legmagyarabb zenét, a népdalt. Ezzel ki is jelölte egy életre feladatait: a hagyományokon és főként a népzenén alapuló klasszikus értékű, de mai, sőt jövőbe mutató mondandóval megfogalmazott muzsika megteremtését egyrészről: másrészt pedig, hogy fel kell ébreszteni az embereket: ismerjék meg végre saját népük zenei anyanyelvét és tegyék magukévá!

Ahogy szaporodtak a sikerek, úgy növekedtek a nehézségek, és tárultak fel az újabb tennivalók. Az első alkotói korszak, amelyben főként kamaraművek születtek, idehaza nem sok sikert hozott az alkotónak. Inkább csak a külföldi sikerek ébresztették rá a hazai közvéleményt Kodály művészetének értékeire. Az első nagy áttörést a Psalmus Hungaricus 1923. évi bemutatója jelentette. Megvilágította a közönségnek és az ellenkező szakmabélieknek is Kodály szándékát: a múltból erőt merítve, inspirációt keresve meg kell teremteni egy emberibb élet lehetőségét.

Ettől kezdve kerül Kodály érdeklődésének középpontjába a zenei nevelés és népművelés. Minden erejét és tekintélyét latba vetve harcol – most már egyre szaporodó tanítványaival és híveivel – hazánk kultúrájának megújhodásáért. Célkitűzéseit, törekvéseit 1940-ben így fogalmazta meg: „Ha új életet akarunk ebben az országban – s ki nem akar? – újjá kell születnünk zenében is.” Ezt az újjászületést segíti a magyar népdal színpadra állításával a Háry Jánosban és a Székelyfonóban. a nagy zenekari művekben, leginkább pedig egyre gyarapodó kórusműveiben. Hitvallás és példaadás valamennyi, mint a Berzsenyi szövegére írt ,,A magyarokhoz” című kánon, az Adyval forradalmat idéző „Felszállott a páva”, a művészet és emberség megcsúfolóit ostorozó „Jézus és a kufárok”, vagy éppen a háborút és embertelenséget elátkozó „Balassi Bálint elfelejtett éneke” című alkotás. Mind bátor kiállás, mint 1919-ben a zenei direktóriumban való részvétele. Az ő érdeme elsősorban, hogy a magyar zenei nevelés, a kóruskultúra ma világhírű, hogy oly nagy nemzetközi érdeklődésnek és megbecsülésnek örvend.

Mindezt tudjuk, adatokban összegezhetjük, de vajon fel tudjuk-e mérni ezt a páratlanul gazdag életművet? Ehhez még el kell telnie jó néhány esztendőnek, hogy tovább folytatva a megkezdett munkát, az eredményeket gyarapítva megvalósuljon mindaz, amit Kodály maga és pályatársai elé tűzött feladatul.

Az első szó a megdöbbenésé és gyászé... Kodály Zoltán meghalt. Az életmű lezárult a mester számára, de nem a mi számunkra. A hagyaték, a példaadó szellemi örökség – a nagyszerű zeneművek egész sora, hatalmas tudományos és nevelői munkásság – ezután is segít, hogy magyarabbak és főként emberebbek legyünk, hogy „ne legyen kultúra magyarság és magyarság kultúra nélkül.” Tudjuk, a veszteség nagy, de még nagyobb a gazdagodás, amelyet Kodály Zoltán sok évtizedes áldozatos munkájának köszönhetünk. A megdöbbenés, a gyász érzését az a tudat enyhíti, hogy egy sokrétű életmű maradt ránk örökségül, amelyet becsülnünk és folytatnunk ajándék és elkötelezettség mindenki számára ebben az új világot építő országban. De példa és útmutatás más népeknek is, mert – mint a Mester mondta az ifjúság számára írt kórusművének ajánlásában – „nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!”