LAVOTTA KAMILLA[1]
(Budapest, 1940. szeptember 3. – Debrecen,
2003. szeptember 15.)
zenetanár, igazgató.
Édesapja Lavotta
Emil, édesanyja Rabovay Rézler
Mária. 1946-tól a debreceni Svetits Intézet elemi
iskolájában, majd 1952-től az Ispotály téri Általános Iskolában tanult. Az
általános iskola elvégzése után felvételt nyert hegedűszakon a debreceni
Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskolába és ezzel párhuzamosan a Csokonai
Vitéz Mihály Gimnázium zene-tagozatára. 1954 szeptemberében a gimnázium
zene-tagozata megszűnt, így középiskolai tanulmányait humán latin szakos
osztályban kezdte, s csak az 1957–58-as tanévben iratkozott vissza a zenei
tagozatra. 1958 júniusában érettségizett jeles eredménnyel, és ugyancsak ekkor
szerezte meg végbizonyítványát – jeles eredménnyel – a Kodály Zoltán
Zeneművészeti Szakiskolában. 1958-ban sikeres felvételi vizsgát tett a Kodály
Zoltán Zeneművészeti Szakiskola zenei Tanárképző Főiskolájának
hegedű-szolfézs szakán, majd 1961 júniusában
diplomát kapott.
1960. július
1-jével, a Hajdú-Bihar Megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztálya
kinevezte a Hajdúböszörményi Állami Zeneiskola Püspökladányi Fiókiskolájába
hegedűtanárnak.
1962. szeptember
1-től a fiókintézmény vezetője lett, majd 1963. szeptember 1-től
a fiókiskola önállósulásával a püspökladányi Zeneiskola igazgatójaként
dolgozott 1995 szeptemberéig, nyugdíjazásáig.
1970. április
11-én kötött házasságot Háda Zoltánnal, aki akkor a
debreceni Szikvíz Szeszipari Vállalat áruforgalmi csoportvezetője volt.
1971. május 28-án megszületett kislányuk, Háda
Gabriella. 1971. október 15-től férje Budapestre távozott, így ettől
az időponttól gyermekét egyedül nevelte.
Munkahelyi
vezetőként aktívan részt vett az iskola KISZ-alapszervezetének munkájában.
1970 és 1972 között elvégezte a MLEE esztétika speciális kollégiumát. Az
1970-es évektől aktívan részt vett Püspökladány és vonzáskörzete
úttörő-munkájában, mint kulturális szakbizottság-vezető, elnökségi
tag.
1982-ben felvételt
nyert az MSZMP püspökladányi Petőfi Általános Iskola
párt-alapszervezetébe. 1983 és 1985 között elvégezte a MLEE
Pártépítés-Vezetéselmélet szakát, közben szakmailag
is részt vett továbbképzéseken, vezetőképző tanfolyamokon, melyet a
Hajdú-Bihar Megyei Pedagógus Továbbképző Intézet szervezett
zenepedagógusok és vezetők részére. Az Országos Zeneművész Szervezet
Zenepedagógus Szakosztályának tagja, mely lehetővé tette az országos
tájékoztatókon, továbbképzéseken való részvételt. Mindenkinek példát állított
az önképzés, önfejlesztés terén, haladt a korral, nyitott volt minden
újszerű, jól működő dologra.
A zene volt
hűséges szerelme, mely az egész életét kitöltötte. Munkáját hivatásként
szerette, növendékeit szinte sajátjának érezte, és a tanítás minden percét
élvezte.
A tanítás mellett
az öreg Csenki Imre „szalonzenekarában” mindig szívesen hegedült, főleg
azért, hogy tanítványai is kedvet kapjanak az együttes muzsikáláshoz.
Rézfúvósok, fafúvósok és vonósok alkották ezt a zenekart.
Igazgatóként az
iskola vezetésével járó feladatokat hozzáértéssel, a döntéseket kellő
határozottsággal intézte. Mindig a kollégák érdekeit nézte, nem a magáét.
Közvetlenségével sok embert meg tudott győzni.
A környező
falvakban öt kihelyezett tagozatot hozott létre többek között Földesen,
Nádudvaron, Sárrétudvariban, Bárándon, majd Kabán, egyre szélesebb rétegnek
biztosítva ezzel a zenetanulás lehetőségét.
Soha nem dorgálta
megalázóan tanítványait, hanem szeretettel és sok türelemmel, önzetlenül
foglalkozott velük a tanórákon kívül, sokszor nyáron is. Szeretetteljes
egyénisége, az a légkör, amit ki tudott alakítani maga körül, segített kibontakozni
tanítványai tehetségét, de segítséget jelentett az általa felkarolt fiatal
tanárok számára is. Egyszerűsége, szerény, önfeláldozó szeretete
tiszteletet ébresztett mindenkiben. Szakmai vezetése biztonságot adott, példás
volt. Nyugállományba vonulása után, 1997-ben – a Tiszántúl első református
zeneiskolájának beindításához is – nagy segítséget nyújtott Nagy Gyula
biharkeresztesi református lelkipásztornak. Fáradságot és egészségét nem
kímélve (sajnos, rengeteget dohányzott), élete utolsó éveiben is aktívan
dolgozott, mint hegedűtanár a biharkeresztesi Gárdonyi Zoltán Református
Zene- és Művészeti Iskolában, és még emellett a földesi
Karácsony Sándor Általános Művelődési Központban.
A 2002/2003-as
tanévet még lezárta, de sajnos, az új tanévet már nem tudta elkezdeni.
Betegsége elhatalmasodott rajta. Kollégái, diákjai sokszor meglátogatták
betegágyánál. Fantasztikus memóriája volt, szinte minden növendékének tudta a
nevét, még az évek múlásával is. Munkássága mély nyomot hagyott tanítványaiban
és bennünk, munkatársaiban.
Elismerései:
- 1970.
Szocialista Kultúráért kitüntetés
- 1978. Magyar
Úttörők Szövetsége Országos Elnöksége Dicsérő Oklevele
- 1979. újból
Szocialista Kultúráért kitűntetés
- 1980. Kiváló
Úttörővezető kitűntetés
Az én kapcsolatom
Kamillával főiskolás koromban kezdődött, és azt hiszem, meghatározója
lett egész szakmai életutamnak. Fiatal, kezdő pedagógusokat keresett a
püspökladányi zeneiskolába. Mindezt nemcsak a hivatalos formát követve és
betartva – az állás meghirdetésével – tette, hanem vette a fáradságot, bejött a
főiskolára, és személyesen tájékozódott, informálódott az akkori
„kínálatból”. Emlékszem, híre ment az évfolyamon, itt van egy vidéki zeneiskola
igazgatója és álláslehetőséget kínál, akit érdekel, menjen fel a hallba és
beszélgessen el vele. Így kerültem én is az érdeklődők közé és szinte
már az első perctől kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk.
Megnyerő volt kedvessége és közvetlensége, érthető, alapos
tájékoztatása, szakmai hozzáértése. 1975 szeptemberétől tehát – utolsó
éves főiskolai hallgatóként – félállásban megkezdtem a kijárást a
püspökladányi zeneiskolába. Azt hiszem, azt mondani sem kell, mekkora
segítséget jelentett számomra az a gyakorlat és tapasztalat, amit a tanítás
során megtanultam, elsajátítottam. Hiszen más az, amikor a könyvből
tanulja az ember, és rá kell jönnie, mennyire más a valóságban. Arról nem is
beszélve, milyen sok gyakorlati dolog van, amit nem tanítanak a főiskolán,
de ha munkába állsz, tudnod kell. Ezeknek az apróságnak tűnő, de
annál nagyobb jelentőséggel bíró dolgoknak igazi szakértője volt
Kamilla. Nem lehetett olyan szakmai, sőt privát kérdésünk, amire ne tudott
volna kielégítő és használható választ adni. Mindenben tudott segíteni,
jóindulattal, türelemmel és önzetlenül. Bízhattunk benne, mert mindig
támogatott. Mi, pályakezdő kollégák és néhány kedvenc növendéke is – kik
már akkor 9-10 éve jártak hozzá – szinte második anyánknak tekintettük.
Fáradhatatlan
volt, tele energiával. Erős tartással rendelkezett, sosem láttuk sírni
vagy elgyengülni. Nagyon jó kapcsolatot ápolt a szülőkkel, a gyerekekkel
és a pedagógusokkal egyaránt. Igen sokat köszönhetek neki a kommunikáció, az
emberi kapcsolatok kezelése tekintetében. A rosszat is úgy tudta közölni, hogy
már azonnal megcsillantotta a reményt valami pozitív irányú javaslattal, ami
építő jellegű, ami előre vivő és már egyben motiváló tudott
lenni. Később maga mellé vett igazgatóhelyettesnek, és ügyesen át tudta
adni a vezetéssel járó feladatok minden praktikumát.
Mindig is
példaképemnek tekintettem, és tekintem a mai napig. Már tíz éve a nyomdokaiba
lépve igyekszem azt a vonalat tovább vinni, azt a vezetési stílust követni,
ahol nem alá- és fölérendeltség uralkodik, hanem egymás mellettiség, és a
csapatmunka szelleme hatja át az iskolában folyó szakmai munkát. Szeretnék én
is olyan vezetővé válni, aki nyitott a világra, (amilyen ő volt)
fogékony az újszerű – innovatív – dolgokra, ha az összhangban van a közös
elképzeléssel, és szeretném továbbra is megtartani azt a munkahelyi légkört,
ami alkalmassá teszi az intézményt arra, hogy minden diákja és dolgozója
szeressen oda járni. Úgy, mint annak idején, a „Kamilla-korszakban” volt.
Kovácsné
Csuzda Judit (Debrecen)