100 ÉVE SZÜLETETT
MISKOLCZI MARGIT
(Sopron, 1925. július 1. –
Budapest, 1995.
június 16.)
zongoraművész, tanár.
Tanulmányait
1930 és 1935 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola
gyakorlóiskolájában, majd művészképzőjének zongoraszakán
Gaál Margit, Ditrói Csiby
József, dr. Dániel Ernő és Wehner Tibor
növendékeként végezte. 1949/50-ben ugyanott az orgona szakon Pécsi Sebestyén
tanítványa. 1948 és 1951 között a budapesti Zenei Gimnázium tanára,
1951-től 1980-ig a fővárosi Rudas László Közgazdasági Szakközépiskola
tanára és kórusvezetője.
AKIT A GYORSÍRÁS VEZETETT ELA KAZINCZY-DÍJIG
Emlékezés
Miskolczi Margit zongoraművész-tanárra[1]
A kedves, jó
barát halálhíre nemcsak kollégáit, egykori tanítványait döbbentette meg, hanem
a hangversenytermek látogatóit, akik oly sok szép zongoraestjén felejtették a
hétköznapok gondjait. Mert Miskolczi Margit nemcsak a klasszikus nyelvek,
később a gyorsírás tanára volt, hanem kitűnő zongoraművész,
aki 10 éves korától járt a Zeneakadémiára, de már hatéves korától mindent
lejátszott saját kísérettel. Amint zongorához ült, már tudott transzponálni
(zeneművet más hangnembe áttenni). Dohnányi növendék volt, mestere a
vizsgákon mindig azzal engedte át, hogy „a transzponáló kislányt fel kell venni
tovább...” 1949-ben végezte a tanárképzőt és a következő évben már,
mint művész búcsúzott a Zeneakadémiától. Közben a Pázmány Péter
Tudományegyetemen szerzett magyar-latin-görög szakos tanári diplomát. Zenei
gimnáziumban kezdett tanítani. Az ötvenes években a „klasszikus nyelvek
szükségtelenné váltak", elvégezte az orosz nyelvszakot. Énekkarral is
foglalkozott, a Pedagógus Kórusban a karmesteri feladatokat is megismerte.
Valójában nyelvésznek készült. Zsiray professzort
hallgatta, doktori disszertációját a finnugor nyelvészetből készítette.
Szomorú pillanat volt életében, hogy az avatása elmaradt. Nagyon sokba került a
friss forint idején, de ő összegyűjtötte az összeget, azt azonban a
villamoson ellopták tőle... Voltak ilyen fájdalmas emlékei, mint az is,
amikor közölték vele, hogy az elavult holt nyelvek tanítására nincs szükség -
de ő valami belső erővel, mindig kedves mosolyával új feladatok
vállalásába kezdett. A Rudas László Közgazdasági Szakközépiskolában magyart, gyorsírást,
gépírást tanított, és az igazgató kívánságára foglalkozott az énekkarral -
zongora mellől vezényelt és betanított. Hogyan? Országos ötödikek lettek,
iskolai énekkaruk aranyfokozatot ért el, rádiófelvételeiket az Éneklő
Ifjúság sorozatban adták le... Szeretet és elismerés vette körül. Eközben
akarva-akaratlanul mind közelebb került a gyorsírás és gépírás tanításához. Egy
régi beszélgetésünk alkalmával erre az időre így emlékezett: „Amikor
irodalmat és nyelvtant is tanítottam a szakközépiskolához kapcsolódó kétéves
gépíró- és gyorsíróiskolában, úgy éreztem, hogy a gyorsírást ismerve, úgy tudom
tanítani, ahogy szükség van rá! Szenvedélyemmé vált ez a tanítás. Kiselőadásokat
tartottam, fogalmazásokat csináltattam, megadott szövegből kihagytam
részeket, ki kellett egészíteniük, mint a gyorsírásban. Mindez speciálisan
ennek az iskolatípusnak volt jó. A délelőtti osztályom egyszer
gyorsírás-gépírás-ügyviteli tagozat volt. Osztályfőnök voltam. Mikor a
magyar nyelvet tanítottam, kezdtem egyeztetni a gyorsírás nyelvi
követelményeivel. Megmagyaráztam, miért követeli a gépírás is a helyesírás
fokozottabb ismeretét: nincsenek ékezetek, radírozni nem szabad. Nevelési
szempontjából is külön területet jelentett. Kezdtem úgy érezni, hogy tanári
pályámon erre szakosodtam, hogy gyorsírást-gépírást-magyar nyelvet tanítsak. Az
iskolában bevezettük a szópárbajt. Például a 10 órás szünetben a hangszóróba
bemondtuk, hogy a 3 óra utáni szünetben szópárbaj lesz: 1-1 osztályból 2
gyerekpár jöhet, érkezés sorrendjében vesznek részt. Saját zsebemből
cukrot, csokoládét adtam a győztesnek. Később növendékekkel is
vezettettem a játékot, kioktattam, hogy kell feltenni a kérdést. A »Magyarán szólva«
Klub első ülésén jelen voltam. Elmondtam, hogy nálunk ez a szokás, a
rádióban is be lehetne vezetni. 1976-ban a rádióban Grétsy
Lászlószerkesztésében – egy ünnepi műsorban – a mi tanulóink kerültek a
mikrofon elé. Amikor a rádióban megindult a »Beszélni nehéz« sorozat,
tanítványaim sokszor nyertek könyvjutalmat. Eredményeikkel az országos
versenyen is elöl jártak...” Persze a gyorsíróversenyekről sem maradtak
le, hiszen tanárnőjüknek – aki még tizennégy éves korában az Erzsébet
Nőiskolában tanult egy évig gyorsírást – 250 szótagos versenyről volt
oklevele. Örömmel mesélte, hogy egyik növendéke a nyíregyházi
tanárképzőben diplomamunkáját a gyorsírás és a magyar nyelv kapcsolata
tárgykörből készítette, s 18 oldalas, számos sztenogram táblázattal
készült munkájáért dicséretet kapott. A „Beszélni nehéz” rádióműsorban Péchy Blanka, Grétsy László
leghűségesebb munkatársa lett, az „édes anyanyelvünk” szolgálata széppé
tette életét. Mint ahogy lelki harmóniája a zenéhez vezette, görög-latin
műveltsége mindig irányt mutatott neki a feladatkeresésben, a
célkitűzésben. Kazinczy-díjas középiskolai tanár volt, az Anyanyelvápolók
Szövetségének elnökségi tagja. Szerénysége, hite – mely soha nem hagyta
lázadozni – vezette eredményekben gazdag életútján, méltán állítható
követendő példaként a jövő pedagógusai elé.
Schelken
Pálma