„Amihez időnket és szeretetünket adtuk”

A Budapesti Monteverdi Kórus nagyböjti hangversenye

A Monteverdi Kórus, alapító karnagya, Kollár Éva vezényletével 2025. április 5-én Schütz, Caldara és Rheinberger műveiből adott hangversenyt a kelenföldi Szent Gellért-templomban. A kelenföldi egyházközséghez az énekkart – az együttes jubileumi évkönyvének tanúsága szerint – régi kötelékek fűzik, hiszen 1996 óta vissza-visszatérő vendégek itt. Ugyancsak az emlékkönyvből tudható, hogy a mostani hangverseny egyik műsorszáma, Antonio Caldara Stabat mater kantátája 1986 óta szerepel a kórus repertoárján, megszólaltatták egyebek között 2021-ben, in tempore pandemiae, akkor is Kelenföldön, és énekeltek már korábban a másik két szerzőtől is reprezentatív műveket (Schütz: Deutsches Magnificat; Rheinberger: Esz-dúr mise). A mostani műsor nagyböjt lelkiségében fogant: a nyitótétel, Heinrich Schütz Also hat Gott die Welt geliebt kezdetű ötszólamú motettája bibliai szöveget zenésít meg („Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” Jn 3,16 – Károli Biblia, revideált új fordítás, 2014; az evangélikusoknál nagypéntek vezérigéje), amit Caldara, illetve Rheinberger Stabat mater-e követett, e két súlyos és nagylélegzetű kompozíció között pedig, feloldásképpen Rheinberger II. orgonaszonátájá-ból vett lassútétel szólalt meg.

(Fotó: Pallai Gábor)

Schütz motettájának hiteles előadásához a kulcsot alighanem egy olyan differenciáltság adja meg, amely érzékelteti a drámai alaphelyzetet (a bibliai mondatok párbeszéd keretében hangzanak el), követi a beszéd természetes gördülékenységét (amelyből egy ponton a hármasütem is adódik), miközben megőrzi méltóságát, hiszen Jézus az, aki beszél; a tétel záróütemeiben viszont a kompozíció hangot vált: az utolsó szavak („[az Istenben hívőknek] örök élete legyen”) himnikus-korálszerű átfogalmazása által már nem Jézus szól az őt kései órán fölkereső Nikodémushoz, hanem követők közössége, az egyház, mindenkihez, a keresztény hitvallás emelkedettségével. (Ez az a differenciálás, amely a kor passióinál többek között tételtípusok elkülönülésében, hangszerelésben és sok egyéb módon ölt testet.) A Monteverdi Kórus Schütz-előadásának fontos értéke a hangvételek árnyalt megválasztása.

Az első kompozíció elhangzása után mondott rövid beszédében Kelemen Imre plébános a zeneművészetet az imádság dimenziójában helyezte el, és rámutatott a templom oltára fölé magasodó szoborkompozícióra, a Kálváriára és a kereszt tövében álló Mária alakjára; az oltár előtt felsorakozó énekkar is mintegy a kereszt tövében állva adott hangot a hangverseny további folyamán az Üdvözítő szenvedéseinek és Mária fájdalmának. Most is megbizonyosodhattunk róla: a templom nem semleges tér, liturgián kívül is konkrét jelentéstöbblettel ruházza fel a megszólaló műveket. A tér egy másik összefüggésben is főszereplővé válik a kelenföldi templomban: a rotunda és az arra ráboruló kupola nemcsak bőséges zengést ad a hangoknak, hanem úgyszólván egybefoglalja előadókat és hallgatókat, utóbbiakat is mintegy bevonja az előadásba és a történések részesévé avatja.

A két Stabat mater nagyon is kétféle alkatú, nem elsősorban stilárisan – úgy is –, és nem is csak tételsorának felépítésében, hanem főképpen jellegét, a szöveghez, a szövegben adott helyzethez való érzelmi viszonyulását nézve. Caldara műve szenvedélyesebb (ahogyan ezt már kezdőmotívumának m‑d‑si,‑l, szűkített kvartja mutatja), míg Rheinbergeré az érzelmi szélsőségektől inkább tartózkodik (miként l‑s‑f‑m nyitómotívuma is mértéktartóbb) és a cecilianizmus jegyében fogant – a magam részéről Kollár Éva felfogásában is ezt a kettősséget, és a kétféleségnek hiteles megvalósulását érzékeltem.

A tartalmilag–gondolatilag egységes, ugyanakkor stilárisan is, érzelmi skáláját nézve is többrétű műsorban messzemenően érvényesültek a Monteverdi Kórus konstans értékei: a dús, telt, egységes hangzás, amely minden fekvésben, tág dinamikai vagy tempóhatárok között is megtartja érzéki szépségét, egyaránt képes és alkalmas akár súlyos, akár mozgékony, tömbszerű vagy polifonikus, felfokozott erejű vagy bensőséges pillanatok és átmeneteik megformálására. Megjegyzendő: nagyon szép férfikari megszólalásoknak lehettünk tanúi ezen az estén.

(Fotó: Soproni András)

A kórust a karnagy személyisége, igényei, eszményei formálják. Kollár Éva – immár 53 éve a Monteverdi Kórus élén – mindegyre új felfedezésekre hívja együttesét, ugyanakkor a repertoárdarabok megszólaltatását is az első találkozás frissességével tölti meg. Az egyensúlyteremtés nagy művésze ő, szólamok, karakterek, formarészek között, és a nagy egységbe foglalásé is: mester a soktételes vagy többszakaszos művek összefogott előadásában, ismétlődések és visszatérések új tartalommal megtöltésében, a kulminációs pontok megteremtésében és az így akkumulált feszültség feloldásában.

A Caldara-mű előadása során közreműködő kiváló szólisták: Darázs Renáta, Koffler Katalin, Barlay Zsuzsa (természetesen a fiatal, nem pedig nagynevű pályatársa), Orosz Balázs, Horváth Csaba hangja nagyon szépen harmonizált egymással és az énekkarral, a hangszeresek – vonósokhoz társuló két harsona – az énekhangok alátámasztásában és egyes motívumok kiemelésében is szerepet vállaltak. Minden kompozíció orgonakísérettel szólalt meg, az orgonaszonáta-tételben pedig Tóka Ágoston messzemenően kiaknázta a templomi hangszer gazdag romantikus színeit.

Az estét két – közéneknek szánt – Bach-korál zárta, a Már nyugosznak a völgyek és a Ragyogva tűz a napsugár kezdetű. Népes hallgatóság, hívő közönség volt jelen, a Monteverdi Kórus hívei és a kelenföldi plébániáé, meghallgatni a bibliai tanítást („mert úgy szerette Isten a világot…”), illetve a passiótörténetre adott középkori költői reflexió (Jacopone da Todi himnusza) és a szövegek újkori megzenésítéseinek üzenetét. Mindezek befogadásához és életre váltásához – ahogyan emlékkönyvük borítója is hirdeti – Kollár Éva, a Monteverdi Kórus és muzsikustársaik idejüket és szeretetüket adták.

Köteles György