OZSVÁRT VIKTÓRIA[1]
Durkó Péter (*1972)
tanulmányait a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd
a budapesti Zeneakadémián végezte, tanárai Kocsár Miklós, Petrovics Emil,
Balassa Sándor, Bozay Attila és Szokolay Sándor
voltak. 1997-ben szerzett zeneszerzői diplomát. 1996-ban felvételt nyert a
Conservatoire Supérieur de
Paris zeneszerzés – zenei civilizáció szakára, ahol Jacques Charpentier
irányításával első díjas diplomát kapott. 2000/2001-ben a londoni Royal Academy of Music posztgraduális képzésén vett részt. Kettősverseny
című művéért, valamint Mozaik
hat vonóra című kompozíciójáért is elnyerte a Magyar Zeneszerzők
Egyesülete Istvánffy Benedek-díját. 2002-ben egy évig
a Corvin-lánc Ösztöndíjában részesült. Művei rendszeresen elhangoznak
hazai és külföldi koncerteken, alkalmanként a zeneszerző előadásában.
A munkásságát elismerő díjak: Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj (1996,
2000 és 2001), Eötvös Ösztöndíj (1996/1997 és 2000), a Francia Kormány Ösztöndíja
(1997). 1999-ben a párizsi Académie des Beaux-Arts ösztöndíját,
2000-ben a SACEM-díjat nyerte el, és ugyanebben az évben megkapta a New York-i
IBLA Zenei Alapítványtól „A legkiválóbb művész díját”. 2006-ban Erkel
Ferenc-díjjal tüntették ki.
A Budapest
Saxophone Quartet felkérésére
készült Kvadrosaxofonia
(2006) szoprán-, alt-, tenor- és baritonszaxofonra íródott, egybekomponált
lassú (Andante tranquillo)
és gyors (Allegretto) szakaszt magában
foglaló, három és fél perces alkotás, melyet végül néhány ütemnyi largamente
kiszélesítés kerekít le. A darab során a négy szaxofon hangzása puhán
egybeolvad, szólamaik többnyire egy egységként mozognak, de mindegyik játékos
kap néhány olyan ütemet, melyben szólisztikus képességeit
is megcsillogtathatja.
A két rézfúvós
Monológ első pillantásra akár egy
sorozat részének is tűnhetne, ám a kottákba tekintve azonnal kiderül, hogy
néhány apró eltérés ellenére gyakorlatilag ugyanazon kompozíció kétféle
letétjéről van szó. A harsonára (2003) és kürtre (2019) készült változat felépítése
és motivikája nagy vonalakban megegyezik, hangnemük
is ugyanaz, csupán néhány apró gesztus az, ami az aktuális zenei kifejezést az
adott instrumentum technikai megoldásaihoz alakítva igazán hangszerszerűvé
teszi mindkét darabot. A hangszerszerűséget mi sem jelzi jobban, mint hogy
a Káip Róbert előadásában bemutatott
harsonaváltozat kötelező darabként szerepelt a budapesti Zeneakadémián rendezett
harsonaversenyen. A mű struktúrája hasonló a Kvadrosaxofoniáéhoz, lassú (Andante con mosso;
Cantabile)
és gyors (Variante; Allegro vivace)
szakasz követi egymást, lezárásképpen largamente, maestoso karakterrel csendítve ki a rézfúvós Monológokat.
Hasonló hangvétellel
találkozunk a két, rézfúvós-együttesre írt kompozícióban. A Kvintett 6 tételben (2004) és a rövidebb
szakaszokból összeálló, harsonanégyesre készült Rézkarcok (2009) tételei a hangszerek adottságiból indulnak ki,
szándékosan nélkülöznek mindenféle költői címadást – karakterek
tekintetében kizárólag az előadói utasítás és maga a zenei anyag jellege
kínál fogódzót. Az Ewald Rézfúvós Kvintett számára
komponált rézfúvós-ötös tételei attacca követik
egymást, jellemzően lassú és gyors tempók váltakoznak egymással.
Helyenként rendkívül emocionális, sőt már-már színpadra termett
gesztusokkal él a zenei matéria, ezt hangsúlyozzák a kottában felbukkanó olyan utasítások,
mint például a libero teatrale vagy
a poco piů drammatico. A szólamok a kamarazenélés magas fokát
kívánják meg az előadóktól, az összetett ritmusfigurákon kívül különösen
igaz ez az olyan szakaszokra, ahol a hangszerek kiírt ritmus nélkül, de az
utasítás szerint con quasi
sincronitŕ kell játszaniuk. A Corpus
Harsonakvartett által is megszólaltatott Rézkarcok
karaktereiben a harsonák kifejezési skálájának rendkívül széles palettája
jelenik meg, tükrözve azt a bőséges ismeretanyagot, amit a zeneszerző
e hangszercsalád technikájáról elsajátított. A katonásan határozott vagy éppen
méltóságteljes, ünnepélyes hangvételtől kezdve az éneklő,
beszédszerű megszólalásokon át a tréfás, könnyed fricskákig rendkívül
sokszínű zenei anyagon vezet keresztül.
A Csellóverseny víztükre (2000)
gordonkára és zongorára írt tétel, melyben Durkó saját kompozíciója az
ugyanebben az évben készült öttételes Csellóverseny eredetileg is hangsúlyosan
kamarazeneszerű negyedik tételére reflektál. Nem ez a versenymű az
első olyan darab, melyet Durkó vonós hangszerre és zenekarra komponált: a
Hegedűverseny szintén a vonós hangszerek repertoárját gazdagította. Nem
meglepő a hangszerválasztás, hiszen Durkó maga is hegedülni tanult és így
vonós hangszerjátékosként szerzett gyakorlati tapasztalatait a
csellóművében alkalmazott megoldások kidolgozásában is alkalmazni tudta. A
darab kottaképét szemlélve azonnal feltűnnek a zongora szólamába kiírt
pedáljelzések. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kizárólag a szerző
által megadott pontokon kell vagy szabad a pedált használni, hanem arra kívánja
felhívni a figyelmet, hogy a szóban forgó szakaszok harmóniailag
szorosan összetartoznak, és az olykor tág regiszterek ellenére is mindenképpen egységként
kell érzékeltetnie őket a hangszerjátékosoknak. Durkó zenei nyelvére a
darab alapjául szolgáló Csellóversenyben is nagyban jellemző volt a
harmóniai megoldások keresése, melyek az emocionális tartalmat közvetítő
hangszínek mellett a zene intellektuális oldalát helyezik előtérbe.
A
zeneszerző három vonósnégyese közül az első (1998) a szerző
párizsi tartózkodásának egyik termése. A fokozatosan kibomló, táguló
bevezető szakaszt (Andante) kontrapunktikus
zenei anyag követi (Poco piů precipitando). Az egytételes kompozíció színes
karaktereken vezet át, miközben mindvégig szerves része az egyes motívumokat
variált formában visszaidéző szerkesztésmóddal társuló virtuóz
hangszerhasználat. A darab szellemi ősképe bizonyos értelemben Ligeti és Lutosławski alkotói világát is felvillantja. A mű
a budapesti Mini Fesztiváltól Londonig számos alkalommal megszólalt.
A Mozaik hat vonóra (2005) a hegedű-,
brácsa-, illetve csellóművész Bánfalvi, Bársony
és Onczay dinasztia felkérése nyomán született meg.
Polgárpukkasztástól mentes, konstruktív értelemben véve mégis kísérletező attitűd
szövi át a kéttételes művet. Az első rész (Andante con moto)
zenei anyaga az attacca
kapcsolódó második tételben (Allegretto)
variálva jelenik meg. A nyugodt karakterbe az irracionálisan vibráló, személyes
hang a mai kor akusztikus eszményképén belül ékelődik be.
A William Blake (Soft Snow; To Mrs. Ann Flaxman) és Percy Bysshe Shelley (The World’s Wanderers) verseire
komponált hatszólamú nőikar, a Természetzene
(1998) a Nemzetközi Kodály Társaság megrendelésére készült. A három természeti
kép filozófiai jellemrajz is egyben. Izgalmas harmóniamenetei, komplex
ritmikája és helyenként a modern effektusok magas szintű
professzionalizmust várnak az előadóktól.
