Színek és szinesztéziák könyve

Fordította: Borbély Judit Bernadett

(Libri, Budapest, 2024.)

Harriet Constable újságíró és filmrendező debütáló regénye A virtuóz minden sorával elárulja, hogy szerzője zenészcsalád neveltje, s azt is, hogy ezt a művet a Guardian és az Observer okkal-joggal sorolta 2024 tíz legjobb regénye közé. Az utószóban találkoztam jó néhány, számomra ugyancsak ismerős és kiváló zenetörténeti háttéranyaggal, köztük számos online látható-olvasható, a cselekményt „bedíszletezni” segítő részlettel. Így Vanessa Tonelli Women and Music in the Venetian Ospedali című disszertációjával, Michael Talbot Anna Mariá-jával, illetve Micky White Archivio di Stato di Venezia című dokumentumfilmjével, amelyet Talbottal és Eleanor Selfridge-Field-del közösen készített. Ugyanígy méltó forrás a Salt Spring Baroque Music Society összeállítása, a YouTube-on ugyancsak látható, Vivaldi and the Ospedale della Pietà címmel. A legkiválóbb iránytű ebben a zenei fejlődésregényben számomra azonban mégis egy német zenetudós, Walter Kolneder Vivaldi-monográfiája (Gondolat, 1982), a könyv fordítása és a Vivaldi életének főbb eseményei című összefoglaló Pándi Marianne munkája.

(Gondolat, 1982)

Ebből kitűnik, hogy Vivaldi 1703-ban foglalta el „Maestro di violino”, azaz „A hegedű mestere” állását, néhány hónappal pappá szentelése után, s első fizetését 1704-ben vette fel a számtalan velencei Ospedale közül a talán legkomolyabb művészi színvonalúban, az Ospedale de la Pietà-ban, az Irgalmasok Kórházában, amely valójában árva leánygyermekek apácák-vezette árvaháza, nevelőintézete, de egyszersmind konzervatóriuma is volt. A legtehetségesebb, a korabeli írásokban csak keresztnevükön fennmaradt, és hangszerük, hangfekvésük nevével megkülönböztetett lánynövendékek szóló- és karénekekkel, oratóriumok (köztük a regényben is említett Juditha Triumphans, e valóban diadalmas Vivaldi-mű) előadásával „szolgálták meg” kosztjukat, kvártélyukat, képzésüket, így viszonozva a leggazdagabb velencei családok, s az ide látogatók adományait. A regény főhőse, s egyben talán a leghíresebb neveltje az 1696 táján született, s 86 éves koráig, egészen haláláig ott élő, felnevelő iskoláját szolgáló Anna Maria della Pietà volt, akinek őt nagyra becsülő mestere, Vivaldi számos concertóját név szerint ajánlotta, s aki fő „szerelmes hangszere”, a hegedű mellett csellón, oboán, lanton, mandolinon, csembalón és viola d’amorén is játszott. 1720-ban a fiatal lány elnyerte a „Maestra” (a regényben: Maestro”!), címet, 1737-ben pedig „maestra di violino”, „a hegedű mestere” és a „maestra di coro”, azaz a megtisztelő „kórusvezető" titulust. 1798 májusában, amikor egy orosz gróf, Pjotr Andrejevics Tolsztoj is méltatta talán mindenkinél ékesebben az énekkar hangzását, Anna Maria ugyan már nem élt, de az ő hatvan esztendőnyi munkája is beleépült a négy leghíresebb Ospedale történetébe, utóéletébe, idézzük itt a nagy Tolsztoj egyik ősét „Velencében vannak női kolostorok, amelyeknek lakói orgonán és más hangszereken játszanak, és olyan csodálatosan énekelnek, amilyen lágy és harmonikus éneklést sehol a világon nem találni. Jönnek is mindenfelől Velencébe, hogy beteljenek ezzel az angyali énekkel…”

A Pio Ospedale della Pietà a Riva Degli Schiavonin (1686) Velence, magángyűjtemény.

A Pio Ospedale della Pietà kolostor, árvaház és konzervatórium volt Velencében, jelenleg Santa Maria della Pietà (tartományi gyermekintézet) néven ismert. A 17. és a 18. század zenetanárai között voltak olyan mesterek, mint Antonio Vivaldi és Francesco Gasparini

A Pio Ospedale della Pieta mai látképe

De lássuk a görcsösen köhögő, vörös hajú ifjú (itt jegyezzük meg, a nagyon pontos, már idézett német zenetörténész nyomán: a koraszülött, hét hónapos magzatként világra jött Vivaldi nem asztmában, ahogy a regény szövege alapján hihetnénk, hanem veleszületett szívpanaszokban szenvedett egész életében!), a hegedű és a kis Anna Maria első találkozását: „Inkább az ifjú ujjait és kézmozdulatait tanulmányozza. Ahogy előre-hátra röpül a vonó, színek árasztják el a lány elméjét. Borostyánsárga, arany, citrom és fehér, ezüst, okker, vörösbarna. (Ez a jellemzés, amely a regényben sokszor felbukkan még, a maga színekkel jellemzett hangjaival: maga a szinesztézia, ezúttal a kevesek számára egyszerre látható és hallható világé!) Olyan sebesen száguldoznak előtte, hogy meg kell kapaszkodnia az ajtófélfában… Ismerősnek tűnik ez a dallam. Rétegekbe rendeződnek és tájképpé állnak össze a színek – zöld hegyek és lila virágok, narancsszín napfény, lila kitörések. Ez a kép mozog a lány szeme előtt. Maga sem tudja, miért, de még a könnye is kicsordul tőle. Egyvalamit azonban bizton tud. Meg kell kaparintania ezt a hangszert.” A kislányt nem csak a hegedű, de minden zene megnyugtatja, a „hollóembertől” való félelmét, s a fulladásos halál rémét is segít elűzni. Azt a rettenetes, pár napos kori emléket, amikor kétségbeesett szülőanyja (egy szerencsétlen velencei örömlány, sokkal inkább áldozat, mintsem „bűnös”!) gyermekével először a vízbe ugrott, aztán mégis elmenekítette őt az Ospedale „ős-inkubátorául” szolgáló kis csecsemőmentő nyílásig. De térjünk vissza a gyermeknek nemes életcélt kínáló hangszerhez, a hegedűhöz. Anna Maria kicsen egyet ócska „nyirettyűt” a zeneszekrényből, hogy többet gyakorolhasson, s a várt büntetés helyett tomboló az apró keze nyomán életre kelt, további hang-színek áradata és kimért elismerés a jutalma. Signore Vivaldi alig akarja elhinni, hogy ezek a lányka életének első hegedűközeli pillanatai. „– volt még hegedűórám. Ez az első. Jól játszom fuvolán és oboán. Kipróbáltam a fortepianót és énekelek is…, Hány éves maga? Nyolc… Anna Maria beszélni sem tudott még, de már értette, mi a tempó, a hangmagasság és a hangnem. A vérében van a zene. De ilyet még sosem érzett.” Ahogy az órák folytatódnak, egy napon Vivaldi maestro Albinoni Adagió-ját játssza el tanítványának, g-mollban: „Szép zene ez is, de búsabb az előzőnél. – Egy hölgyet látok a kertjében. Idős, ősz hajú. A rózsákat szagolgatja, és visszaemlékszik az életére.” Ahol a tehetség, ott ellenség is terem, a szintén hegedűs és kórustag, a már tizenhat esztendős Chiara della Pietà, aki kórustag is, gyűlölni kezdi nyolcéves vetélytársát, aki, ahogy már jeleztem is, végtelen hegedű-szomjában kicsent de nem lopási szándékkal!) a zeneszekrényből egy viharvert hangszert. A szigorú Madalena nővér büntetésből véresre verte a kislány lábát, bezárta étlen-szomjan a jeges a büntetőcellák egyikébe, s egy heti hegedűlecke-eltiltásra ítélte, három éjszakára. Vivaldi zeneigazgató úr, aki maga sem volt módos ember, hamarosan húsz dukátért saját hangszert vett ifjú tanítványának.

Amikor egy Tartini-darabot próbáltak, Vivaldi elszörnyedve vette észre, hogy a kolostorban kötelező nehéz fizikai munkától, a mosogatástól és a padlósúrolástól a kis hegedűs tenyere csupa hólyag és repedés. Ha nehezen is, de felmentette komoly tehetségű, életét a zenének szentelő növendékét a legdurvább munkák alól.

Kedves és megnyugtató az a regénybeli pillanat, amikor a maestro egy fugassa nevű hagyományos olasz kelt tészta sütésével is indirekt zeneleckét adott Anna Mariának: – „A főzés bizonyos értelemben hasonló a zeneszerzéshez. Ahhoz, hogy remekművet alkossunk, csupán megfelelő hozzávalókra van szükség a helyes arányban. Zeneszerzés. Anna Maria a fülét hegyezve figyeli a mestert. – A zeneszerző valójában tolmács, összeköti az embereket valamivel, amit azok nem képesek szavakba önteni, sőt talán azt sem tudják, hogy létezik. Ez egy híd a hang és az érzelmek között, az emberi halandók és Isten között.”

G. Tartini A. Corelli

Szó esik a továbbiakban Tartini és Corelli kapcsolatáról is, arról, hogy az előbbi az utóbbi tanítványa volt, s ebből két különböző Ördögtrilla bomlott ki. A regény közjátékai sorában szép és nyugalmat sugárzó az az idő, amelyet a fiatal lány egy hegedűkészítő műhelyben tölthetett el. Aztán következett egyfajta, nagyon szigorú hegedűs minősítő vizsga, amelyen Anna Maria szörnyű fájdalmak közepette, törött kisujjal, de mégis remekelt Corelli Ördögtrillá-jával. Ugyanilyen felemelő pillanat volt az is, amikor a három, már koncertjátékra alkalmas hegedűs közé került, méghozzá a Juditha Triumphans, az egyik legszebb Vivaldi-oratórium 1716-os bemutatója alkalmából, amely a Holofernészen diadalmaskodó Judit bibliai története. Az is szívet melengető, hogy a Maestro számos híres versenyművet komponált tanítványának, ezek közül jónéhány concerto az úgynevezett Anna Mária könyvé-ben található. Az nem bizonyított tény, legfeljebb sejtés, hogy ugyanez a nagylelkű, érzékeny nevelő és lelkes zenésztárs bizonyos dallamokat tanítványától vett át, igaz, egy olyan korban, amikor a szerzői jogvédelem még ismeretlen fogalom volt. Ahogyan a bizonyos feltevések szerint a lány általa – merő szakmai irigységből - elégetett kottáskönyvének sorsa is kérdéses, legalábbis számomra. Egy bizonyos: Anna Maria nagy valószínűséggel volt olyan merész, hogy érdemeire – köztük a zeneszerzésre, a hegedűszólókra és a karvezetésre is hivatkozva, nyerte el az addig csak férfiak-uralta zenemesteri pozíciót. A regénynek ez a fordulata hihető és nyilván helytálló. Ez, számos karmesternő-film ismeretében, a tizennyolcadik században, a barokk zene fénykorában igazi, nemesen és nagyon megérdemelten diadalmaskodó Anna Maria Triumphans-sá tette őt!

A. Vivaldi - Cecilia Bartoli - Armatae face et anquibus (from Juditha Triumphans) (3:40)

Petrőczi Éva