PIERRE BOULEZ 100 – KOCSIS ZOLTÁN 73

Kocsis Zoltán:

BOULEZ DEBUSSYT VEZÉNYEL[1]

Claude Debussy: La Mer – Prélude à l’Après-midi d’un Faune – Jeux

A New Philharmonia Orchestrát Pierre Boulez vezényli

CBS-Hungaroton

New York Philharmonic Debussy La Mer Pierre Boulez (24:36)

Boulez, DEBUSSY Prelude a l'apres-midi d'un faune 1966 (9:45)

BOULEZ, Debussy JEUX 　1966 (17:04)

Furcsa és szokatlan egy olyan kiadványról írni, amely csaknem húsz esztendeje folyamatosan jelen van a katalógusokban, ám hanglemezimportunknak az elmúlt évtizedek során való sajátságos alakulásából egyenesen következik, hogy a magyar zenehallgató nemritkán egy vagy két évtizedes késéssel kap végre kézhez rögtön megjelenésük pillanatában referenciaértékűeknek minősített felvételeket. Természetesen eszem ágában sincs bárkit hibáztatni ezért, hiszen a nyugati nagyvállalatok üzleti szempontjai legalább annyira szerepet játszhattak ebben, mint amennyire korlátozottak voltak behozatali, licencvásárlási lehetőségeink. Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a Hungaroton importtevékenysége kizárólag a népszerű, jól eladható felvételek megszerzésére irányult. Hiányok persze voltak és maradtak. Egy ilyen fájó hiányosságot pótol most Pierre Boulez 1968-ban, a kiváló New Philharmonia Orchestra közreműködésével készített lemeze, amelyen – túlzás nélkül állítható – a szerző legjelentősebb zenekari művei szólalnak meg.

Vannak zenehallgatók, akik Boulez nevének már puszta felemlítését is a minőség garanciájával asszociálják; ezt látszólag igazolják a nagy muzsikusról unos-untalan hangoztatott, közhelyszámba menő megállapítások: tényleg kitűnően ismeri az általa előadott művek partitúráit, hallásának érzékenysége valóban egyedülálló, hogy e helyütt ne szóljunk bővebben arról, hogy – intenzíven dolgozó zeneszerző lévén – az átlagosnál jóval elevenebb, kreatívabb kapcsolatban áll mindenfajta hangzó anyaggal. Hogy ez mégsem ilyen egyszerű, azt e sorok írójának számos negatív Boulez-élménye támasztja alá. Mi tagadás, Boulez egyénisége nem mentes – finoman szólva – bizonyosfajta önmérséklettől vagy, ha úgy tetszik, emocionális visszafogottságtól. Ám itt egyáltalán nem valamiféle tudatosan vállalt objektivitásról, önkéntes aszketizmusról van szó – mint ahogy azt sokan fennen hirdetik –, sokkal inkább a logika diadaláról, az érzékiség (és nem az érzékenység) teljes negligálásáról, a szabadosság ellen folytatott állandó küzdelemről. Magától értetődően bizonyos szerzőknek, stílusoknak, műveknek ez az irányvonal nem felel, nem felelhet meg: meglehetősen nehéz elképzelni pl. egy Boulez vezényelte Csajkovszkij- vagy Brahms-szimfóniát (Boulez maga említette egy ízben, hogy ha felkérnék Verdi A végzet hatalma című operájának vezénylésére, inkább elmenne sétálni). Valamilyen szempontból persze mindig érdekes és tanulságos, ha egy kivételes kvalitású zenész bármihez is hozzányúl; félő azonban, hogy akik magáért a műért ülnek be a hangversenyre – vagy vásárolják meg a lemezt – a kuriózumnál többet várnak. Ha nem is tévedhetetlen, legalább biztos kezű kalauzolást, ha nem is örökkévaló értékeket, mindenesetre élménnyel hitelesített valódi találkozást.

Nos, ezeket maradéktalanul megkaphatja mindenki, aki végighallgatja a Hungaroton új licenckiadványát (SLPXL 31 263), amely eredetileg a CBS felvétele. Bár a lemez külső megjelenése némi kívánnivalót hagy maga után (érthetetlen, hogy miért nem mellékelték a lemezhez Boulez remek tasakszövegét magyarul is; talán szívesebben látnánk a borítón az őspublikáció illusztrációját, Hokusai Nagy hullám-ját stb.), sokkal fontosabb, hogy az előadásban tökéletesen ötvöződik stílusismeret és egyértelműen XX. századi megközelítés. Mint sok kiadvány esetében, itt is konfrontál a vállalat által, nyilván üzleti szempontok alapján kialakított sorrend (amely Debussy vitathatatlanul legnépszerűbb művét, a La Mer-t helyezi előtérbe) és Bouleznek – az előadások minőségéből kivilágló – személyes értékítélete, amely viszont a Jeux-re – mint legjelentősebbre – helyezi a hangsúlyt. Jóllehet a kísérőszöveg a mai zenét az Egy faun délutánjá-tól eredezteti, kétségkívül a Jeux az, amiért ez a lemez megszületett. Maga Debussy „táncköltemény”-nek nevezi művét; megírásának ideje kb. egybeesik Sztravinszkij Sacre du Printemps-jának komponálásával, s bár zeneileg a két műnek nincs sok köze egymáshoz, nem feledkezhetünk meg a közös miliőről, amely végső soron ezeket a darabokat életre hívta: az Orosz Balettről, Gyagilev társulatáról (igen érdekes, hogy Gyagilev mindkét táncjáték megalkotásával a koreográfusként teljesen kezdő Nizsinszkijt bízza meg). Ezek a partitúrák azonban túlnőnek a színházon, és igazi helyüket a hangversenytermekben találják meg. Sajnos a Jeux kevésbé, mint a Sacre du Printemps; ennek okát a mű kevésbé reprezentatív vonásaiban kell keresni. Míg a Sacre kényelmesen betölt egy félidőt, a Jeux a maga tizenhét-tizennyolc percével nehezebben illeszthető a szokványos programokba. A Sacre alkotójának főművei között foglal helyet, míg a Jeux-ről ez nem mondható el egyértelműen. Sztravinszkij kompozíciójának verbális, mondhatni nyers közléseivel szemben Debussy a tízes évek elején már jóval kevésbé „fogyaszthatóan” kommunikál.

A cselekmény – Gyagilev modernizmusra való hajlamától vezetve – egy teniszmérkőzés körül bonyolódik, de a balettprodukció csak ürügy; Debussy ekkortájt valószínűleg külön megrendelés nélkül is összegezte volna alkotómunkája eredményeit egy zenekari műben. A hangszerelés rafinériái messze felülmúlják a szerző korábbi kísérleteit; tulajdonképpen ezek teszik a partitúrát szinte játszhatatlanul nehézzé. Ehhez a kihíváshoz a megszállott perfekcionista hírében álló Boulez egészen enyhe nonchalance-szal viszonyul. Mintha a mű egysége fontosabb lenne számára a részletek kidolgozásánál. A zene töménységét, ugyanakkor a forma könnyen széteső voltát tekintve, igaza van. Mivel a darabnak tulajdonképpen még Franciaországban sincsen masszív előadási tradíciója, aligha túlzás kimondani, hogy a kompozíció amennyit veszít, ugyanannyit nyer is e szándék folytán.

Szigorúbb füllel hallgatva a zenekari játék távolról sem makulátlan. Ebben bizonyára közrejátszik, hogy a dirigens viszonylagos tapasztalatlansága, a mozdulatainak szimplifikálására irányuló következetes törekvéséből következő elnagyoltságok, az ún. karmesteri „trükkök” figyelmen kívül hagyása miatt zenekar és karmester bizony konfrontál. A küzdelem azonban főként zenei faktorokra irányul. A lemezt hallgatva lehetetlen nem észrevenni, ahogy Boulez igyekszik megszabadítani az előadást a felesleges maníroktól, ahogy – akár a pontos összjáték rovására – nem vesz tudomást áltradíciókból következő hamis utánaengedésekről, agogikákról, ahogy mindenáron – még egyes szólók partizánkodásaival is szembehelyezkedve – harcol a művek egységéért. Az említett konfrontáció az Egy faun délutánjá-ban a legszembeszökőbb; kissé emlékeztet Otto Klemperernek egy, az ötvenes években a Lamoureux-zenekarral készített felvételére, amelyen Schubert IV. szimfóniá-ját hallhatjuk. Az észrevehetően rossz, sőt ellenséges kapcsolatból ott mégis lebilincselő erejű és érdekességű előadás született, amelynek hibáit elhalványítja a klempereri hit és odaadás. Boulez felvételén ez nem ennyire nyilvánvaló, mégis tény, hogy a nagy tisztogató olvasatának helyességéért még a pillanatnyi tökéletlenség ódiumát is vállalja. Sehol egy felesleges sallang, oda nem illő ellágyulás, nincsen semmi, amitől lankadhatna a hallgató figyelme.

A La Mer hasonló módon és színvonalon szólal meg. Természetesen itt már lehetetlen megkerülni az összehasonlítást a nagy elődök – Monteux, Reiner, Münch és a nem elsősorban Debussy-karmesterként számon tartott, de ebben a stílusban is kiváló Toscanini – produkcióival. Boulez, ha figyelembe veszi is a mű előadási hagyományait, a hangsúlyt nagyrészt arra helyezi, amit ő és csakis ő tud és akar elmondani Debussy „vázlatairól”. Nehéz megállapítani, hogy a megszokottaknál lényegesen lassabb tempókat Boulez közmondásos hangzásigénye kényszerítette-e ki, vagy egyszerűen csak a szerző szándékainak maximális figyelembevételét tükrözik; feltűnő viszont, ahogy egyes – néha teljesen jelentéktelen – szólamok már-már erőszakosan nyomulnak előtérbe. Meglehetősen talányos, hogy Boulez, aki előadási jelek tekintetében – akár saját, akár mások műveiről van szó – mindig kínos pontossággal ügyel a részletekre, ez esetben a partitúra egyes utasításairól nem vesz tudomást, míg másutt olyan pontatlanságokat hagy a felvételben, amilyenek a hatvanas évek vége felé már koncertprodukcióira sem jellemzőek. Nyilván ő tudja, miért; mert valósággal elképzelhetetlen, hogy ne lett volna jelen az anyag montírozásánál.

Egészében véve azonban a hiányosságok eltörpülnek az erények mellett. Mint a másik két mű esetében, itt is tiszta és világos a hangzáskép, az előadásból még a legrosszabb indulattal sem hallhatjuk ki a Bouleznek úton-útfélen felhánytorgatott „objektivitást”, a zenekar is megtesz minden tőle telhetőt. Mindenképpen jól jár, aki megvásárolja a lemezt, mert olyan interpretációt kap, amely nem reproduktív, hanem alkotó módon „ragadja galléron” az előadott zeneműveket. S amelyet remélhetőleg újabb két évtized elmúltával is szívesen meghallgat.