„Vigyük ki a zenét a koncerttermekből!”

Orbán Ádám főhadnagy a térzenéről, fúvós közösségről, gyerekelőadásokról és a tubáról

Orbán Ádám főhadnagy

(Hegyi Gusztáv MH BHD)

Szeretné, ha több térzenét játszanának, ha nőne a szakalaki bemutatók száma, ha fiatalos, vidám, pörgős programokkal szólítanák meg a fiatalokat, és ha a fúvószenét minél több emberhez juttatnák el. Orbán Ádám szívesen tartana gyerekkoncerteket, hangszerbemutatókat, hogy a kicsik is minél korábban megismerjék, megszeressék a fúvószenét. Hiszen nemcsak az előadott muzsika, a felcsendülő darabok magával ragadóak, ha valaki egy fúvós zenekar tagja lesz, akkor egy különleges, összetartó közösségbe kerül. A főhadnagy-karmesterrel, aki nemrég lett a Budapest Helyőrség Zenekar vezetője, zenei útja, tanári ars poeticája, a társulatával kapcsolatos tervei mellett természetesen hangszeréről, a tubáról is beszélgettünk.

– Hogyan esett a választása erre az instrumentumra?

– A Balaton-felvidéken születtem, Tapolcán, és a Bárdos Lajos Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola tanulójaként már alsó tagozatos koromban elkezdtem a helyi zeneiskolába járni. Először trombitát kaptam a kezembe, de ahogy nőttem, úgy alakultak a fizikai adottságaim, az ‘ansatz’-om, hogy jobban álltak a mélyebb hangszerek, így a tenor és a baritonkürt után egy fél évvel már tubáztam. S mondhatom, szerelem volt már az első fújásra, mert korábban nagyon küszködtem a magas lagéval, ez a hangszer pedig megkönnyebbülést jelentett. Hamar jöttek a sikerélmények is, mivel jobban hozzám illő volt a hangszer, jól szólt a mélység és a magasság, ráadásul a technikai képzettségem ugyancsak megvolt a trombitának köszönhetően. Mivel jó tanuló voltam, nagy döntést jelentett, hogy hol folytassam. Veszprémben kerestem középiskolát, ahol aztán két gimnáziumba, köztük a francia-magyar kéttannyelvűbe is felvételt nyertem a konzervatórium mellett. Végül az utóbbi mellett voksoltam. A konzi elvégzése után Szentpáli Roland személye miatt jelentkeztem a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára, ahol rengeteget tanultam tőle a tubázásról, a zenéről, valamint sok darabját és átiratát is játszottam. A későbbiek során Koppányi Zsolt tanár úrral folytattuk, akitől szintén sok mindent tanulhattam, aztán következett a fúvóskarnagyi szak Dohos László tanár úrral. Párhuzamosan két mesterképzésre jártam, a tubára és a fúvóskarnagyira.

– S mikor látta, hogy a katonazenekarok felé vezet az útja?

– Már az egyetemi éveim alatt sok formációban megfordultam. Tubásként több zenekarban és kamaraegyüttesben is jól éreztem magam, részt vettem próbajátékokon, de egyre biztosabb voltam abban, hogy az igazi helyem fúvószenekarban van. Gyerekként, a Balaton-Felvidéken is ilyen együttesben szocializálódtam. A diplomáim megszerzése után a Tata Helyőrség Zenekar tubása lettem, illetve felvettek a bicskei zeneiskolába – ahol újjá kellett építenem a mélyrézfúvós tanszakot, valamint a Mogyorósbányai Fúvószenekar karmestere lettem. Két éve szolgáltam Tatán, amikor áthívtak Budapestre, a Helyőrség Zenekarba. Később felhagytam a tanításssal egy esztendőre, de ez csak átmeneti volt, mert a kőbányai zeneiskola azzal a felkéréssel fordult hozzám, hogy vegyem át az intézmény fúvószenekarát, valamint alakítsak ki egy tuba tanszakot.

– Ezek szerint már a kezdetek óta fontos szerepet játszik életében a tanítás.

– Igen, és mindig is szerettem. Két nagyon eltérő összetételű zeneiskolában is tapasztalatokat szereztem. Kőbányán is nagyon ügyes gyerekekkel találkoztam, s olyan jól dolgoztunk együtt, hogy rövid idő alatt két fúvós zenekar nőtt ki a csapatból, hiszen negyvenen-ötvenen lettek.

– Miben változott az évek során a pedagógiai módszere?

– Már a kezdetektől arra törekedtem, hogy átadjam a zene iránti szeretet, alázatot, de mindenütt az volt a fő prioritás, hogy a fúvószenét megszerettessem a gyerekekkel. Nagyon sokat tanultam magam is, hiszen az egyetemen senki nem mutatja meg, hogyan kell a nulláról tanszakot építeni, ahogy azt is a gyakorlatban sajátítja el az ember, miként kell állami gondozott gyerekekkel dolgozni… Nagyon kemény sorsokkal találkoztam a bicskei zeneiskolában, és rájöttem, néha egy-egy főtárgy óra legfontosabb része a beszélgetés. Bízom benne, hogy mindegyik helyen sikerült a gyerekeket a zene, a hangszer szeretetére megtanítani. Sokat kamaráztunk, amit mindig is nagyon lényegesnek tartottam. A fúvószenekari játék kiváló lehetőség a szocializációra, a zene által a gyerekek találkoznak, egy közösség részeivé válnak. Senkit nem lökdöstem a tuba felé, de ha azt láttam, hogy növi ki a trombitát, akkor mentünk a mélyebb irányba.

– Most is tanít?

– Amikor megkaptam a karmester-helyettesi kinevezésemet, akkor a tanítást abbahagytam, és nemrégiben a Mogyorósbányai Fúvószenekarnál is átadtam a stafétát, ugyanis 2024 novembere óta a Budapest Helyőrség Zenekar karmesteri beosztását látom el, és a katonazenekarral nagyon sok a vezetői teendő, valamint másfél éve született egy kislányunk, akit szeretnék látni felcseperedni, és a családommal több időt tölteni. Csodálatos évek voltak, nagyon szép dolgokat csináltunk, a tanítványokkal sok mindent elértünk, rengeteget fejlődtünk, és remek közösségeket építettünk.

– Ahogy említette, sokrétű feladatokat kell ellátni egy katonazenekarnál.

– Ha valakit, mint engem, legfőképp a fúvószenekar érdekel, akkor hamar rájön, hogy itthon profi fúvószenekar – állandó állománnyal – csak a fegyveres szerveknél található. Vannak nagyon jó egyetemi együttesek, városi zenekarok is, de hivatásszerűen csak az említett szerveknél lehet muzsikálni. Ahogy a parancsnokaink szoktak fogalmazni: „a dinamikusan változó műveleti környezet”-hez alkalmazkodni kell. A zenekar tagjai katonazenészek és zenész katonák egy személyben. Amellett, hogy muzsikálunk - ha kell -, részt veszünk az árvízvédelemben, ellátjuk a kórházi feladatokat, segítünk az autópálya felügyeletben, járőrözünk, és a határvédelemben is szerepet vállalunk. Minden ránk bízott feladatot maradéktalanul ellátunk.

Orbán Ádám a Stefánia Palotában a Budapest Helyőrség Zenekart vezényli

(Fotó: Bankó József MH BHD)

– S egyre több helyen találkozhat Önökkel a publikum, hiszen a Stefánia Palotában saját bérletsorozatuk van, emellett úgy hallottam, hogy nagy hangsúlyt helyeznek a kotta- és hangszerbeszerzésekre, ahogy arra is, hogy darabokat, átiratokat rendeljenek.

– Mindez a szakmai frissentartás eszköze. Ráadásul ezek a fellépések lehetőséget adnak arra, hogy nyissunk a civil szféra felé. Számos protokolláris ünnepségen veszünk részt, de mellette koncertezünk is, és igazán különleges repertoár a miénk. A koncertfúvósoknak sokan írnak darabokat itthon, de még nagyobb a nemzetközi kínálat.

– Miközben mindenki diplomás zenész, s a dirigensek is karnagyi végzettséggel rendelkeznek.

– A friss diplomás muzsikusok is egyre nyitottabbak, hogy jelentkezzenek a próbajátékainkra, mert látják, milyen magas színvonalú szolgálat folyik ezekben az együttesekben. Ráadásul egyre sokszínűbb az a repertoár is, amit műsoron tartunk.

– Az együttes vezetőjeként milyen tervekkel vág neki a következő időszaknak?

– Nagyon szeretem a fúvószenekarra írt műveket, mert bár vannak kiváló átiratok, én azt az irányt szeretném képviselni, hogy a nekünk írt művek álljanak a fókuszban, és örülnék annak, hogyha több lenne a klasszikus térzenei fellépésből, szakalaki bemutatóból, úgynezett „gyepshow”-ból. Korszerűbb, modernebb irányba szeretnék elindulni. Azokat a hangszereléseket tartom a legjobbaknak, amik pörgősek, fiatalosak, és meg lehet szólítani akár a 10-20 éveseket is, és úgy gondolom, hogy ki kell vinni kicsit a koncerttermet a koncerttermen kívülre. A közönségépítés, közönségnevelés terén pedig azt vallom, nem Mohamednek kell elmennie a hegyhez, hanem fordítva. Szeretném, ha a fúvószenét szerethető, könnyen feldolgozható formában juttatnánk el az emberekhez. Budapest különböző szabadtéri pontjain érdemes volna időről időre térzenét adni, hogy minél több emberrel találkozzunk, vagy akár fesztiválokon bemutatni a gyepshow-kat. Emellett jó volna, ha a gyerekeket is elérnénk. Rendezhetnénk hangszerbemutatókat, vagy akár egy-egy művelődési házban önálló hangversenyeken is találkozhatnának a fúvószenével. A helyi iskolai együttesek is gyakorta lépnek a publikum elé, és miután Budapest Helyőrség Zenekara vagyunk, ezért is lenne jó többször térzenével felhívni a fővárosban a figyelmet a fúvószenére, amelybe nagyon jól lehet integrálni a zeneiskolásokat és a a professzionális zenészeket. Nem ritka, hogy a helyőrségi és a városi ifjúsági fúvószenekarok jelentik a találkozási pontot. A mi együtteseink számára is lényeges, hogy minél több fiatalt szólítsunk meg, és egy katonazenekari fesztiválon való megjelenés nagy élményt jelent, nemcsak a közönségnek, hanem a fellépőknek is. Egy ilyen társulat, mint a miénk, jolly joker a koncertteremben is, hiszen sokrétű, sokszínű a repertoár, és azok figyelmét is felkelti, akik nem a klasszikus zenei hangversenyek látogatói. Ezért is örülünk annak, hogy egyre többen jönnek el a Stefánia Palotában adott sorozatainkra.

Orbán Ádám főhadnagy

(Fotó: Bankó József MH BHD)

– Mennyire jut ideje mostanság a tubára?

– Sajnos nagyon kevés, mert a Budapest Helyőrség Zenekarral számos tennivaló akad szakmai és szervezeti tekintetben is. A létszám feltöltésével is van teendő, hiszen akadnak üres beosztásaink. S bár egyre sikeresebbek a próbajátékaink – sokan, és valóban remek kollégák jelentkeznek – , több hónap telik el, mire valaki valóban az együttesben kezdhet játszani. A szakmai meghallgatás után ugyanis az általános kondíciót vizsgáló, alkalmassági teszten, és orvosi vizsgálaton is meg kell felelnie, aztán tízhetes alapkiképzés, majd a három és fél hónapos altiszti tanfolyam következik. Sok idő, de aztán egy remek társaság tagjává válik, amelyben mindenki diplomás zenész, és ennek köszönhetően igazán nehéz, és állólépességet kívánó műveket is rendszeresen műsorra tűzhetünk. Bízom abban, hogy ezt a színvonalat egyre többeknek tudjuk megmutatni városszerte, felhívva a fővárosiak figyelmét a fúvószenére, és sokan kapnak kedvet ahhoz, hogy egy ilyen zenekar tagjai legyenek, mint a miénk.

Réfi Zsuzsanna