SZÉKELY BALÁZS
90 éves lenne[1]
Szubjektív emlékezés Székely Miklós
középiskolai ének-zenetanárra, karnagyra[2]
„Sokkal fontosabb ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az
Opera igazgatója! Mert a rossz igazgató megbukik (néha még a jó is). De a rossz
tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét!”
(Kodály Zoltán: Gyermekkarok, 1929)
E kis megemlékezés
egy, ha nem is konkrétan kisvárdai, de mégiscsak énektanárról szól, aki valóban
egész életművével azt szolgálta, hogy minél többekkel szerettesse meg a
zenét. Székely Miklós egy nagy karvezető-énektanár generáció tagja volt,
csak néhány nevet sorolnék fel a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, hogy
bemutassam, kik fémjelezték e korszakot – sajnos érthető okból már nagy
részük nem él: Cseszka Edit, Sebestyénné Farkas
Ilona, Székelyné Pálvölgyi Mária, Zakariás Anikó, Csík Miklós, Szesztay Zsolt, Ugrin Gábor, és
így tovább. Különleges generáció volt, (bár ők valószínűleg szívesen
lemondtak volna erről az unikális mivoltról,) hiszen elemi iskoláikat még
az „ántivilágban” kezdték el, (amikor még nem
létezett, így ők sem a későbbi pályafutásukat oly erős mértékben
meghatározó Kodály-koncepció szerint tanultak), érettségijükre már a legvadabb
Rákosi-időkben került sor, viszont tanári-karvezetői pályájuk még
Kodály életében indult, szakmai szempontból a legjobbkor, a kórusmozgalom csúcsán.
Édesapám esetében
ez még érdekesebb volt. Hatéves korában, a világháború alatt került a pécsi
székesegyház bentlakásos énekiskolájába, ahol az ottani tanár, Mayer Ferenc
módszere szerint ismerkedett meg a zenével, s tanult meg kottát olvasni. (E
tapasztalatait később „A Pécsi székesegyház énekiskola énektanítási
módszere” c. könyvében írta meg összehasonlítva az Ádám Jenő által Kodály indíttatására
kidolgozott módszerrel.) Érzékeltetendő, hogy e módszer használatával
milyen nagyszerű kórus nevelődött, megemlítem, hogy a szerző
jelenlétében előadták a Kodály által akkor komponált Missa
brevist. Zenei tehetsége hamar kiderült, így
nemsokára már az ő orgonajátéka is kísérte a miséket, és nem volt kérdés,
hogy a középiskola után irány Budapest, a Zeneakadémia. Ez akkoriban nagy
megtiszteltetés volt, hiszen tanárai közt tudhatta például Szőnyi
Erzsébetet, Kurtág Mártát, Vásárhelyi Zoltánt, Bartha Dénest vagy éppen Ligeti
Györgyöt. Utóbbinak kedves növendéke volt, annyira, hogy 1956-ban a forradalom
idején erősen kapacitálta, szökjön vele nyugatra, meg is beszélték, hol,
melyik teherautóra kell felszállni – azt hiszem, a Nyugatitól indult, de
meglehet, hogy tévedek, a családi legendáriumok nem mindig száz százalékig megbízhatóak
– végül Ligetivel ellentétben itthon maradt.
Akkoriban az volt
a szokás, hogy a pályakezdő énektanárokat először vidékre helyezték,
aztán ha ott bizonyítottak és még megvolt rá a szándék az illetőben, akkor
kerülhettek vissza Budapestre. Apám sorsa másképpen alakult talán a
szerencsének, talán Szőnyi Erzsébet közbenjárásának köszönhetően,
mert Kispesten kezdett tanítani, majd hamarosan Soroksárra került, az ottani
ének-zene tagozatos iskolába. Életének kiemelkedő korszaka volt ez,
nagyszerű tanári gárda részese lehetett, működése eseménydús zenei
életet hozott az iskola életébe, előadták Szőnyi: Tinódi egri
summáját, és A didergő királyt – ha nem téved ez a bizonyos családi
legendárium, akkor utóbbiban a még szinte gyermek Marton Éva is szerepelt –, de
amit ennél fontosabbnak gondolok, és persze egyáltalán nem mond ennek ellent,
hogy számtalan fiatal szívében elültette a zene szeretetét. Hogy ez nemcsak
üres frázis, azt magam tanúsíthatom, mert még évekkel-évtizedekkel később
is felkeresték őt egykori soroksári növendékei, akik bár az élet
legkülönbözőbb területeire kerültek, a zene szeretetében megegyeztek.
Aztán néhány év múlva a zuglói Radnóti Miklós Gimnáziumba került. A Radnótiban
is magas szintű zenei élet zajlott, zenekarral előadták többek közt Kodály
Psalmus Hungaricusát, de szerepelt itt zongoraverseny szólistájaként a
szárnyait bontogató Pertis Attila is például.
Emlékezetes volt a zenetagozatos vegyeskar hatalmas
szülői összefogást megmozgató yorki (angliai) útja. Végül apám nyugdíjba
vonulásáig a Radnóti tanára maradt, de szerencsésebb lenne az „is” szó
használata. Nem elfeledve, hogy akkor egy tanár számára a heti kötelező
óraszám még 20 volt, és az adminisztrációs terhek többnyire a napló
kitöltésében kimerültek, mai fejjel még így is felfoghatatlan, hogy volt egy
vagy két olyan éve, amikor a radnótis teljes állása mellet még két másik oktatási
intézményben (egyébként nem zenei profilú szakközépiskolák voltak) is tanított,
emellett az iskolai kórusokkal együtt összesen kilenc (!!) énekkart vezetett,
volt amelyet vidéken, és még hobbiszinten orgonált is.
Itt tennék egy kis
kitérőt, mert az ötvennél fiatalabbak lehet, hogy nem tudnak néhány
információt. Például, hogy miért volt akkoriban ennyi kórus. Ennek több oka is
volt, ezek közül csak kettő külsőt említenék: egyrészt akkoriban nem
volt ennyi elektronikai kütyü, nem volt az embereknek „zenemérgezése”, így a
kulturált kikapcsolódás egyik formája a kóruséneklés volt. Másrészt 1987 végéig
a külföldre utazás egyáltalán nem volt természetes. A nem szocialista
országokba mindösszesen 3 évente egyszer lehetett utazni, mint turista. Azonban
úgynevezett szolgálati útra bármennyiszer, a külföldi kórusszereplések –
nemcsak a versenyek, bármilyen hivatalos levéllel alátámasztott meghívás
megtette – ebbe a kategóriába számítottak. Nemcsak, de többek között ezért is
volt viszonylag népszerű kórusban énekelni, mert ezzel a trükkel lehetett sűrűbben
nyugatra utazni. De természetesen ez nem jelentette azt, hogy fű-fa
kórustag lett volna, hogy ne szerették volna az éneklést azok, akik
művelték, és hogy ne lettek volna vállalható minőségű produkciók.
Visszatérve a
kilenc kórushoz, ami még két ember számára is derekas mennyiség lenne, nemhogy
egynek, meg kell említenem még egy érdekes tényt. Talán egyedüli énektanárként
mondhatta el magáról, hogy pályája során a közoktatás valamennyi
iskolatípusában oktatott – általános iskola alsó-, és felső tagozat mind
„normál”, mind ének-zene tagozaton, gimnázium normál és zenetagozat, (nem
zenei) szakközépiskola, szakmunkásképző intézet (igen, nem tévedés!),
zeneiskola, – és emellett zeneakadémiai gyakorlatvezető tanár is volt. Sőt,
nyaranta jó 25 évig vitte a német csoportot Esztergomban a TIT szervezésében
működő Dunakanyari Zenei Nyári Egyetemen, ahová külföldi tanárok
jöttek alkalmanként két hét erejéig ismerkedni a Kodály-koncepcióval. E nyári
kurzusnak ő volt a motorja, s többek között 2005-ben bekövetkezett halála
is erősen közrejátszott abban, hogy a nyári egyetemet nem szervezték meg ezen
év után.
Óhatatlanul adódik
a kérdés, hogy ezt a hatalmas mennyiségű tapasztalatot összegezte-e
valamilyen módon?
Végül is megtette,
csak a megfelelő formát kellett megtalálni hozzá. A nyolcvanas években
összeállított egy – vagy felsős, vagy gimnáziumi, erre már nem emlékszem
pontosan, de nincs jelentősége, hiszen nem valósult meg – iskolai
ének-zene tankönyvet, de végül nem az ő tervét fogadták el. Később
Dél-Tirolban néhány egymást követő nyáron tartott a Kodály-koncepciót
bemutató kurzust. De az igazi alkalmat pár évvel később tárta elé a sors, merthogy
ő lett az elnöke az Ádám Jenő Alapítvány kuratóriumának. Ez a tény
gyümölcsöző fordulatot hozott mind az alapítvány, mind az ő életében.
Bár nem volt ismeretlen előtte Ádám Jenő és életpályája –
Zeneakadémián tanára volt, majd később a Ganz Acélhang férfikarban együtt
dolgoztak – de a maga teljességében ekkor tárult fel előtte az addigra
méltatlanul mellőzött és már-már feledésbe merülő jeles magyar
zenepedagógus és zeneszerző tragikus fordulatokkal teli sorsa. Megismervén
számos dokumentumot, Ádám Jenő letehetetlenül olvasmányos önéletrajzát, a
tárgyban született számos levelet, beleszőve korábbi tanítási
tapasztalatait is mindezeket négy könyvben összegezte.
Az első igazi
hiánypótló, sajnálatosan kevesen ismerik, talán nem késő ezt pótolni, amíg
még léteznek kórusok: Gyakorlati útmutató kórusvezetési, kórusszervezési
munkákhoz (Calibra). Elsősorban azoknak szól,
akik amatőr vagy iskolai kórust alapítanak, hogy is induljanak el, e nehéz
úton.
A másodikat már
említettem, a Pécsi Énekiskola énektanítási módszerét mutatja be (szerzői
kiadás).
A harmadik címe
magáért beszél: Ádám Jenő élete és munkássága (Püski),
a negyedik pedig
Ádám és Kodály (magánkiadás), ez a két zenészóriás sajátos viszonyát ecseteli a
Kodály-koncepció és a magyar zenetanítási módszer szemszögéből. E
legutóbbi megírására már sajnos erősen rávetette árnyékát apám végzetes
betegsége.
Hogy mi lehet a
tanulsága ennek az életpályának, milyen konzekvenciát lehet levonnunk magunkra
nézve? Egyet említek meg időszerűsége okán: egy jó pedagógus csodákra
képes és hegyeket tud megmozgatni – ha engedik dolgozni.