Élő, eleven és ható

Megtisztító népi imát 2025-ben is lehet gyűjteni

Erdélyi Zsuzsanna (Dobozy Elemérné)

(Komárom, 1921. január 10. – Budapest, 2015. február 13.)

a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas néprajztudós, folklorista, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi Tagozatának tagja (2002).

Juhász Judit szóvivő kezdeményezésére emlékestet tartottak az MMA Makovecz utcai szalonjában 2025. március 26-án „Imahalló Zsuzsanna Máriának követe…”  – Tíz éve költözött az égi hazába Erdélyi Zsuzsanna címmel. Az eseményen Barna Gábor néprajzkutató, egyetemi tanár, a hazai vallási-néprajzi kutatások iskolateremtő egyénisége és Harangozó Imre néprajzkutató, az MMA levelező tagja emlékezett a néhai nemzet művészére.

Archaikus népi imádságok csöndes fohászként éltek a kisközösségi, családi gyakorlatban századokon át. Kik használták leginkább, kik adták tovább? „Öreg parasztasszonyok, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó, ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok!” – ismerte fel Juhász Ferenc az archaikus népi imádságok hordozóit Imák, apokrif mámorok című írásában. Félve mutatta meg gyűjteményét Erdélyi Zsuzsanna, és a Kossuth-díjas költő többedszeri biztatására írt csak összegző tanulmányt róla. Leginkább attól féltette felfedezését, hogy az „ávóscsizma” eltapossa. Juhász Ferenc az akkor már akadályozott, több esetben ellehetetlenített gyűjtések védelmében írta 1970-ben: „Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban…”

Közös éneklésre invitálta a közönséget Juhász Judit és Béres József az „Imahalló Zsuzsanna Máriának követe…” című emlékesten, ahol a köszöntéseket követően levetítették Erdélyi Zsuzsanna 2015-ös portréfilmjét. Tóth Péter Pál rendező szuggesztív alkotása a maga puritán eszközeivel mutatja meg a néprajztudóst, aki utolsó hónapjaiban is tiszta egyértelműséggel, világosan fogalmazott, és tett hitet a hivatása mellett: „Az egész élet egy szcenikai tér. Én jártam ezt a szcenikai teret, hátamon a magnóval, mentem az öregekhez régi értékeket kotorászni, keresni, kiásni, mert akkor már tudtam, hogy van. Tudtam, hogy egy elsüllyedt Atlantisz a magyar középkori kultúra: nincs nyoma, mert elpusztították a történelmi viszontagságok, de a közösségi emlékezet megőrizte. Jártam az országot, és kerestem az elsüllyedt Atlantiszt. A szcenikai tér fölött ott a zsinórpadlás. Ott ül a zsinórmester, az Úristen, és mindig, de mindig azt adta, akire éppen szükségem volt. Az élet azt bizonyítja, hogy a nehezebb ellenállást kell választani, arra kell menni, ahol a nehezebb ellenállás mutatkozik. Nem szabad feladni, amit belülről érzel, azt meg kell csinálni…” – összegezte motivációját Erdélyi Zsuzsanna a portréfilmben.

Dobozy Borbála csembalóművész-tanár, Erdélyi Zsuzsanna leánya

Munkával töltötte egész életét, az utolsó napját is – jellemezte lánya, Dobozy Borbála a néhai nemzet művésze kitartását, akaraterejét. Két Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató, Barna Gábor és Harangozó Imre is felidézte az „imádságos asszony” kivételes egyéniségét, gondviselésbe vetett hitét az emlékesten. Előbbi a néprajztudós példaadó munkásságáról, segítőkészségéről szólt: „Sok fiatalnak adott kezdőlökést, inspirációt, elég volt az ajánlása, és mindenütt szívesen fogadtak, segítettek” – elevenítette fel Barna Gábor, aki sok száz levelet őriz Erdélyi Zsuzsannától.

Barna Gábor és Harangozó Imre

Harangozó Imre megerősítette, hogy az elhivatott néprajztudós éppen azokban az években ismerte fel az archaikus népi imádság jelentőségét, műfaját, amikor egyébként minden ellene hatott. „Mára kétszázezernél több változatot jegyeztek le magyar nyelvterületen – mondta –, az archaikus népi imádságok ma is közöttünk vannak. Európa szerencsésebb országaiban kódexekben, írásos formában maradt fenn ez az örökség, de nekünk, magyaroknak megadatott, hogy nem holt írás, hanem élő, eleven és ható: még most, 2025-ben is lehet gyűjteni

Erdélyi Zsuzsanna kutatásai nyomán vált elfogadottá a közösségi emlékezeten alapuló, élőszavas kultúra forrásértéke. A feltárást, majd a műfaji, történeti értékelést Kárpát-medencei és európai összehasonlításban is elvégezte a néprajztudós. Pédák hosszú sorával bizonyította, hogy az írásbeli kultúra fehér foltjait kiegészíti a szóbeliség, a közösségi emlékezet. „Amit elpusztított tatár, török, azt megőrizte a kollektív emlékezet. És ami a legszebb az egészben: tudatosan örökítették át – az analfabéták. »Öreganyám kikövetelte tőlem ezt a szép imádságot…«; »…amit kaptunk, azt megtartjuk…«, »…mi is úgy kaptuk, nekünk is el kell vele számolni…« Ezekben a reflexiókban megmutatkozik az értékek mentésére irányuló konok következetesség és felelősségtudat” – mutatott rá a néprajztudós.

„Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a magas mennyekbe, / Ott látok egy aranyos templomot, / Kivül aranyos, belül irgalmas, / Abban mongya Szent Pál, Szent Péter az új misét, / Arra megy a Boldogságos Szűz Mária sírva-ríva, / Kérdi tőle Szent Pál, Szent Péter: / Mér sírsz, mér rísz, / Boldogságos Szűz Mária? / Hogyne sírnék, hogyne rínék, / Mikor még a hajamat fésültem, / Szent Fiamat elvesztettem. / Ereggy a kis templom elejbe, / Ott látod a te Szent Fiadat / Könyökig vérbe, / Mély gödörbe vagdossák, / Tövisekkel koronázzák, / Aki ezt a kis imáccságot este-reggel elmondja, / Megnyittatik annak a drága szép mennyország ajtaja...”

A népi ima és könyörgés sajátos, egyéni-kollektív műfaj. Egyéni, hiszen az ima könyörgő kéznyújtás, védelem, miközben a kísértő, gonosz veszedelem elhárítása kollektív, társadalmi vallomás is egyben: a középkor évente ismétlődő katartikus tömegélménye a nagyhét eseménysora, Krisztus halála, Mária gyásza, a föltámadás.

A szenvedő Krisztussal azonosuló vallásosság művészi megnyilvánulása „a sokszor véresen realisztikus passió-epika, az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom lírája, illetve a nagyhét történéseit bemutató, a misztériumdrámák körébe sorolható passió.” A szent dráma mozzanatait és a belőle kialakult, fokozatosan önálló műfajjá terebélyesedett lírai alkotásokat, akárcsak a passió-epika emlékeit őrzik az archaikus imádságok állandó szerkezeti elemei. A lírai hangulatú, látomásos bevezetőt dramatikus középrész követi: a középkori passió-epika és az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom lírájának népi tovább élése. A befejező, kopogós záradék arra is rávilágít, milyen haszonnal jár az ima elmondása. Ha fölidézem Krisztus szenvedését, ha azonosulok vele, ha a magamévá teszem, a jutalom: bűnbocsánat, üdvözülés. Mindez teológiai abszurd, de rávilágít a lélek működésére. Az archaikus népi imádságok nem dogmatikai szövegek, hanem költői látomások.

Erdélyi Zsuzsanna magyarázata szerint a török világban, a vallásháborúk évszázadaiban, a folyamatos paphiány idején vallási önellátás, „háztáji gazdálkodás" jellemezte a lelki életet. Ez nem magyar sajátosság, hanem egész Európában általános metódus, amelynek alapja a ferencesek misztikus vallásossága. Hogyan hat a lélekre a nagypénteki passió? Krisztus szenvedésének, Mária fájdalmának átélése viszonyító erejű: csökkenti az imádkozó saját szenvedését azzal, hogy fájdalmát átlényegíti, misztikus síkba helyezi, imáját pedig érdemszerző, kegyelemszerző ténnyé emeli. A külső jelek – a megrendülés, az elérzékenyülés, a sírás – kétségkívül belső katharzisra, megtisztulásra utalnak. A Pénteki ima átalakítja, szakralizálja az emberi szenvedést, végső soron a feltámadás és az élet felé fordítja a lelket.

Tóth Ida

Fotó: Walter Péter