A kihívások zeneszerzője
Tóth Péter 60 éves
Tóth Péter
Zeneszerzőként színpadi, vokális és hangszeres
műveket egyaránt alkot, zeneműkiadót vezet, tanít és társadalmi
feladatokat egyaránt vállal az Erkel-, Bartók–Pásztory-díjas érdemes
művész, Tóth Péter. A Magyar
Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának vezetője április
11-én tölti be hatvanadik életévét. Az évforduló önmagában nem jelent nagy
változást az életében, továbbra is végzi szerteágazó alkotói munkáját,
bemutatókra, izgalmas zenei feladatokra készül.
- Idén tavasszal a hatvanadik születésnapját ünnepli. Milyen jelentősége
van ennek a kerek évfordulónak az ön számára?
- Féltem, hogy egyszer bekövetkezik ez a hatvanas, ezért már tavaly
megkezdtem a felkészülést: úgy gondoltam magamra, mint egy „hatvanasra",
aki jól tartja magát. Így idén már nem ért váratlanul. Nem csinálunk a
születésnapból nagy ügyet – főképp munkával telik e nap, mert éppen
Szentendrén zsűrizek. Nyilván lesz családi köszöntés, de nem akarom
túldimenzionálni ezt az évfordulót. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy
zeneszerzéssel foglalkozom, mert ezt akármeddig lehet csinálni. Nincs korhoz,
munkaidőhöz, nyugdíjkorhatárhoz kötve, tehát az évfordulók kevésbé
érintenek.
- Most épp egy gitárzenekari koncerten vagyunk túl, amely egyben a Spuvenire de Saigon című darabjának ősbemutatója is volt.
Izgul még egy-egy ilyen alkalom előtt, amikor először hallja a saját
szerzeményét, vagy hozzá lehet „edződni" ehhez ennyi bemutató
után?
- Egy ideje sajnálattal vettem észre, hogy már nem megy fel a pulzusom, nem
izzad a tenyerem, ha a műveimet játsszák. Ezt kicsit sajnálom, elveszett
ez az érzés. De persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy az ember most már a
legjobb előadókkal dolgozik, és nem kell amiatt aggódni, hogy vajon jól
fogják-e játszani a darabom. Amikor az ember kamaszkorában elkezd zenét írni,
akkor meg van arról győződve, hogy ő tulajdonképpen egy Mozart a
XX. században, és csak az előadók ronthatják el a művét. Ha az ember
kellőképp jó előadókat választ, akkor a probléma megszűnik. Egy
idő után már nagyjából az írás pillanatában tudjuk, hogy milyen a
darabunk, hogy „zseniális", vagy csak az éppen „elfogadható"
kategóriában van – emiatt már kevéssé aggódok. Ma este egyébként azért izgultam
picit jobban, mert nem hallottam egyetlen próbát sem, tehát most szembesültem
azzal, hogy a tempók, dinamikák olyanok-e, amilyennek lenniük kell. Egyébként
nagyjából a második ütemtől már tudni lehet, hogy rendben van-e a
megszólaltatás, és itt rendben volt.
- Rendkívül gazdag és színes a szakmai életpályája, széles spektrumban
kamatoztatta az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudását. Szinte nincs olyan
zenei forma, műfaj, stílus, amiben ne alkotott volna maradandót. Mi áll
ennek a sokszínűségnek a hátterében?
- Azt hiszem, a kíváncsiság. Ha zenét írok akkor is, ha a könyvet írok, akkor is. A tudásvágy inspirál, hogy valamit jobban
tudjak. Például a mai napig rendszeresen tanulmányozok otthon jazzkottákat,
hogy lássam, hogyan csinálják a nagyok. Nagyon izgat, hogy Art Tatum, Oscar Peterson és a többiek mit tudtak, amit én nem.
Valószínűleg ez hajt minden irányba, és persze a kihívás, hogy meg tudom-e
csinálni. Tudok-e jó vonósnégyest vagy operát, esetleg versenyművet
írni. De akkor is, ha regényről vagy meséről van szó. Néha úgy
érzem, könnyen megy. Ilyenkor megijedek, mert gyanús leszek magamnak. Ezzel
együtt ezek kegyelmi pillanatok. Engem ez a sokféleség éltet.
- Eddigi életművében számos
irodalmi mű, történelmi évforduló ihlette mű van, vagy akár egy
művész, mint például Csontváry személyisége, művészete is inspirációt
jelentett. Biztonságot vagy éppen
megoldandó, különleges feladatot nyújt Ön számára az ilyesfajta háttér?
- Az irodalmi háttér fontos, mert az irodalom kamaszkorom óta az életem
része. Szép nagy könyvtárral rendelkezünk, és bár tudjuk, hogy könyvek által
nem lesz előrébb a világ, de azért jó hinni benne. Az ember úgy érzi,
általuk részese lesz egy másik univerzumnak. Ez közhely, de minden könyv,
minden regény egy másik világ és hihetetlen jó dolog ezekbe belebújni. A mi
pályánk, a zeneszerzés, ugyanilyen. Elképzelünk különböző világokat, és
ezeket megteremtjük magunknak. Az irodalom, a film is ezt csinálja. Amikor
Csontváryhoz nyúlok, megpróbálom azt a világot magamévá tenni, belehelyezkedni
abba az attitűdbe, abba a bőrbe. Ezek a feladatok kitágítják az én
horizontomat is minden irányba, és bízom benne, hogy a közönségét is.
-
A másik
jellemzője a Tóth Péter-zeneműveknek a különböző zenei korokra,
konkrét zeneművekre, stílusokra való reflektálás. Mi inspirálja a bátor és
virtuóz zenei idézetekre, parafrázisokra?
- Most is hiszem – csak már ritkábban alkalmazom –, hogy ha van három hang
egy számomra fontos Bach-műből elrejtve a kompozíciómban, úgyhogy
senki nem hallja rajtam a kívül, az attól még erősíti a művet. Ahhoz
hasonlít, mint amikor egy régi épületből átveszünk egy ablakkeretet és
beépítjük az újba… Tulajdonképpen ezek nem is hivatkozások, sokkal inkább
kulturális amulettek. Például a Halál belovagol Európába vonósnégyesem,
vagy az Európa elrablása című zenekari darabom
kimondottan az európai kultúra elvesztésétől való félelmemről szól.
Ezért gondoltam fontosnak, hogy azokat a jelentős zenei pillanatokat,
hangokat, motívumokat, amelyek számomra az európai kultúrát képviselik,
beépítsem a műveimbe. A Bartók hegedűverseny motívumai éppúgy, mint
a Halál és a lányka, a Szeikilos
sírfeliratai vagy a Kunst der Fuge témája ezáltal egy mentőkabinba
kerüljenek, mert nagyon félek, hogy ezeket éppen elveszni hagyjuk.
- Szabad olyat kérdezni egy alkotótól, hogy van-e személyes kedvence a saját
alkotásai között?
- Több is van, amit szívesen meghallgatok újra, de nem mindig adja ugyanazt a
megnyugtató élményt, amit várok. Néhány napja tartottam előadást a Tóték című operámról és rájöttem, hogy
egész jól sikerült, még most is kedvelem. Vannak olyan kórusműveim,
amikről tudom, hogy jók, és sokat jelentenek nekem. Öt-tíz olyan darab van
az életemben, amire kimondottan büszke vagyok. Mondanám, hogy ezek lesznek,
amik majd fönnmaradnak utánam, bár ez lehet, hogy butaság… előfordulhat,
hogy nem marad fönn semmi az ember után, de fontos, hogy megírtam őket.
Van egy tucat amire egyáltalán nem vagyok büszke, a többi pedig a Gauss görbén
középen helyezkedik el.
Tóth Péter: Tóték – „Dobozolás” (5:37)
Lökösházi
Mária – Ágika; Nagy Bernadett – Marika; Bozi Benjámin
– Őrnagy;
Gál Csaba – Tót
Szent
István Filharmonikusok, vezényel: Ménesi Gergely
Rendezte:
Gémes Katalin, szerkesztő: Solymosi-Tari
Emőke
(2022)
Örkény - Tóth: Tóték - Szippantós keringő
(4:50)
Örkény - Tóth: Tóték - kocsma
jelenet (6:34)
Őrnagy – László Boldizsár; Tót Lajos – Szvétek László
Rendezte: Káel Csaba
(A felvétel a 2019. április 25-i főpróbán készült)
- A zeneszerzésen kívül még számtalan módon szolgálja a zenét:
hangmérnökként, filmzenék szerzőjeként, művészeti szakíróként, most
egyetemi tanárként, zeneműkiadóként, művészeti vezetőként a
Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának vezetőjeként
vesz részt a zeneművészet értékeinek felmutatásában. Ez a
művészetmenedzsmenti tevékenység komolyan vett küldetéstudatról,
felelősségvállalásról tanúskodik.
- Mindig elmondják, hogy sokfélét csinálok, én meg azt gondolom, hogy
igazából egyfélét. Az én szakmám a zeneszerzés, amihez hozzákapcsolódik a
tanítás, egy zeneműkiadó fenntartása, ezek pedig a zeneszerzés elágazásai,
vállalfajai. A kiadót akkor hoztuk létre, amikor egyetlen nagy magyar
zeneműkiadó sem adott ki kórusműveket, mert mindenki fénymásolta
őket. Szerencsére tisztességesen prosperál, nem ebből kell megélnünk,
de nem fizetünk rá. A filmkészítés, filmzeneírás, regényírás, ezek is a
zenéről szólnak végeredményben. Vannak még a társadalmi tevékenységek,
mint az MMA-tagozatvezetés, a különböző kuratóriumok, pályázati bírálatok.
Én abban hiszek, hogy sokkal több embernek kellene a közjóért dolgozni, de
valahogy ez manapság nem divat. Nekem Széchenyi ilyen szempontból a példaképem,
aki képes volt felülemelkedni mindenen széthúzáson és egy évi jövedelmét az
oktatás, a kultúra és a tudományok számára felajánlani. Szerencsére meg is
tehette anyagilag, de mutassunk ma Magyarországon hasonlót. Jó lenne követnünk
a jó példát, komolyan kéne venni, hogy felelősséggel tartozunk az oktatás,
a kultúránk iránt, egyszóval mindenki iránt.
- Nagy változás történt az életében, hiszen a szegedi után a Pécsi
Tudományegyetemen folytatja tanári tevékenységét. Nyugtassa meg a szegedieket,
hogy nem szakad el teljesen a várostól, amelynek művészeti életét 2011 óta
formálja…
- Remélem, hogy nem szakad meg ez a kapcsolat. Nagyon szeretem Szegedet. Most
már tizennégy éve ez a második otthonom. Az egyetlen olyan magyar város, ahol
életvitelszerűen is tudok élni, még zenét is tudok írni, ami azért kevés
helyen fordul elő. Úgy alakultak a dolgaim, hogy az oktatási
tevékenységemet átteszem Pécsre, de bízom benne, hogy ami a szimfonikus
zenekarhoz, színházhoz, kórusokhoz köt, továbbra is élni fog. Van még itt
teendőnk, akár MMA, akár egyéb kulturális szempontból. Rengeteg
zenészbarátom van a városban, akikkel jó együtt lenni. És azt szoktam mondani,
hogy ha semmi mást nem köszönhetnék Szegednek, csak azt, hogy Szecsődi
Ferencet megismertem, már önmagában
is megérte megtenni annak idején ezt a 170 kilométert.
- Milyen téma foglalkoztatja mostanában, készül-e új mű jelenleg,
várható-e bemutató a közeljövőben?
- Több olyan nagyszabású dolog van, aminek a bemutatását várom, vagy az
előkészületei zajlanak. Ezek egyike a Mohácsi Requiemem, amely a mohácsi csata 500 éves
évfordulójára készült. Egy kilencvenperces nagy műről van szó,
kiegészítve népi énekekkel, imádságokkal, a magyar irodalomból vett versekkel –
ennek a bemutatása nagyon fontos számomra. Zongoraversenyemet tavasszal és
ősszel hallani lehet majd újra és van egy elkezdett opera ötletünk:
a Játék a kastélyban című darabból szeretnék vígoperát
írni. Itt még nagyon az elején tartunk a folyamatnak, de Szakonyi Károly vállalta a dramaturgiai munkát, és el
is készítette a tőle megszokott, magas színvonalon. Várom már, hogy
írhassam, mert ez a feladat nagyon izgat. Közben készülnek kisebb művek
mindig, felkérésre – általában kórusművek vagy kamaraművek –, mint
ahogy ez a mai gitárdarab is, amit hallottunk, de vannak időnként
zsűrizési feladatok is. Ezek igazán jó felkérések, tehát mindig van
mit csinálni.
Szöveg: Varga Márta
Kép: Szathmáry Melinda
(mma.hu)
***
Ozsvárt
Viktória: Tóth Péter alkotásai az Akkord Zenei Kiadó gondozásában
(Parlando
2024/4.)