Vásárhelyi Zoltán 125
(Kecskemét, 1900. március 12. – Budapest, 1977. január
27.)
Kossuth-díjas karnagy, zenepedagógus.
BREUER JÁNOS
Kóruskultúránk
és Vásárhelyi Zoltán[1]
Bármily hihetetlenül
hangozzék, egymászásról mit sem tudva s nagy időbeli eltolódással is
találkozhatott gondolataiban századunk felfogásban, beállítottságban, harci
programban olyannyira különböző két zeneesztétája: a majna-frankfurti
Theodor Wiesengrund-Adorno és a budapesti Tóth
Aladár. Adorno – a fasizmusba torkollott és azt
lényegében szándéka ellenére is konzerváló német zenei amatőrizmusról írta
1956-ban: „Az énekmozgalom egyes teoretikusai [...] már régóta kritika tárgyává
tették a zene és közösség kontaminálódását. De az
énekmozgalom, mely saját tulajdonának könyveli el ezt a belátást, azért mégsem
engedi magát általa megtámadni. Mindig és újra bizonygatják, hogy a közösségbe
sorolás jobb az elszigeteltségnél. Ha ez a besorolás magát a közösséget
jelentené, akkor jogosultsága nem csupán attól függene, amit a tagoknak
lelkileg képes nyújtani. Sokan az akkori fiatalok közül a Hitler-jugendban szerezték meg a közösségi élménynek azt a
fajtáját, amelyet a zenei mozgalom néhány mai vezetője visszasír. Ez a
közösség mégis alapjában volt rossz és helytelen, mert a közelség és összefogás
erőit elnyomásra és erőszakra mozgósította. [...] Sehol nincs
megírva, hogy az éneklés szükségszerű. Az a kérdés, mit énekelnek, hogyan
és milyen környezetben. A gátlások, amelyeket az ifjúsági mozgalom
eltávolított, távolról sem voltak alaptalanok, minthogy a friss nosza-rajta-énekeljünkből alig lehet nem kihallani az
erőszak, a vásárolt bátorság, a hányavetiség hangját.” (Adorno: Zene, filozófia, társadalom.279., 293-294. lap.) Adorno visszamenőleg regisztrálja a tüneteket. Tóth
Aladár előre látta. A Nyugat 1930.január 1-iszámában bírálja a német
kórusmozgalmat: „[...] a háború utáni idők államférfiai olyan respektussal
kezelik a zeneügyét, mintha valóban a Liedertafel
lett volna a zárt rendekben felvonuló hadsereg kelesztője. Különösen a
karének »szociális« és »nemzetnevelő« hatása részesül megkülönböztetett
figyelemben. A kórus valóban eszményi mintája a sokoldalúan megosztott
kollektív munkának, iskolája az önfegyelemnek, emelője az összetartozás
érzésének és egyúttal az egyéni felelősségérzetnek is; nem is
csodálkozunk, hogy a művészetnek ezt a fajtáját elsőnek sorozzák be a
társadalmi szervezettség és a nemzeti összetartozás leghasznosabb támaszai
közé. Azért nem kell mindjárt háborúra gondolnunk. Németországban, ahol az »együtténeklés« kultúrhulláma ez
idő szerint legmagasabbra csapkod, beérik például a katonás béke
ideáljával. [...] Ki merné militarizmussal gyanúsítani például a »Freiluft-Schule« művészi szakosztálya zenei alosztályának ének
melléktanszakos, de azért természetesen »önkéntes« növendékeit, mikor kimennek
erdőkre-mezőkre, hogy ott régi biciniumok és triciniumok
éneklésével erősítsék tüdejüket és lelküket?
Van-e felvilágosultabb valami, mint a híres »Jugendbewegung«,
melyben az ének szintén igen előkelő szerepet játszik. Ha az ember
veszi magának a fáradságot és átnézi a német vagy osztrák kultuszminisztérium
legutóbbi reformjait az iskolai ének- és zenetanítás terén, elámul azon a
roppant körültekintésen és gondosságon, mellyel ezek a reformok az utolsó
atomig kiaknázzák a zene- és mindenekelőtt az énekművészet szociális,
nemzeti, fizikai, szellemi és tudjisten még hányféle
előnyeit. Bizonyára sokan sóhajtoznak, látva ezt a roppant kultúrmunkát:
hát igen, ez a német nép nem fog elpusztulni.” A negativitásban Tóth
gondolatmenete találkozik Adornóéval. A két
zenegondolkodó egyetért a Liebertafel-kórusirodalom
és énekmozgalom militarista-fasiszta, a múltba merengő karének reakciói
lényegében. Ám a különbség sem lényegtelen kettejük között. Tóth cikkének címe
Kórusok – Kodály.
Nemcsak nemet,
ő igent mondani is tud, hisz van mire bólintania. Majna-Frankfurtból ilyen
perspektíva nem nyílott. A művészileg-ideológiailag
egyaránt selejtes Liedertafellel folytatott harcban a
magyar parasztdal és az olasz reneszánsz emberközpontú kórusirodalmának
egybeötvözéséből nemzetközi rangú művészet és mozgalom született, s
ennek jelentőségét Tóth Aladár az elsők között ismerte fel. Amit mi
közhelynek hallunk, távolról sem volt az néhány évtizeddel ezelőtt.
Ennek a
kórusmozgalomnak a társadalmi jelentősége 1935 után valósággal
meghatványozódott. A Komintern VII. kongresszusán kidolgozott
népfrontprogramnak zenei következményei is voltak Magyarországon; a
munkáskórusok legjobb vezetői felismerték és együtteseikkel elismertették
a parasztdalból megszületett vokális irodalom jelentőségét, s ily módon
szuggesztív művészi eszközökkel valójában a munkás-paraszt
szövetség gondolatát erősítették. Kórusmozgalmunknak mindmáig tartalma és
fontos tapasztalata, hogy a munkásosztály zenei hagyományai a parasztság
zenéjétől nem idegenek. A Vándor Sándor Munkáskórus-fesztiválok ezért nem
mondanak ellent a rádióban immár tíz éve megrendezésre kerülő
Kóruspódiumnak vagy az Éneklő Ifjúság mozgalmának. S hogy ez így
történjék, hogy mozgalom, énekmozgalom és legmagasabb színvonalú művészet
találkozzék, ahhoz nemcsak zeneszerzői teljesítményekre, hanem apostoli megszállottsággal munkálkodó
előadóművészegyéniségekre, pedagógusokra is szükség volt. Nemcsak
főparancsnok, tábornoki kar is kellett. Kórusmozgalmunknak ilyen
„ötcsillagos” vezénylő tábornoka volt – sajnos, volt – Vásárhelyi Zoltán,
karnagy a legnagyobbak közt, majd fél évszázadon át, kórusvezetők
legfelsőbb tanítója 34 évig. Életműve éppen eltávoztával magasodik a
magyar zenekultúra és kórusmozgalom jelképévé. Hegedűsnek készült, bár
zeneszerzést is tanult és pályáját külföldi zenekarokban kezdte
koncertmesterként. Sokat ígérő nemzetközi karriert áldozott fel, hogy egy
zenétlen kisvárosban, Kecskeméten országra szólót produkáljon Bartók, Kodály avantgarde-kórusainak ősbemutatóival és a nagy vokális
hagyomány humanista értékeinek hazai bemutatóival. Ez a példa napjainkban,
amikor a muzsikusfiatalság külföldre tekint és legfeljebb a fővárost
tartja működése méltó színterének, minden agitációnál beszédesebb.
Vásárhelyi Zoltán Muszáj-Herkules-nek ment az alföldi
városba és Ady indulataival hozta létre a csodát.
Oroszlánrésze volt abban, hogy a 30-as évek második felétől az új magyar
zenelegnemesebb hagyományait munkáskórusaink is elsajátították. Napjainkban
pedig, amikor már megszokottá vált, hogy a többnyire Vásárhelyi-tanítványok vezette
énekkarok minden évben díjak sokaságát hozzák haza nemzetközi
kórusversenyekről, emlékezzünk rá, hogy nemcsak zenei, de politikai
jelentősége is mekkora volt a Vásárhelyi-kórus – munkásénekkar! – 1947-es flagolleni
győzelmének. Azon szerencsések közé tartozom, akik évekig a tanítványai
lehettek. Elmondhatatlanul sokat kaptam Vásárhelyitanár úrtól, bár velem, külön
soha nem foglalkozott; tudta, nem érdemes rám pazarolni pedagógiai-művészi
tapasztalatait, botkezemből úgysem farag kórusvezetésre alkalmas eszközt.
Zenét, a hangzó anyag mozgástörvényeit tanulhatta tőle az is, aki kórus
élére nem került soha. Ösztönös zsenije volt a zenei
előadóművészetnek. Hatalmas erejű
ember, aki negyedszázados karnagyi múlt után, a Kossuth-díj koszorújával
kitüntetve ismerte fel, hogy az ösztönösség egymagában nem elegendő. Az
50-es években nem restellt a professzor tanulni a
legtisztábban ülő zenekari karmestereinktől – elsősorban
Ferencsik Jánostól –, hogy benne is tudatossá váljék, mit miért csinál és
tanítványainak is rendszerbe foglalhassa a vezénylés ismereteit. Egész életét a
verssel, költői szóval egybeforrott muzsikára tette fel. Érezte és tudta
is szó és zenei hang kapcsolatának dialektikáját. „Nem magyarázhatja a
karvezető a műszövegét a zenétől függetlenül, tehát pusztán
irodalmi szempontból, hanem csakis úgy, ahogyan azt a zeneszerző a zenei
szerkesztés különböző eszközeivel már »megmagyarázta«” – figyelmeztet Az
énekkari vezénylés módszertana című könyvében. Vásárhelyinél vers a
zenerovására, vagy muzsika a szöveg ellen soha nem érvényesülhetett. Soha nem
engedte például egy-egy szó vagy szótag kizengetését, ha ennek csakis
hatásvadászó indokolása volt. A kórusének formalizmusával – mert van ilyen! – az éneklés realizmusát állította szembe.
Hatalmassá nőtt a kezében minden muzsika hangzásban, kifejezésben
egyaránt. Széles dinamikájú előadásmódot igényelt – dinamika alatt nemcsak
hangerőt értve –, féltette is ezt a jellegzetes, telt magyar kórushangot a
csicsergő, kifejezésben szűkös nyugati madrigálstílustól. Amikor ezek
a hatások, 1961-től, az I. Debreceni Kórusfesztiváltól kezdve a magyar
karénekbe beszivárogtak, nem is leplezett aggodalommal szemlélte, mert
életművét érezte veszélyeztetve. Vásárhelyi Zoltán a magyar
előadóművészet nagy realista vonulatának – a Fischer Annie-k,
Ferencsik Jánosok nemzedékének – óriása. Nem zsurnalisztikus fordulat
ez, valóság, hogy életműve hatalmas tett a kórusének adornói
veszélyeinek elkerülésére. A közösségformáló, közművelő muzsikusok
fajtájába tartozott. Ezért írt Bartók 1935-ben támogatására, Szeged
polgármesterének oly meleg ajánló sorokat: „Engedje meg, hogy a szegedi városi
zeneiskola igazgatói állásának betöltésével kapcsolatban Vásárhelyi Zoltánt a
legmelegebben figyelmébe ajánljam. Talán fölösleges arra a szinte közismert
kultúrmunkára hivatkoznom, amelyet eddig Kecskeméten végzett. Szeretném
erősen hangsúlyozni, hogy ez a levelem nem a szokásos pro forma ajánló
levelek közé tartozik. Szeged zeneéletének jövőjéről van szó, ez
pedig az egész ország zeneéletében van akkora fontosságú, hogy szinte országos
érdekű kérdésnek tekintsük, várjon az ottani legfőbb zenei pozíciót a
mostani fiatalabb nemzedék legalkalmasabbjával
töltik-e be, vagy sem. Ez a legalkalmasabb pedig Vásárhelyi Zoltán.” Ezt az
állást nem kapta meg mégsem. Méltóságos dr. Pálfy József kormányfőtanácsos
úrnak, Szeged város polgármesterének alighanem jobb, kevésbé rebellis jelöltje
akadt, így hát, miként a Szegeden eltanácsolt költőnek, Vásárhelyi
Zoltánnak is megadatott egész népét „nem középiskolás fokon tanítani!”.
VÁSÁRHELYI ZOLTÁN
FELVÉTELEIBŐL
Teljes lejátszási lista megtekintése (8 felvétel)
℗
1959 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Teljes lejátszási lista megtekintése (13 felvétel)
℗ 1968 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Népdalszvit
Vásárhelyi Zoltán: Népdalszvit
·
Szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola Leánykara,
vezényel:
dr. Mihálka György
℗ 1974
HUNGAROTON RECORDS LTD.