Szakmai kérdezz-felelek

Balog Zsolt látogatása a Galambos János Zeneiskolában

Soha pontosabb definíciót, mint a január 7-i „továbbképzés” alcíme! De legalább annyira lényegbevágó volt a meghirdetett (jóelőre kiplakátolt, különböző fórumokon terjesztett) „foglalkozás” címe is: „Gondolatok a barokk artikulációról és díszítésekről”. Szándékosan kerülöm az „előadás” meghatározást, amelyhez – nem véletlenül – kinek-kinek megannyi rossz szájízű emléke tapad. És mivel a rossz hírek (tapasztalatok) futótűz-sebességű és intenzitású terjedésének nyomába sem ér a pozitív élmények híre, ezzel a beszámolóval a hátrányos helyzeten szeretnék némiképp változtatni.

Tudom, a Galambos János Zeneiskola (Budapest XXIII. kerület, lánykori nevén Soroksár) korántsem az egyetlen intézmény, amely időről-időre gondoskodik olyan rendezvényekről, amelyek kiterjesztik az oktatómunka holdudvarát. Abban viszont mindenképp a figyelemre méltóak közé tartozik, hogy a programokkal széles közönségréteget szólít meg. A legszélesebb körű érdeklődésre természetesen a Táncsics Mihály Művelődési Házban tartott hangversenyei tarthatnak számot, de a zeneiskola Dísztermének változatos programkínálata is vonzó. A pódiumkoncertek, tanszaki hangversenyek hallgatósága elsősorban a szereplő gyerekek-fiatalok rokonaiból-ismerőseiből áll össze, a némi zenei előképzettséget igénylőkínálat viszont pedagógusok felé jelent nyitást. A speciális zenei kérdéskörre fókuszáló „előadások” pedig a tankerülethez tartozó, avagy távolabbi zeneiskolai tanárok számára is tanulságosak lehetnek. S mivel a zeneiskolai gyakorlatban nem ritka, hogy egy-egy tanár több intézmény munkájában is részt vesz, hatványozódhat az értékes programok haszna, tanulsága.

Az idei első rendezvény látogatottsága megmaradt az intézmény falai között, ami nem véletlen: a zord időjárás, a hirtelen leesett jelentős hó korántsem kedvezett a délelőtti programnak. A 9 órai kezdéskor Balog Zsoltot kamara-közönség fogadta, de hamarosan gyarapodott a hallgatóság (a zongora tanszak tanárai, néhány érdeklődő diák, valamint hegedűs, csellista és gitáros kollégák – ami pedig külön említésre méltó akkor is, ha e falak között természetes: a zeneiskola vezetősége: igazgató és igazgatóhelyettesek).

Balog Zsolt a tavalyi nagy tetszést aratott „foglalkozás” után ismételten kapott meghívást – tavaly „megtáncoltatta” a résztvevőket, barokk táncokkal, idén a hangszeres tanárok napi gyakorlatához közelítő témát választott. Pontosabban, az ismeretanyag a kereslet-kínálat törvényei szerint az tűnt a leghatékonyabbnak, ha nem „stand up” jellegű előadásra kerül sor, hanem lehetőség van valamiféle konzultációra is. Az érdeklődése középpontjában lévő téma ideális választás volt, s mint gyakorlott előadó, aki máskor is eleget tesz hasonló felkéréseknek, gazdag illusztrációs anyaggal érkezett: áttekintő vázlatokkal, s nem utolsó sorban, kottapéldákkal. Úgy érezhettük, beavatja a résztvevőket zenei világába, kalauzolva és egyszersmind informálva a „kollégákat” a kutatás történetébe, ami azért különlegesen fontos, mert szemléletbeli „nyitást” eredményezett ezáltal. Nem csupán tényeket közölt, hanem összefüggésekre mutatott rá, ily módon ki-ki a korábbi ismeretanyagát átértékelhette. A régizene-játszás hepehupás terepén barangolhattunk, az értő vezetőnek köszönhetően felfokozott mértékű empátiával. Az időbeliség gyakran elhanyagolt (háttérbe került) szempontja különös jelentőséget kapott, amikor közkézen forgó kottakiadványok kerültek szóba. A régebbi kották közreadóitól nem korrekt számonkérni a mapjainkban rendelkezésre álló, az elméleti kutatások által feltárt eredmények ismeretét – ráadásul a reprint kiadványok értő-értelmezett olvasása ma sem megkövetelhető a gyakorló muzsikusoktól (előadóművészektől, tanároktól, diákoktól).

Alapos stílusismeret birtokában figyelmeztetett az egykori zenei világ meghatározó sajátosságára, miszerint például nemcsak nemzetenként, de néha jelentős zeneszerző-egyéniségenként is eltérő lehetett egy-egy közhasználatú zenei jelzés értelme/értelmezése. Fontos volt annak tudatosítása is, hogy amíg létezett „zenei köznyelv”, javarészt kortárs zenét játszottak, leginkább az újdonságokra, a megszokott jelenségektől eltérő mozzanatokra hívták fel a figyelmet a zeneművek leírásakor. Márpedig napjainkban, amikor a játszott zenék különböző évszázadokból, stíluskorszakokból valók, olyasfajta tudással nem rendelkezhetünk, ami egy-egy korszakban „köztudott”, magától értetődő volt (olyannyira, hogy nem kellett lejegyezni). Ez a fajta szemléletbeli „beláttatás” felbecsülhetetlen értékű – mapjaink gyakorló muzsikusainak kérdésfeltevését jótékonyan befolyásolja.

Ehhez a tanulsághoz hozzájárult, hogy a tanároknak lehetőségük volt előzetesen „kérdéseket” eljuttatni az előadóhoz, közös megbeszélésre kiválasztani olyan darabokat, amelyek több kottakiadványban, nemritkán jelentős eltérésekkel szerepelnek a napi pedagógiai gyakorlatban. Megtapasztalhattuk: az urtext kiadványok között is jelentős eltérések vannak!

Az előadóművészet terepe nem fekete-fehér, nem jó-rossz ellentétpárokon mozog. Az ismert, az alsófokú zeneoktatásban repertoár-jellegű darabok ily módon más megvilágításba kerültek. Közelebb jutottunk, már-már a szerzőkre jellemző, értőbb olvasat révén a darabokhoz – aminek a jótékony hatását a jövőben sem feledhetjük. Minden bizonnyal csökkennek a zeneiskolai szerepléseket „értékelő”, elutasító megjegyzések, visszaemlékezve a látottakra-hallottakra. És mindenképp nőni fog a tanári felelősség atekintetben is, hogy a növendékeknél ne elégedjenek meg automatikus kottaolvasással, hanem a látottak értelmezésére inspirálják, szinte már a kezdetekről, a hangszertanulókat.

Kérdeztünk – feleletet kaptunk. Rendkívül hasznos volt az a rendhagyó kvíz, amellyel az értékes szakmai ismereteket megosztó foglalkozás járt – bő három órában.

Fittler Katalin