SZILI ISTVÁN[1]

Válasz Dr. Locsmándi Miklós „Egy nagypapa reflexiói egy növendékhangverseny kapcsán” c. esszéjére[2]

Dr. Locsmándi Miklós írása (Parlando 2026/2.) irigylendő tájékozottságot árul el nem csak zenei hozzáértéséről, de idegélettani vonatkozásokról is. Kevés olyan nem orvos, nem biológus végzettségű tudós elme akad, aki a zenélés képességében meglátja az agy, a látás és hallás szerepét, és a vele kapcsolatban lévő ideg- izomélettani összefüggéseket is. Ez manapság többek között a pszichológusok, biofizikusok kutatási területe és roppant bonyolult háttere van. „Ennyire egyszerű!” – jelenti ki a szerző, holott nagyon is jól tudja, hogy nem az.

Annak idején mindkét lányom zeneiskolai tanulmányokat is folytatott. Mindegyikük ének-zenei általános iskolában tanult, ahol elvárásnak minősült a hangszeres zenetanulás is. A nagyobbik lányom a gitárt választotta, és csakhamar ländler-dallamok csatlakoztak a magyar népdalokhoz. Schubert is szóhoz jutott, mert lányom szorgalmasan gyakorolt, és a kottaolvasás is ment neki. Vele szemben a kisebbik lányom, aki a hegedűt választotta (igaz, nem nagy meggyőződéssel), csak nyűglődött hangszere macskazenét idéző megszólaltatásával. Így aztán tanára megértő javaslatára abba is hagyta a zenetanulást. Mintha csak az én példámat követte volna. Mert, hogy én is így jártam valamikor. Másutt már ezt elmeséltem, most csak annyit, hogy engem valósággal lerázott a tanárom. Bőven volt oka ennek is. A bátyám, akiből hegedűtanár lett, a tanulást nála kezdte, és csakhamar kitűnt képességeivel. Igen szorgalmasan gyakorolt, akkori felfogás szerint több órán át is, aminek két következményével azonban senki nem számolt. Legkevésbé az apánk. Az egyik az volt, hogy egyéb tanulmányait (a fizika kivételével) elhanyagolta, a másik pedig, hogy odalett a gyerekkora. Sohasem ért rá velem, vagy az egyívásúakkal játszani. (Bár csak találkozhatott volna Dohnányival!) Ez utóbbi példát én nagyon szívesen elkerültem, és tettem is ennek érdekében: úgy megsértettem bátyám tanárát, hogy felhagyott a velem való foglalkozással. Nem bántam meg, hogy így tettem (később ugyan bocsánatot kértem, és a jóviszony helyreállt), hiszen azóta bebizonyosodott, hogy alkalmatlan lettem volna a hegedülésre. Később is csak a legegyszerűbb furulyáig jutottam el. Ennek ellenére zenekedvelő felnőtt vált belőlem, aki nemcsak azokat a dallamokat fújta kívülről, amelyeket egykor a bátyám gyakorolt, hanem mindenféle más művet is, amit csak a zeneirodalom alkotott.

„Kamaszkorában minden normális fiatal megkérdőjelezi azoknak a szabályoknak érvényességét, melyek őket bármiben korlátozzák. Ugyanezek a fiatalok későbbi életük során egyre inkább fontosnak fogják találni a szüleiktől örököltekhez hasonló, de azoktól általában „lazább”, de legalább is eltérő szabályok érvényesítését. Ez a generációkon átívelő folyamat a társadalom egészére vonatkozó szabályok bonyolult rendszerének fokozatos módosulását eredményezi. Nagyon leegyszerűsítő fogalmazással: a fiatalok liberálisként indulnak a felnőtt létben, az idősek pedig konzervatívként hagyják itt a földi életet.” (Idézet dr. Locsmándi M. „A kortárs zene a kortárs pszichológia eredményeinek tükrében” c. munkájából.)

Locsmándi nagyapának mindenben igaza van. Hiába hangoztatjuk lépten-nyomon, hogy „Kodály országa vagyunk” – ha a tőle származó kinyilatkoztatás – „csak olyan gyermekekkel állok szóba, akik a megfelelő szinten igazolni tudták szolmizálni tudásukat.” – csak vágyálom, és többnyire csak azok hangoztatják, akik ilyen-olyan okból szeretnének felvágni. Persze Kodály már másra vonatkozóan is tett ilyen teljesíthetetlen megállapításokat: „Én nem adnék érettségi bizonyítványt, csak olyan diáknak, aki bejárta az ország bizonyos részeit, és arról beszámolva beigazolta érettségét.”[3] Ezek a gyermektelen Kodály álmai, vágyálmok valójában. De milyen jó lenne, ha beteljesülhetnének?!

A cikk befejező részében, az előadóművészekre vonatkoztatva aztán a szerző eljut a következő fontos megállapításhoz:

„A művész tulajdonképpen saját előadásának legfontosabb hallgatója, s személyiségének pillanatnyi állapota egyúttal a produkció egészéhez is hozzájárul. Ebben a pillanatban éppenséggel a természetes intelligencia egyik legfontosabb összetevőjével találkozunk: szemben a mesterséges intelligenciával, mely a művész pillanatnyi hangulatáról mit sem tudhat. Íme láthatjuk a két végletet. A minden koncentrációs képességet latba vető zeneiskolást, és a minden könnyedséget bemutat koncertező művészt. Micsoda távolság... És micsoda energia befektetés az induló pozíciótól a megérkezésig...”

Erre a szintre – bár a reklámozás hatására a napjainkat uraló könnyűzenére, dalokra ezt hazudják, és még a szimfonikus zenekarokat is mellé állítják – erre a szintre bizony nem jut el mindenki! Sőt! Ámbár „…szükség van azokra a milliókra, akik a fentebb bemutatott ’megpróbáltatások’ árán is zeneértő emberekké váltak.”

Így igaz!

[1] Szili István nyugdíjas főiskolai oktató (ELTE Tanárképző), biológus - és zenekedvelő. Zenei témájú írásai megjelentek már többek között a Természet Világa c. folyóiratban, és a Napút c. online folyóiratban.

[3] Az idézet forrása és a teljes szövegkörnyezet: „... sok millió ember leéli az életét anélkül, hogy csak sejtené, hol él. Hogy legszűkebb környezetén túl látna. Mit ér a magyar közösségre, hogy Európa 100 városában tudja a legjobb szálló nevét, ha nem tudja, kik és hogyan élnek tőle egyórányira? Én nem adnék érettségi bizonyítványt, csak olyan diáknak, aki bejárta az ország bizonyos részeit, és arról beszámolva beigazolta érettségét.” Vargyas Lajos: Közélet, vallomások, zeneélet – Kodály Zoltán hátrahagyott írásai – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.