„ÉN A
MÍNŐSÍTÉSTŐL FELTÉTLENÜL AZT VÁRTAM…”
Ábrahám
Mariann interjúja Czermann Cecíliával,
a
40 éves Dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatójával
(JÖVŐ-KÉP 5.
rész)
….”Véleményem
szerint minden alsó fokon tanító pedagógus missziót teljesít.
Mindig az
elsődleges képzés adja meg a kezdő számára azt a hangszerkezelői
biztonságot, ami a darabok megtanulása alkalmával nemcsak megkönnyíti
a darabok megértését,
hanem technikailag gyorsabbá is teheti azt,
éppen a
mozdulatok biztonságának eredményeként…”*
Ábrahám Mariann: Cziffra György
nyilatkozatát rendkívülinek tartom. Neki soha nem volt szüksége semmiféle
zeneiskolai képzésre, mégis pontosan tudta, mennyire lényeges ez. Véleménye
nyomatékosítja a zeneiskolákban folyó munka minőségének fontosságát.
Czermann Cecília: Igen. A legsokoldalúbban az
alapfokon tanító tanárok módszertani és pszichológiai tudását kell megalapozni,
kiművelni, mert a művészetoktatásban a kisgyerekekkel nem lehet
sablonosan foglalkozni, csak egyénre szabottan szabad tanítani őket. A
középfoknak is akkor van könnyű dolga, ha a zeneiskolában megfelelő
alapképzést kap a növendék. Tehát mindenekelőtt jól képzett tanárokra van
szükség.
Á.M.: A minősítéssel
kapcsolatosan kérdezném a véleményedet.
Cz.C.: Úgy gondolom, hogy az iskolák minősítésének kezdeményezése fontos és
szükséges volt, mert sok mindent rendbe kellett tenni. Az alapötletet nagyon jónak tartom. A legkisebb faluban is
joga van egy gyereknek ahhoz, hogy minőségi oktatásban vegyen részt,
vagyis szakképzett tanár tanítsa, legyenek meg az eszközök, hangszerek és
törvényesen működjenek az iskolák. A minősítő eljárásra viszont
nagyon kevés idő állt rendelkezésre. Nem lehet több mint 800 iskolát
felelősséggel átvilágítani néhány hónap alatt. Több időt kellett
volna szánni az alapos előkészítésre, a szakértők felkészítésére. Ebből
adódtak problémák főleg az előminősítés során. Az
előminősítés kimondottan a dokumentumok ellenőrzésére
szorítkozott, ami alapján úgy gondolom a szakmai munkát nem lehet elbírálni. Számomra
érthetetlen módon aránytalanul nagy hangsúly került a helyi tantervekre, ami
nem azonos a pedagógiai programmal, hanem annak egy része. Én úgy gondolom,
hogy a szakemberek által kidolgozott, a minisztérium által kiadott tanterv jó. Ahhoz
lehet igazodni és lehet eltérni tőle, mindig az adott gyerek, csoport
képességeinek megfelelően.
Ezért
van helye a naplóban az éves tervezett anyagnak, amely egyértelműen
„gyerekre szabott” kell, hogy legyen. A gyakorlat is azt mutatja, hogy a helyi
tantervek „kézről-kézre” járnak az iskolák között, akkor pedig sok értelme
nincs.
A
minősítő eljárás második szakaszában már valóban a szakmai,
pedagógiai munka került előtérbe, de iskolaszinten egy-egy óralátogatás
egy alkalommal megint csak nem alkalmas a minőségi munka elbírálására. Persze
lehet az eredményesség egyik mérési
lehetősége a növendékek versenyeredményei, szakiskolákba sikeresen
felvételizők száma, de úgy gondolom alapfokon nem ez kell, hogy legyen az
elsődleges. Zeneszerető, a művészeteket felnőttként is
kedvelő, értő fiatalokat kell nevelnünk. Erre valóban a legjobb eszköz a művészetoktatás! De hogyan lehet ezt
mérni? Talán újra kellene gondolni a minősítési szempontsort az elmúlt év
tapasztalatai alapján és olyan mérési technikákat összeállítani, ami valóban a
szakmai pedagógiai munka mérésére szolgál.
A
magyar művészetoktatás teljes átvilágítása azonban felszínre hozta talán
az egyik legégetőbb problémát is, a tanárképzés múltját és jelenét. A
minősítés megkövetelte minden szakon a szakképzett pedagógus alkalmazását.
Csakhogy azt is tudomásul kell venni, hogy nem volt és a mai napig sincs minden
szakon képzés vagy néhány szakon (pl. gitár) csak nagyon alacsony számban. Különbséget
kellene tenni azok között a pedagógusok között, akik önhibájukon kívül nem
tudták a szakképesítést megszerezni, és azok között, akik még 2007-ben is
megkezdhették volna tanulmányaikat a törvény szerint, de nem tették.
A másik
probléma a szakképzett pedagógusok területi eloszlása. Itt Pest környékén
sokkal könnyebb találni szakképzett pedagógust, mint az ország távolabbi
helyein. Így sok helyen a gyerekek
választási lehetősége korlátozott. Ismert tény, hogy a fiatal, szakképzett
pedagógus nem szívesen megy el egy kisebb településre tanítani. Nem tud megélni a fizetéséből. Nincs
már szolgálati lakás, nem tud egzisztenciát teremteni, stb. Ezért különösen meg
kellene becsülni azokat a tanárokat, akik évtizedek óta tanítanak kiválóan
szakképesítés nélkül ezeken a helyeken. Ne kelljen elhagyniuk a pályát, legyen
lehetőségük módszertani képzésben részt venniük. Örülök, hogy a
főiskolák partnerek ebben, de a két féléves képzés 520.000,- Ft-os
költségét soknak tartom. Az iskolák ezt nem tudják kigazdálkodni, a pedagógusfizetésből
pedig ezt nem lehet finanszírozni.
A minősítésnek úgy
gondolom többek között az is célja volt, hogy, azok az iskolák, amelyek nem
felelnek meg a törvényességnek, a minősítési kritériumoknak ne
működhessenek tovább és a felszabadult források kerüljenek elosztásra a
minősült ill. kiválóan minősült iskolák között. Komoly problémát
jelent ugyanis, hogy évek óta nem változik a normatíva összege a
zeneművészeti ágon és komoly normatíva csökkentés volt a többi
művészeti ág esetében. 2005-ben mikor zeneiskolánk más művészeti
ágakkal is bővült, a normatíva összege 69.000, -Ft volt. Ebből lehetett
eszközt fejleszteni, szakképzett tanárt találni. Három év alatt ez az összeg
40.000,- Ft-ra csökkent. Nem tudni, hogy azok az iskolák, amelyek annak idején
nyereségvágyból hoztak létre művészeti iskolát és az ország szinte minden
részén működtettek kihelyezett tagozatokat, kiestek-e a rendszerből
vagy esetleg csak „átalakultak”. Sok önkormányzat már nem tudja biztosítani a
működéshez szükséges forrásokat a nem növekvő normatíván felül. A
Dunakeszi Farkas Ferenc Zeneiskolának az elmúlt negyven év alatt jó kapcsolata
volt az önkormányzattal. Önálló épületünk van, a minősítő bizottság
kiemelte, hogy eszközben, hangszer tekintetében minden szakon nagyon jól el
vagyunk látva, szakképzett pedagógusaink vannak. Ide több mint 500 gyerek jár,
látszik, hogy igény van a városban a művészetoktatásra. Mégis az
önkormányzatunk egyre nehezebben tudja működtetni iskolánkat. Közösen
próbáljuk keresni a megoldási lehetőségeket, ami egyáltalán nem
könnyű feladat. Ebben a tanévben 10 millió forinttal kellett csökkentenem
az iskola költségvetését. Felmerült annak a lehetősége is, hogy „leadnak”
a megyének.
Én a minősítéstől
feltétlenül azt vártam, hogy a minősült iskolák, de a kiválóan
minősült iskolák mindenképpen magasabb összegű normatívában
részesülnek majd. Nem értem miért kell a normatívához pályázati úton jutni.
Véleményem szerint sokban
segítené az iskolák minőségi munkáját a szaktanácsadói rendszer, a
pedagógiai intézetek visszaállítása. Kezdő pedagógus koromban ötévenként
végig ellenőrizték az iskolákat. Ez tulajdonképpen ezt a minősítést
fedte le. A szaktanácsadók a szakma kiválóságai, mindenki által elismert
pedagógusok voltak. Ezt most is csak így szabadna csinálni. Versenyek előtt, vagy a B tagozatosok
külön meghallgatására pénzért ugyan hívhat az igazgató ma is szakmai
tanácsadót, de a költségvetés ezt nem nagyon engedi meg. Nálunk volt régebben a
zongoristáknak megyei szinten munkaközössége, tudtunk egymásról. Ez is nagyon
hiányzik.
Á.M.: A tavalyi Kodály Zoltán emlékév
tapasztalatait hogyan értékeled?
Cz.C.: Én úgy érzékelem, hogy
rengeteg előadás hangzott el, melyben a kodályi örökséget vitatták meg, de valójában nem történt semmi,
nem hozott igazán változást. Valóban meg kellene újítani az énekórák tartalmát,
de nem úgy, mint ahogy egyes irányzatok egyre erőteljesebben hangoztatják,
hogy nem kell erőltetni a népdalok éneklését, amikor nem érdekli a
gyerekeket, hanem be kell vezetni a könnyűzene tanítását az énekórákon. Ha
most a keményen jelentkező financiális problémák miatt a művészeti
iskolák is csökkenni fognak, akkor mi marad? Hol lehet a gyerekeknek a
művészetekkel kapcsolata? Nekem meggyőződésem, hogy ez a nagy
feszültség, stressz, ami látható az embereken,
benne van a gyerekekben is. Ha
nincs hely, mód, ahol a feszültségét levezetheti egy gyerek, akkor agresszív
lesz. Ilyen stressz életérzés levezetésében óriási jelentősége van a
művészetoktatásnak! Alkalmas lenne erre az énekóra is, ha nem
elsősorban a számonkérés, osztályzás lenne a tartalma, hanem egy olyan
óra, ahol a gyerekek lazíthatnak és feltöltődhetnek a zene által.
Természetesen nagyon sok kiváló énektanár van, nagyon sok kiváló kórus
működik. De talán még több kellene.
Nincsenek könnyű
helyzetben ma sem az énektanárok, sem a zenetanárok. Amikor én gyerek voltam,
nem volt más különórám, csak a zongora, és egy nyelvóra. A mai gyerekeknek
nincs szabadidejük. Itt például szinkronúszásra, lovaglásra,
számítástechnikára, valamilyen nyelvórára járnak, sokan japán meg kínai sportot
is tanulnak és van, aki mindezt egyszerre! Az iskolában is egyre több délutáni
elfoglaltságuk van. A gyerekek annyira le vannak kötve, hogy nincs is
lehetőségük gyakorolni. Úgy gondolom, fel kell hívnunk a szülők
figyelmét a zene fontosságára, a művészet szerepére az ember életében. A hangszertanulásban a gyerek „alkot”
mégpedig olyan magasrendű módon, ami a többi tevékenységben nincs benne.
Egy ember attól fejlődik, ha az intellektusát fejlesztjük, neki kell
gondolkodni és nem csak passzívan befogadni.
Mostanában egyre több
tudományos cikk jelenik meg, amelyek kutatásokra hivatkozva bizonyítják a
zenetanulásban rejlő kreatív képességek megszerzésének lehetőségét,
amitől a zenét tanuló fiatal a munkaerő piacon is jobban el tud
helyezkedni. Rajtunk, tanárokon múlik, hogy meggyőző erővel
képviseljük mindezt a felsőbb fórumok előtt. Bízom abban, hogy a
fennállásának 40 éves jubileumát ünneplő, kiváló minősítést elért
dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskolában még nagyon sok diákkal
ismertethetjük meg a zenetanulás szépségeit.
Á. M.: Köszönöm a beszélgetést.