TÁRSADALMAT BEFOLYÁSOLÓ KÉPESSÉGÜNKET ERŐSÍTENI

Mindennek az alfája és ómegája a közoktatás színvonala

Interjú dr. Kerek Ferenc dékánnal

(JÖVŐ-KÉP VI/2.)

Ábrahám Mariann: A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának szervezésében rendezett Kodály szimpózium előadásai kiegészítéseként kaptam lehetőséget arra, hogy a jövő felé mutató témakörökről dr. Kerek Ferenc dékán úrral beszélgethessek. Mindenekelőtt azt szeretném kérdezni Öntől, miért tartja annyira fontosnak, hogy először a közoktatás jelenlegi problémáiról beszéljünk? 

Kerek Ferenc: Meggyőződésem, hogy a zenetanítást nem lehet és nem is érdemes úgy vizsgálni, ha kiemeljük az általános képzés egészéből. Amikor azon gondolkozunk, hogy Kodály eszmeiségét és nevelési elveit hogyan vigyük tovább, akkor arra kell választ kapnunk, hogy a mai magyar közoktatásban tudunk-e érdemi változtatást elérni. Érdemi változtatás alatt egyértelműen a színvonal emelésére gondolok. Mindennek az alfája és ómegája a közoktatás, ott is talán az általános iskolai oktatás színvonala.

Furcsának tűnhet, hogy gyakorló muzsikusként miért a PISA felmérések eredményeiről beszélek. A közoktatást vizsgálja ez a felmérés számtalan országban, mind Európában, mind az USA-ban. Az eredmények meglehetősen lehangoló véleményt mutatnak a tanulók olvasását és szövegértését illetően. Nemcsak a matematikai, hanem a történelmi összefüggések meglátása is komoly gondot jelent a felmérésben részvetteknek. A gyenge szövegértés iskolából való kimaradást, lemorzsolódást jelenthet, amiből közvetlenül következik a munkaerő piacon való rossz szereplés, az állandó munka- illetve létbizonytalanság, amely a személyiség széthullásához vezethet és foglalkoztatási problémákat vethet fel. E problémák elsősorban a kamaszkor első éveiben, 12-14 éves kor táján jelentkeznek.

Magyarországon az iskolák színvonala, a családok szociális háttere és jövedelmi helyzete, az iskoláztatási lehetőségek nagyon különbözőek, mindezek növelhetik a társadalmi egyenlőtlenség kialakulását. Nagyon fontos szempont, hogy milyen a szülők iskolázottsága, kulturális és pénzügyi háttere, mert ez meghatározó lehet a gyermekek tanórán kívüli ismereteinek megszerzése esetében.

Másik fontos, alapvető szempont, hogy a gyermekeket egyre több jó, vagy kiváló képességű tanár tanítsa, olyan tanár, aki a személyiségével is követendő mintául szolgál.

Egyik legfőbb feladatunk a jó képességű tanárjelöltek kiválogatása és magas színvonalú képzése a sikeres oktatás minősége érdekében. A közoktatás nagy egészében – közismereti és művészetoktatás – a fogalmi tanulási szokás, illetve a művészi asszociatív tanulási folyamat között integráns együttműködésnek kell lennie.

Ebben a kérdésben nagyon nagy fordulatra van szükség. Először meg kellene változtatni a tanár szakra jelentkezők kiválasztásának módszerét. A neveléstudomány szakembereinek kellene készíteni olyan teszteket, amelyek egyértelműen megmutatják a pályára legalkalmasabb jelentkezőket. Fontos momentum, hogy kedvet kell ébreszteni a fiatalokban, vonzóvá kell tenni a pályát, ehhez is elhivatott tanárokra van szükség.

Egységes tanárképzésben érdemes gondolkodni, nem jó markáns vonalat húzni a reál és humán tárgyat, valamint a készségtárgyakat tanító tanárok között. Ez nagy hiba lenne!

Minden tantárgyat csak élmény-centrikusan és empátiával lehet a gyermekek számára érthetővé tenni. Én ezt koncepcionális dolognak tartom, és remélem, hogy szemléletbeli fordulattal, új irányelvekkel, új alapokra épülő nagy rendszerekkel, paradigmaváltással meg is lehetne valósítani.

Helyzetbe kell hozni a tanárokat. Kérdés: hogyan? Versenyhelyzetet kell teremteni és ezt akár úgy is el kell érni, hogy jelentős mértékben megemelni az eredményesen tanító tanárok fizetését, ami az egyik motiváló szempont a sok egyéb mellett (például az élethelyzet támogatása). A versenyképességet az oktatás minősége határozza meg és erre áldozni kell.

Á. M.: Véleményem szerint is minden tárgy tanításához szükséges az empatikus közeledés, De nem csak az iskolában, hanem az életben is. Minden ember társadalmi közegben fog dolgozni, emberek között lesz, tehát a másik ember gondolatmenetének megértését, a kommunikációs készséget meg kell tanulnia megfigyelni, tehát ki kell fejleszteni. A tanári pályát választóknak specifikus, de azonos szellemiségű teszteket kellene adni az alkalmassági felmérésben.

K. F.: Magyarországon a tanulás elsősorban a memorizált anyag reprodukálása, szemben a skandináv vagy távol-keleti stb. iskolákkal, ahol a fogalmi értésre, készségfejlesztésre teszik a hangsúlyt a közismereti tárgyak esetében is. Korábban a tudást mérték, most a tudás alkalmazásának a kérdése kerül előtérbe. Más fontos elemek is vannak, így például egy tárgy rendszerezett tudása, az intellektuális képességek és az értelem kiművelése. Mindenekelőtt az, hogy rendelkezzenek a diákok azzal a műveltséggel, amely a szakmai és személyiségi fejlődésükhöz szükséges.

Az osztályközösségek összetételénél vállalni kellene, hogy ne emeljük ki a közösségből a legjobb és a leggyengébb képességűeket. A kutatások olyan visszajelzést mutatnak, hogy a kiemelkedő képességű diákokat nem húzzák vissza a gyengék. Az említett országokban pontosan azzal érték el a legjobb eredményt, hogy a legkülönbözőbb képességű és családi háttérrel rendelkező gyermekeket egy osztályban tanítják.

Gyakran gondolkozom azon, vajon lehetne-e a fent említett problémákat a zenetanulás, a hangszerjáték figyelem megosztó készségfejlesztésével is befolyásolni, javítani?

Ezek a kérdések irányítják arra a figyelmet, hogy nem csak ismereteket, lexikális halmazokat kell a tanároknak átadniuk, hanem élményt és nagyon jó tanulási módszereket is. Magyarországon is kutatócsoportok foglalkoznak ennek a témának az elemzésével, így pl. Szegeden Csapó Benő professzor, a Neveléstudományi Doktori Iskola vezetője, a PISA Felmérés Nemzetközi Igazgató Tanácsának magyar tagja irányítja a kutató csoportot. Tanszékével mi (SZTE ZMK) is együttműködünk. Együttműködésünk a következő témakörök mentén halad: a zenei képességek jelenléte a közoktatásban, a hangszeres képzés és a harmonikus személyiség fejlesztése közötti kapcsolatteremtés, a klasszikus zene hatása deviáns fiatalok körében, stb. Az egyik érdekes felmérés azt bizonyítja, hogy a résztvevők 90%-a örömforrásként a zenét említi meg.

Á. M.: Történt-e Önöknél változás a tanítási program tantárgyi felépítésében?

K. F.: A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán van változás a képzési programban, így az első hat félévében elsősorban a szakmai ismereteket tanítjuk, még jobban koncentrálva a gyakorlati tárgyakra. A főtárgy mellett van kamarazene, zenekar, énekkar és a szakmai elméleti tárgyakhoz kapcsolódó szolfézs, zeneelmélet, formatan. Ezen kívül a lapról olvasás, hangverseny gyakorlat, hangverseny látogatás kurzust is meghirdettük. Minden fél évben növendékeinknek bizonyos számú hangversenyt meg kell hallgatni, és arról szóban, majd írásban is be kell számolni. 10 kredit értékben biztosítunk olyan tárgyakat, melyek a pszichológia és pedagógia témaköréhez kapcsolhatóak, mindezt a SZTE Bölcsészettudományi Kar három tanszéke biztosítja hallgatóinknak, akik az akusztikát a SZTE Természettudományi Karán hallgathatják.

Á. M.: Kérdés, hogy tud a Zeneművészeti Kar egy ilyen nagy egyetem életébe beilleszkedni?

K. F.: Az egyetem életében aktívan részt veszünk. A legtöbb egyetemi ünnepi eseményen való szereplésre kapunk felkérést, így a szimfonikus zenekarunk, vegyes karunk, kamarazenekarunk, koncert-fúvószenekarunk gyakori szereplői nemcsak az egyetemi, de a városi rendezvényeknek is. Az utóbbi 2 évben, a Bartók, Kodály és a Szent-Györgyi ünnepségek alkalmával oktatóink és hallgatóink emlékezetes koncerteket tartottak. Felsorolni is hosszú lenne az elhangzott művek és előadók sorát.

A tandíj kérdésében pszichésen teljesen egyetértek a szülőkkel és a diákokkal. Nálunk is sok olyan diák van, akiknek a tandíj fizetése erősen megnehezíti a tanulmányait. Viszont, ha a tandíjat a költségvetésünkbe nem vonhatjuk be, és az állam ezt a hiányt nem egészíti ki, az a működésben nagyon nagy zavart okoz majd.

A Szegedi Tudományegyetemnek óriási múltja van és olyan tudás potenciálja most is, aminek minőségét meg kell tartanunk. Mi is igyekszünk tenni azért, hogy hozzájáruljunk ehhez a jó hírnévhez. Örülünk, ha hallgatóink a nemzetközi és az országos zenei versenyeken jól szerepelnek, rangos fesztiválokra kapnak meghívást együtteseink.

Jelenleg arról folynak a tárgyalások, hogy az egyetem felveszi Szent-Györgyi Albert nevét. Most van egy nagyon korszerű új épületünk, a József Attila Tanulmányi és Információs Központ, óriási Egyetemi Könyvtárral, benne a kottatárral, korszerű előadó termekkel, egy közel 700 fős kongresszusi teremmel, ahol a nagy együtteseink koncertjei is zajlanak. A kamara és szóló koncerteket a Kar Fricsay Ferenc Hangversenytermében tartjuk, amely kb. 200 fő befogadására alkalmas.

Á. M.: Kanyarodjunk vissza Kodályhoz és az oktatáshoz. Jó lenne az, ha a közoktatásban sikerülne olyan légkört teremteni, hogy ismét fontos legyen a humán kultúrára épülő valamennyi tárgy és azok a diszciplinák, amik a történelmi időkben a humanizmus alapját képezték, amikor még rá tudott az ember csodálkozni a művészet semmivel nem pótolható fontosságára. Így újra fontossá válhatna sokak számára, amit mi is csinálunk! Ne marginális kérdés legyen a művészet oktatása!

K. F.: Örömmel állapíthattuk meg, hogy a Kodály év kapcsán a műveiből rendezett hangversenyeket szép számmal látogatták A korábbi években Kodály nemzetközivé vált és ott gyökeret vert módszerei nálunk úgyszólván kuriózumként működnek tovább, és most mi muzsikus szakemberek az érdeklődés középpontjába tudtuk újra hozni a kodályi szemléletet.

Véleményem szerint a művészetoktatásnak nagyon szép eredménye a sok száz zeneiskola, művészeti alapiskola, és a több tucat szakközépiskola. Kik és milyen színvonalon működtetik, hány gyermekből nevelnek koncertlátogató, zeneszerető embert, hány tehetséget juttatnak a pályára, ez egy nagy kérdés és egyben nagy feladat.

Bízhatunk a mai fiatalok – konkrétan a SZTE Zeneművészeti Kar hallgatóiról beszélek – nyíltságában, és abban, hogy az értékek mentén választanak.

Megemlítek egy felvetést: amikor befejeztük a Kodály szimpóziumot, volt olyan hallgatónk, aki hiányolta, hogy egyik előadó sem mondta ki azt, hogy igenis szükség van a diplomára, de fontos az, hogy azt a diplomát jó helyen szerezzük meg, ezáltal még értékesebb lesz.

Ha ez elhangzott volna, akkor mi nagyon csápoltunk volna – mondták.

Á. M.: Ön többször hangoztatta, hogy a szakmának konszenzusra kell jutni. Milyen tényezőkben látja ennek a kérdésnek megoldását? Ez azt jelenti, hogy a tanárképzés eddig rossz volt?

K. F.: Többször szóba hoztam már, hogy a minőségi tanárképzés kulcsfontosságú. Teljesen profán dolog: azokat a tárgyakat, amik a tanárképzéshez tartoznak, szakembereknek kell tanítani. Itt Szegeden a pedagógiai kurzusokat pedagógiai szakemberek tanítják, a pszichológiai kurzusokat a pszichológiai szakemberek. A hátrányos helyzetű fiatalok problémájával szintén más valaki foglalkozik, aki ebben jártas.

Á. M. : Ezek a tárgyak eddig nem voltak terítéken?

K. F.: De igen, csak szerintem olyan súlyt kell rá fektetni, mint arra, hogy diákjaink minél magasabb szinten kezeljék a hangszerüket. Eddig ezek a dolgok egymás mellett futottak, egyikből túl sokat, másikból túl keveset kaptak a diákok.

Három éve metodikát tanítok és tapasztalom, hogy másképpen vetődnek fel a kérdések egy csoportban, mint az egyéni órán a tanteremben. A dolgokat nagyon jól meg lehet vitatni ily módon. Az állandóan egymás mellett működő gyakorlati és elméleti foglalkozás a kifejezés választékosságát is fejleszti.

Á. M.: Mi szükséges ahhoz, hogy ebből valóban egy konszenzus jöjjön létre? Véleményem szerint ahhoz kooperálni kellene a többi tanárképző intézmény vezetőivel.

K. F.: Igen. A legfontosabb dologban talán egyetértünk, de abban nem biztos, hogy a jövőben az egységes tanárképzés keretei között bonyolódjon a zenei, ill. a hangszeres tanárképzés.

Á. M. : Váltsunk témát, ugorjunk a jövőbe! Kérdezném, mi történik azokkal a hallgatókkal, akiket a masterképzésbe nem vesznek fel?

K. F.: Körülbelül két évig tartott az a tárgyalási folyamat, ahol a művészeti szakterületek vezetői, az oktatási tárca vezetői és esetenként a miniszter is jelen voltak. Ott ugyan csak szóban, de garanciát kapott a zenei szakterület arra, hogy akit a felvételi bizottság a mester-szak felvételin alkalmasnak tart, felveheti. A zenei szakterületen nem érvényesül az un. 30-35%-os kvóta.

Á. M.: Én meg vagyok győződve arról, hogy valamilyen zenei érzék minden emberben ott szunnyad, szeret énekelni, szereti az érzelmeit megélni. Ha ezt zenévé tudja tenni, az számára jó, vonzó. Nem véletlen, hogy sok ember, aki később reál pályára megy, tanul zenét. Milyen különös, mennyire rímel itt a Kodályi gondolat, hogy „Legyen a zene mindenkié!” 

K. F.: Az önkifejezésnek egyik legközvetlenebb megnyilatkozása az, hogy valaki spontán módon szeret énekelni. Ha jó visszajelzést kap esetleg közönségétől is, továbbra is szívesen mer megnyilatkozni. Gyermekeknél lehet tapasztalni, hogy mernek rajzolni, verselni, amíg kicsinyek. A későbbiek folyamán – talán az önkritikai hajlam erősödése miatt, vagy a család és az iskola kedvezőtlen reagálása megzavarhatja, befolyásolhatja a korábban jól funkcionáló kreatív képességeket.

A „Legyen a zene mindenkié” szlogen nem a kodályi szellemnek megfelelően funkcionál. Ma így vetődik fel, hogy lehet-e a zene (a klasszikus zene) mindenkié? Kodály Zoltán működése idején társadalmi szempontból fontos, szinte közügy volt a zeneművészet és a zeneoktatás. Az a társadalmi közeg, amiben most élünk, jelentősen megváltozott.

A múltba visszatekintve láthatjuk, hogy a társadalom nevelése zene nélkül elképzelhetetlen. Meggyőződésem, hogy azokban az országokban döntöttek helyesen, ahol elfogadják a szakemberek tanácsait, hogy az oktatásra, a humán erőforrás képzésére minél több pénz adjanak, mert ez a legjobb befektetés.

Á. M.: Ehhez ismét olyan emberre van szükség, mint amilyen Kodály volt, aki meg tudta győzni a felsőbb vezetést, a mondandójának volt olyan kisugárzó ereje, hogy elhitték neki, amit mondott.

Köszönöm a beszélgetést.

Ábrahám Mariann