JÖVŐ-KÉP (VI/1)

Ábrahám Mariann beszélgetése Laczó Zoltánnal,

a Zenetanárok Társasága elnökével.

A Zenetanárok Társasága  rendkívül sikeres Kodály  Konferenciájának  2007. november 17-én Budapesten, a Ferencvárosi „Ádám Jenő” Zeneiskola adott otthont. A konferencia – bár egy napos volt –  a Kodály Zoltán munkásságát érintő  témakörökben az ország különböző városainak intézményeiből (Budapest, Eger, Kaposvár, Pécs, Szeged) vonzotta a szakembereket, zenei előadókat, akik mélyrehatóan közelítettek választott témáikhoz. Az előadók  Kodály életművének múlhatatlan nagyságát próbálták a jelenlegi  világ keretei között elhelyezni, útmutatásainak szellemiségét  a korunkban  kialakult számtalan probléma megoldásában  vezérfonalként tovább vinni. A jelenlévő hallgatóságban  válaszra váró gondolatok tömege vetődött fel, melyek megvitatására a rövid időkeret nem adott lehetőséget.  Azzal a reménnyel  kerestem fel Laczó Zoltánt,  a LFZE  pszichológia tanárát, egyetemi docenst, a ZETA elnökét, hogy  az előadások által elindított gondolatokat beszélgetésünk folyamán  jobban letisztázhatjuk majd.

Á. M.: Ebben a tanévben indult meg LFZE-n is a bolognai program szerinti képzésrendszer.  Tanszakok más tartalmi formát öltöttek. A konferencia egyik előadásában elhangzott  az énektanárképzés átalakítása az egri  Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán. Saját kezdeményezésük, meggyőződésük alapján számtalan új képzésformát vezettek be. Gondolom, hasonló nagyobb szabású változtatás történt a  budapesti Zeneművészeti Egyetemen is.

L. Z.: Igen. A Zeneakadémia például megszüntette az énektanár-karvezetésképző tanszakot. Ez  körülbelül fél évszázad óta – csekély változtatással   – ugyanazzal a tananyaggal működött, így igencsak vesztett korszerűségéből. A jelenlegi 2007/08-as tanévet e nélkül a tanszak nélkül indították el. Nem azért, mert a tanári kar „rosszul" tanított, hanem az ő saját tárgyukat érintő magas szintű követelmények nem mindig estek egybe a  gyakorlat kihívásaival, a társadalmi igényekkel. A felsőoktatást érintő nagy tantervi reformban megoldódott ez a kérdés. Miután a Kodály Intézet a Zeneakadémia integráns része lett, az énektanári szakterületre irányuló növendékek magas szintű elméleti képzését ők fogják majd ellátni a mesterképzés keretében, a jelenlegi  koncepció szerint, remélhetőleg lépést tartva az élet adta  követelményekkel. A zeneelméleti, pszichológiai, pedagógiai  ismeretek  magas óraszámban való elsajátítására  első sorban  a pedagógiai  diplomát szerző növendékeknek lesz majd szükségük. Ez a bachalor képzés három (BA) éve után, a szakosodott master képző (MA) két évében következik majd be.

Á. M.: Vajon a pedagógiai, pszichológiai ismereteket elegendő-e csupán a master képzésben tanítani?

L. Z.: Meggyőződésem, hogy bizonyos elméleti munkák (művek) az általános zenészképzés számára nélkülözhetetlenek. Büszkén említhetjük itt Kovács Sándor, Varró Margit határokon túl ívelő, nemzetközi elismerést kiváltó megfigyeléseit, kutatási eredményeit. Sok tanítványom  nyilatkozott már úgy, hogy  jó lett volna ezeket az ismereteket hamarabb megszerezni, és ezek a nagy szellemiségek milyen hasznos tanácsokkal szolgálhattak volna már a képzési idő alatt, és milyen használható útravalóval látják el a gyakorló művészt és hangszeres tanárt egyaránt.

Véleményem szerint nagyon nagy kár, hogy az előadóművész jelöltek a jelenlegi kredit-rendszerű óraterv struktúrában nem tesznek majd szert ilyen ismeretekre.  Egyetlen megoldás adódik: a főtárgy tanárnak kell a megfelelő irodalom  felkutatásában segédkezni, ha a művész-palántának  nincs erre kellő szellemi kapacitása és energiája. Nem hiszem, hogy bármely muzsikusnak a művészi praxisát közvetlenül támogató elméleti gondolkodásban való gazdagodás  kárára válna. Minden hangszeres örömmel veszi, ha napi gyakorlati munkájához megtermékenyítő gondolatokat kap. Ámde a szorosan vett szakmai zenei, művészi tevékenységet segítő elméleti tételeken túl vannak még olyan praktikus ismeretek, információk, amelyek nélkül a mai világban anyagi károsodás nélkül szinte alig lehet létezni. Meggyőződésem, hogy egy muzsikusnak manapság például némi jogi ismeretekkel is rendelkeznie kell, azért, hogy egy hirtelen elétett szerződés jogi útvesztőjében ne tévedjen el, s ne veszítsen el súlyos honoráriumokat.

Á. M.: Ennyire ki kell szolgálni a mindennapi élet követelményeit?

L. Z.: Kelleni nem kell. De ha egy intézmény felelősséget vállal hallgatói drága pénzen folytatott képzéséért, ezzel is hozzájárulhat az életre való felkészítéshez, ami egyre fontosabbá válik. Az ön-menedzselést is professzionálisan kell művelni manapság, amíg nem növi ki magát olyan neves művésszé az ifjú muzsikus, hogy saját menedzsere lehessen. Ezt is legalább érintőlegesen oktatni kellene. Egyszerűen azért, mert másfajta világban élünk ma, mint amiben mi nőttünk fel évtizedekkel ezelőtt. Időnként úgy tűnik, hogy a tradíció őrzést és a konzervativizmust  összetévesztik egymással. A tradíció őrzése nem jelenti azt, hogy az ember ne tartson lépést a világ egyéb, praktikus dolgaival.

Á. M.:  Hogy lehet a világ ilyen hatalmas változást hozó szellemébe beleépíteni a Kodály koncepciót? A nevelési elveket? Kodály az adott történeti korban hihetetlenül modern volt. Ezért nem tételesen, szó szerint   kellene az általa hirdetett alapelveket  ismételni, hanem egy sokkal totálisabb szemlélettel kellene örökségét, emberi és szellemi magatartását adaptálni a mi korunk adta  problémák megoldására.

 L. Z.: Ez teljes mértékben igaz. Úgy gondolom, hogy a kodályi örökségnek egyik leglényegesebb pontja a magyarság tudat megerősítése, fontossá tétele. Ezt tekintem az egyik jelentős esszenciának. Meg kell állapítanom, hogy a rendszerváltás utáni tantervi reformok nem hozzák ezt az igényt. Nagyon primitív példát mondok: nem tanítják meg a gyerekeknek a Magyar Himnuszt. Iskolai ünnepélyeken, mint pl. évnyitón, évzárón recsegő hangszórón „sugározzák" a Magyar Himnusz hangfelvételét, miközben a tanulók hol fegyelmezetten, hol fegyelmezetlenül állják végig azt – némán. Úgy, mint a tv-közvetítette sportesemények többségén.

Kodály már a harmincas években leírja, hogy minden népnek a saját népdalait  kell mindenekelőtt megismerni, mert minden népnek szüksége van a saját identitás tudatára. Nálunk ma ez meglehetősen háttérbe szorult.

Á. M.: De miért  alakult ez így?

 L. Z.: A szocializmus annak idején belénk oltotta a proletár internacionalizmus eszméjét. Ez olyan jól sikerült, hogy 2004. május 1-én, amikor az Európai Unió tagországa lettünk, május 2-án már határainkon uniós kék zászló lengett a 12 csillaggal, a nemzeti színű lobogó nélkül. Két-három napba tellett, míg ismét azonosítani lehetett határátkelőinket piros-fehér-zölddel. Anti-nacionalista szervilizmus lenne-e ez a „nagyok” iránti „hódolatunk” kifejezéseképpen?

A rendszerváltás után az 1994-től bevezetett Nemzeti Alaptanterv liberalizmusa, a helyi tantervek parttalansága pedig olyan szabadságfokot engedélyezett, hogy szabad volt előnyben részesíteni Harry Potter-t a Pál utcai fiúkkal szemben, arra való hivatkozással, hogy a mai tizenévesek nehezen értik a „grund” és „gittegylet” kifejezéseket, mert azokat napjaink magyar gyereke nem ismeri. 

Á. M.: Nem lehet egymás mellett olvastatni, vagy filmen megnézni mind a kettőt, és megbeszélni? Összevetni, értékelni, megértetni a gyerekekkel?

L. Z.: Éppen lehetne. Azonban a globalizáció egyre inkább megfigyelhető elhatalmasodása során annak járulékos mellékhatásai is felerősödnek.  Fontosabb lett az idegen nyelvek tanulása, szenvedéllyé vált sokaknál az internettől való függés. A mobil telefonhasználat és sms-ek küldése sorvasztja a nyelvi kifejezést. Így vagyunk „kompatibilisek" a nagyvilággal. De hova lesz közben a magyar nyelv, annak ápolása, az akadémiai helyesírás megőrzése, miközben nyelvész is pártolja akár a TV-ben is a többségi nyelvhasználat „-suk-sük”-özését? Felfedeztük-e már, és eddig, hogy magyar irodalmat, irodalomtörténetet nem lehetne tanítani Kodály nélkül? Rabolná-e az időt a magyar órától a Szép könyörgés meghallgatása Balassitól, a Magyarokhoz Európa-szerte elhíresült Berzsenyi kánon, a Liszt Ferenchez Vörösmartytól? S hadd ne soroljuk végig a példákat Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Arany, Virág Benedek, Weöres megzenésítéséig?  Nem kellene rettegni a 45 perces órában elszenvedett  „időveszteségtől”, a komplex esztétikai élmény felmutatásától, s a magyarság vállalásától! Ezeket az összefüggéseket fel kell tárni! A Bicinia Hungarica előszavában megfogalmazott gondolat: „szebb, ha ketten összedalolnak” áttételesen akár az énektanár és az irodalomtanár együttműködésében is megtestesülhetne! Tudják-e a magyar tanárok, mit vesztenek Kodály figyelmen kívül hagyásával? Ha erre nem fordítunk figyelmet, akkor miért várjuk el azt, hogy Kodálynak ez a legmagasztosabb, örök érvényű tudat- és nemzeti identitást formáló eszméje megvalósulhat?!

Á. M.: És akkor mi a helyzet ma a népdallal?

L. Z.: Úgy gondolom, hogy a népdal, mint tananyag történelmileg és társadalmilag anakronisztikussá válik. Van-e annyi magyar falu, hogy azoknak az egész magyar társadalomra lenne kisugárzó ereje? A falvak lassan kiürülnek, apák, nagyapák fiai bevándorolnak a városba. Azt kellene tudatosítani, hogy a népdalban kifejezésre jutó tartalmak korszakok embereinek az életéről szólnak! A népdal – történelem, a népdal – kommunikáció, a népdal – változás, variálás, a népdal – életjelenség. Mutassuk be, mitől jó a népzenében  a katonanóta, a verbunkos, a lakodalmas, a  sirató, az egymásra találás, szerelmet vallás (és még sorolhatnám). Ha ezt nem tesszük, éppen a szociológiai funkciójától fosztjuk meg a népdalt.

A különböző általános iskolás tankönyvek a népdal szerkezeti elemeinek bemutatását részesítik előnyben. Mi marad a népdalból, ha a sorszerkezetet vizsgáltatjuk, a sorokat betűzzük, és bikkfanyelven szólunk, amikor a díszítéseitől megfosztott népdal-„vázat” szolmizáltatjuk?  De nem is a variánsok tömegének a bemagolásába kell belegabalyodni (ez a ritkább eset), hanem  az improvizatív. kreatív zenélés varázslatos példáját bemutatni a népdal meghallgatásán, éneklésén keresztül. Nem kellene-e a magyar zenepedagógiának lépést váltania?  Ha ezt nem teszi, csoda, hogy az érzelmi színtéren csatát veszít?

Á. M.: Van-e  a népdalnak napjainkban még meggyőző ereje?

L. Z.: Nagyon lényeges ez a kérdés!  Semmiféle pedagógia nem nélkülözheti a meggyőzés igényét és erejét. A gyereknek éreznie kell a pedagógusból áradó, átsugárzó erőt, annak van hitele. Ez lehet emocionális, intellektuális, aszerint, milyen korosztályhoz és milyen tárgyról  beszél  valaki. Az idegélettani kutatások ma már bizonyították azt, hogy érzelmi motiváció nélkül nincs elég fogékonyság a befogadó oldalán. A konferencián ezt hallhattuk Prof. Dr. Freund Tamás agykutató vetítéssel illusztrált előadásában is. Elmondta, hogy „az agykutatás eredményei ma már képesek az idegsejthálózatok szintjén  magyarázatot adni a memórianyomok keletkezésének izgalmas jelenségeire, a hatékony és kreatív előhívás számos részletére", vagyis az „agyi információ feldolgozás” mechanizmusaira.

Szomorú dolog – itt az általános  pedagógia mellett konkrétan magáról a pedagógusról beszélek –,  hogy a rendszerváltás előtti időszak tökéletesen tönkretette a tanítóképzést. A tanító jelölteknek négy félévben heti egy órában kellett elsajátítani a tanítandó anyagot és annak metodikáját is. Ez teljesen lehetetlen, különösen abban az esetben, amikor nem is érdeklődnek a tárgy iránt. Az a 20-25%, aki érdeklődött, beiratkozott a spec.koll.-ra. Vagyis az állami intézményrendszer a tanítókat egy formálisnak is alig nevezhető képesítéssel bocsátotta ki. Amíg Kodály élt, személyiségének a súlya, tekintélye egy ideig tudta tartani az egyensúlyt. Szabolcsi Bence Kodályt búcsúztató beszédében így fogalmazott:"Szálfa dőlt ki közülünk…”

Később a „Kodály módszer” üzletszerűvé is vált. Az üzletszerűségben a technikát magát vitték tovább. Nem biztos, hogy minden esetben ismerték annak a népnek énekkultúráját  Kodály követei, ahova elmentek, pedig csak ezen keresztül lehet egy zenei módszernek gyümölcsözővé válni. Sajnos úgy tűnik sok esetben felcserélődött a cél és az eszköz. A 100 éves tervben a cél= a magyar zenekultúra, az eszköz= zenei írás-olvasás általánossá tétele volt. Az eszközből lett egy nagyon használható recept, és ez az a technika, ami rövid idő alatt  átadható. Lehámlott róla a koncepció, árúvá vált.

Á. M.: És mi van ma?

L.Z.: A Nemzeti Alaptanterv 1993-ban emelkedett törvényerőre. Történelmi léptékkel mérve ez még mindig a Ma jelenidejűségét jelenti. A NAT bevezetésével az egész magyar általános pedagógia történetének ténylegesen legnagyobb fordulata következett be. A tanári önállóság polgárjogot kapott. A tantárgyi integráció következtében, - elnevezésében is kissé furcsa lett: a művészeti műveltségterület (amelybe a fontosabb művészeti ágak beletartoztak) az össz-óraszám 16, ill. 12 %-át kapta. Az öt művészeti ágra (ének-zene, dráma, tánc, vizuális művészet, mozgókép) összesen 3,9 ill. 4,5 óra jutott hetenként.  Ennek elosztását elmagyarázni minimális időkeretünkben nehéz. Tény, hogy az iskolai ének-zene ebben a keretben kapta a heti egy óráját, amely az új szabályozás szerint részarányos és nem lehet több. Ez az ének-zene tanításában hihetetlen rombolást okozott. Az énektanári társadalom nem tudja az adott alig egy órás időkeretbe a tárgyat hatékonyan elhelyezni. Megemlítendő, hogy a művészeti tárgyat tanítók nem  harcoltak megfelelően azért, hogy  ez a tárgy-együttes, új elnevezésével: műveltségterület ne kerüljön a műveltségterületek rangsorában az utolsó helyre. Úgy tűnik, korunk szinte tendenciózusan sorvasztja el az érzelmi nevelést, ami elsősorban a művészeti tárgyak révén lenne lehetséges. Nem veszik figyelembe az ebben rejlő nevelő erőt. Sajnos, manapság világjelenség a haszon-centrikus szemlélet.

A zene-értelmezés az esztétikának a tárgya és feladata. Úgy gondolom, hogy Kodály azzal a megnyilatkozásával, hogy csak a legfőbb érték való a gyermeknek és ebbe a körbe a népdalt és a magasrendű műzenét illesztette, tulajdonképpen meghatározta a főcsapás irányát, ami a magyar klasszikus vagy akadémikus zenei értelmezésben honosodott meg. Ez egyrészt gyönyörű, mert védi az értéket, viszont kirekeszti azokat a megnyilvánulásokat, melyeket nem lehet értékes, de egyáltalán zenének minősíteni. Szélsőséges értékelések is napvilágot láttak: például zenei környezetszennyezés, mocsok stb.

Ha egy teljesen tárgyilagos esztétikai definíciót veszünk, akkor kimondhatjuk, hogy a zenének egyik jellege a folyamatszerűség, a másik az, hogy fizikai  hangzó anyagról van szó. A magas művészi zenében pedig a Lukács-i értelemben  a „közvetett tárgyiasság” kell, hogy érvényesüljön. Az ez iránt érdeklődők száma esetleg 5%. A 95% pedig a populáris zenét fogyasztja. Kapitális fontosságú kérdés, hogy mire is mondjuk, hogy „mocsok", mit tekintünk értéknek, közelítünk-e egymáshoz, vagy a szembeállást élezzük a napi zenefogyasztók és az akadémikus értékrend elkötelezett hívei és pedagógiai normát képviselők között.

Az értékelvűség alapján álló értelmezők egy bizonyos zenére kijelentik, hogy az a művészet. A szociológus professzor Tomka Miklós feltételezésével szívesen értünk egyet, amikor azt mondja, hogy addig nem fog nyugvópontra jutni a művészetpedagógiában egyetlen kérdés sem, amíg nem ismerjük el és –fel, hogy a művészetben és a művészeti nevelésben egy háromszög jellegű egyensúlyt kellene teremtenünk, amiben jelen van a magas művészet, a népművészet és a populáris művészet is. Ezek közül bármelyiket abszolutizáljuk, létre jön a zűrzavar, amely egyet jelent valamelyik ág kirekesztésével.

Á. M.: Kodálynak ez a kijelentése biztosan azt a célt érte el, amit akart? Sári Józsefnek egy korábbi előadása jut eszembe, amelyben egy remek hasonlattal érzékeltette  ezekről a dolgokról alkotott véleményét. Ez pedig így hangzik: „Nem kell félnünk! A tyúk is a szemétdombon turkál és mégis a  tojás jön ki belőle”. Mi pedig megesszük! Sőt a tyúkot is!... – Én úgy gondolom, a gyerek  meg sem érti a magas művészetet. Csak szajkózza, utánozza, kopírozza. Értelem nélkül.

L. Z.: Ez egy alapkérdés az egész művészeti nevelésben, zenepedagógiában. Prof. Tomka szerint a háromszög egyensúlyának a megtartásában felkínáljuk a lehetőséget. Legyen szabad a választás. Mit választ a gyerek? Mindig a könnyebb ellenállás irányában fog dönteni, amit ő könnyebben ért. De nézzünk kicsit távolabbra: tudjuk-e azt, hogy a világ hány országában van rendkívül gyenge lábakon álló zeneoktatás? Az Európai Unió Kulturális Bizottsága foglalkozott a művészeti nevelés kérdésével, többek között a zenei neveléssel is  Európában, és kiderült, hogy Dél-Európa országaiban alig van zenei nevelés.

Á. M.: Ilyen felépített, mint nálunk, nincs sehol.

L.Z.: Hát nincs. Sajnos erre hiába kezdünk büszkék lenni, mert ezt az egyediséget mi magunk irtjuk ki magunkból.

A világ számtalan államában  más-más az emberek zeneképe, zenéje. A populáris zenének van egy olyan rétege, ami nagyon alacsony színvonalú, és a TV-ben  rendkívül sokszor hallunk ilyesmit.  De ha nincs zeneoktatás, mi szerint szelektáljon egy gyerek? Ez a színvonaltalanság a legkevésbé művelt réteg számára is érthető. És ez el

fog uralkodni a világban, mert  ahol nincs zenei ízlés nevelés, ott nem várható el az igény sem. Ember nem él zene nélkül. Tehát zenének lennie kell.

Mit hallgat valaki? – Amit felfog. Felfogja a lüktető ritmust és  a három vagy négy hangból álló hangkészletű akármit. Globális, világjelenségről van szó, az Internetről ugyanaz hallható a világ minden táján. Ezt tudta kitapintani és üzleti árúvá tenni a mai generáció, mert ezt fogyasztják. Minél primitívebb, annál jobb. Ez egy elsodró örvény. Nézzük meg milyen arányokkal állunk szemben? Van egy heti 45 perces énekóra és ezzel szemben a hét minden napján legalább napi 5-6-7 óra háttérzene hallgatás. Villamoson, bárhol látható, hogy a fiatalok füle ki van párnázva ezekkel a lejátszókkal. És csak állnak magukba fordulva, és így válnak antiszociálissá, mert nem is észlelik, mi van körülöttük. Így mennek be a tanterembe, átmossa az agyukat a monoton primitív ritmus és „zene”. Kérdés, tudnak-e egyáltalán ezután másra, intellektuális tevékenységre figyelni?

Én nem tudok optimista lenni ebben a dologban, mert olyan világ-hatások vannak, amit az iskolai népoktatás egyszerűen képtelen áttörni.

Bejöttek a privát iskolák, a nem állami, a felekezeti, a kisebbségi iskolák. Az a szülő, aki meg tudja fizetni, valamint azonosulni tud az adott iskola szellemiségével, oda íratja be gyermekét.

Ezek a gyerekek más érték-háttérből jönnek, más a szülői ház értékrendje. Ez meghatározó. Ott igényszinten is minden rendben van. Vagyis őrületes koncepcionális ellentmondások alakultak ki a politikai diszkrimináció és a politikai liberalizmus következtében.

Á. M.: Hogyan illeszkedhet mindehhez a Kodály koncepció?

L.Z.: A „zenei írás” Napja leáldozott. Ma már a zenei élményadás látszik fontosabbnak.

Véleményem szerint mai világunkban a Kodály koncepció életkori korlátokkal működik csak. Abban a pillanatban, amikor egy gyerek belekerül ebbe a forgatagba és a családi háttér is igénytelen, akkor az lesz számára a szellemi táplálék. Ez aztán a lelket inkább szegényíti, mint gazdagítja, előidéz egy skizofréniát, mert adva van az „élet-zene” és az iskolai zene, ami szerencsére csak 45 perc.

A mai kérdés az, hogy a kodályi örökséggel mit tudunk ma tenni. Nagyon kemény kérdés. Főként az, hogy az értékszemléletről alkotott véleményét tökéletesen átvettük és ennek ez a hasadás az eredménye. A két kultúra között egyáltalán nincs párbeszéd, egyik a másikat lenézi.

Á. M.: Kodály egy életen keresztül képes volt ugyanazért az eszméért  kiállni, megvalósításáért harcolni. Valamire rátette az életét és több, mint fél évszázadon  keresztül ezt a legkülönbözőbb vetületekből  képes volt meggyőzően keresztül vinni. A mi korunkban, nekünk is  kell, hogy legyenek olyan emberi és szakmai vezérelveink, melyekben rendíthetetlenül hiszünk, mert ez segíthet majd  a mai korban élő fiatalságot emberré, európai emberré nevelni.

Köszönöm a beszélgetést.