Meggyõzõdésem, hogy semmi nem neveli egy fiatal
személyiségét olyan sokoldalúan gazdagon, mint
a zenével való foglalkozás. Aki egy zenedarab elõadásán
intenzíven munkálkodik, e foglalatosság elsõ
lépésétõl fogva nem kerülheti el, hogy
majd mint önálló és munkájának
minden pillanatáért felelõsséget vállalni
tudó személy jelenik meg közönsége, hallgatósága
elõtt. A zenetanárnak úgy kell tehát tanítania,
hogy a szellemi-érzelmi-fizikai tényezõk komplex összefüggését
megéreztesse, megértesse és az szerves egésszé
váljék a tanuló számára, és,
majd saját élménnyel teli, kreatív szabadsággal
tudjon megnyilvánulni a pódiumon. Vagyis a jó zenék,
remekmûvek tanítása személyiségeket nevel,
melynek mind erényei, mind hiányosságai az élet
egyéb területére is kihatnak. Így, Varró
Margit személyét, tanításait, a róla
tudottakat alapul véve, az a terület, amelyrõl én
tudok most beszámolni, nem szervezeti kérdésekre,
nem egy iskolai osztály tanítására, nem csoportos
mérési eredményeken alapul, hanem a végsõ
és legfontosabb tanítási szituációra,
a tanár és mindenkori növendékével való
kapcsolatának vizsgálatára.
Vizsgáljuk meg elõször nagyon röviden a tanárt
– vagyis esetünkben azt, ki volt, milyen tanár volt Varró
Margit, majd néhány gondolattal világítsuk
meg, hogyan tanított.
Miután a mi korunk egyik fõ problémája a tanárok megbecsültsége, körülményei, anyagi elismertségének kérdése – és ez teljesen jogos – e szempontok szerint kívánom személyét bemutatni.
Szeretném ismertetni azt a tényt, hogy Varró Margit tanári mûködése folyamán soha nem kapott állami támogatást! Sõt, a Zeneakadémián eltöltött másfél éves tanári mûködése után – mai szóval élve – felmentik õt állásából, igaz, politikai okokra hivatkozva (1). Valójába azonban újszerû pedagógiai nézeteivel veszélybe hozta volna a már elõírt, megcsontosodott, bemerevedett tanterveket, tanmeneteket. Ebben az idõben mentik fel hosszabb-rövidebb idõre zeneakadémiai állásából Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Dohnányi Ernõt is. Forradalmian új volt ennek az akkori zseniális fiatal generációnak az eszmevilága. Varró így 1920-tól – amint fogalmazta – “saját útját járja”. Nézzük, hová vezetett ez a “saját út”?
Varró Európában tartózkodása évei
alatt – tehát mintegy két évtizeden át – elsõ
sorban magántanárként tanított. Kiváló
növendékeinek. Munkálkodásának eredményét
felismerve mégis tanárcsoportok szervezõdtek köré
és kapcsolódtak be a vezetésével történõ
kutatási munkába. Ez effajta munkálkodás már
zeneakadémiai tanulmányai befejezése után (1907)
kezdetét vette és fontos publikációk jelzik
összegzésének egyre letisztultabb, lényeglátóbb
lépcsõfokait.(2)
1921-ben megjelenik a Rózsavölgyi Kiadónál
elsõ könyve: a Zongoratanítás és zenei
nevelés, 1926-ban pedig a Grundlagen des Musikunterrichtes (A zenetanítás
alapjai) címû híres cikke a Berlinben publikált
“Allgemeine Musik-zeitung”-ban. Közben a magyar, német, francia,
angol, olasz lapokban megjelent kisebb publikációiból
láthatjuk, hogy milyen részterületekben mélyedt
el, olyan szinten, hogy közleményekben vállalhatta azzal
kapcsolatos gondolatait.(3) E cikkek azonban kivétel nélkül
egy lényeges témát járnak körül,
azaz, a különbözõ adottságú, alkotó
és reprodukáló zenei képességekkel rendelkezõ
gyermek, ember pszichéjének, gondolkodásmódjának
egyre mélyebb és sokoldalúbb megismerése. 1928-ra
érlelõdnek meg pedagógiai gondolatai annyira, hogy
kiadhatja – immár német nyelven, a Simrock kiadónál
– a fent említett, még ma is használt, ismert könyvét,
a Der lebendige Klavierunterricht-et, az Élõ zongoratanítás-t.
Számtalan kiváló muzsikus értékeli 1928-ban megjelent, legutóbb említett könyvét. (4) 1938 novemberébõl származik például Bartók Béla néhány soros méltatása Varró munkásságáról és errõl a könyvrõl, az alábbiak szerint:
Her book on piano-teaching has quite an extraordinary value and will
never become out of data. – I had also many occasions to observe her salient
piano teaching”. – (Zongoratanításról szóló
könyve egészen rendkívüli és soha nem lesz
korszerûtlen. Sokszor volt alkalmam, hogy megfigyeljem kiváló
zongoratanítását.)
Nem kívülrõl jövõ segítséggel
terebélyesedett ki tehát az az óriási tudás,
mely elõtt még ma is csodálattal állunk. Személyes
belsõ igény, tudásvágy vezette. Õ maga,
visszatekintve ezekre az évekre, így ír:
“… Rá akartam találni az igazira, a teljes önkifejezés
útjára. Szakadatlan munkával eltöltött évek
következtek (1907 után). Hallgattam és figyeltem a nagy
virtuózokat, szakemberek által írt könyveket
olvastam a technikáról, sok tanulmányt, kísérletet
folytattam zárt ajtók mögött…” (6)
Pedagógiai, pszichológiai, filozófiai és
szépirodalmi mûveltsége lenyûgözõ.
Hogy fogalmat alkothassunk Varró olvasottságáról,
átnéztem a Der lebendige Klavierunterricht bibliográfiáját.
Még mennyiségileg is megdöbbentõ az a tematikus
gazdagság, mellyel megalapozta munkáját, és
tudását oly sokoldalúvá tette. Idéznék
néhány szerzõt a könyv megjelenése elõtt
publikált szakirodalomból. A szerzõket a könyve
felépítésében elõforduló sorrendben
említem meg, röviden.
Wallaschek, Wieck, Ramann, Curwen, Mach, Witasek, Ehrenfels, Wert-heimer,
Spranger, Battke, Jöde, Adler, Révész, Ruefenacht, Jung,
Riemann, Breithaupt, Klindworth, Kreutzer, Matthay, Süss, Mikuli,
Barda, Binet, James, Gross, Koffka, Werner, Büchler, Charcot, Kerschensteiner,
Levinstein, Stern, Montessori, Skinner, Freud, írók önéletrajzai…
(7)
…és még sorolhatnám tovább. E könyvek
nagy része – már aminek módomban állt utánanézni
– a budapesti könyvtárakban nem volt föllelhetõ.
Tájékozottságát, mûveltségét
illetõen kételyeinket eloszlathatjuk még akkor is,
ha a legprimitívebben közelítjük, nem tartalmilag,
csak oldalszámban – mondhatnánk köznapi nyelven: “kilóra
mérve” – azt a tényt, hogy mi mindent dolgozott fel, értékelt,
szelektált, szellemileg, amíg le tudta írni: én
így gondolom!
Varró a késõbbi évtizedekben is szüntelenül
olvasott, tájékozódott a pszichológia, filozófia,
pedagógiai irodalom legújabb kiadványairól.
Könyvének 1958-ban megjelent negyedik kiadásában
számtalan lábjegyzetet, irodalmi hivatkozást lecserél
és korszerûsít.
Átnéztem és összehasonlítottam az
elsõ kiadás bibliográfiáját a negyedikkel.
Csak az 1940 után megjelent irodalomból említenék
néhányat szerzõ és cím szerint csupán:
Edward Spranger (1882-1963): Psycholgie des Jugendalters – 1951
: Lebensformen,
7. Kiadás, Tübingen, 1950
Géza Révész (1878-1955): Einführung in die
Musikpsycholgie, Bern, 1946
W. Georgiis: Klavierspielbüchlein – Atlantis Verlag, 1954 (skála
és pedáltanítás témakörében
Karl Büchler: Abriss der geistigen Entwicklung des Kindes, Lipcse,
7. kiadás, 1949 – áttekintés
William Stern: Kinderpsycholgie. Psychologie der frühen Kindheit
bis zum 6. Lebensjahr. 1952.
K. Montessori: Kinders sind Andres, 1952
E. Stern: Jugendpsycholgie, 5. Kiadás, Stuttgart, 1951.
És ami a leginkább meglepett: Varrót érdekelték
az egyéb mûvészeti ágakban tehetséges
gyermekek megnyilvánulásai már munkálkodása
elején is. Két könyv árulkodik errõl a
bibliográfiában (9).
Kerschensteiner: Die Entwicklung der zeichnerischen Begabung - 1905
Levinstein: Kinderzeichnungen bis zum 14. Lebensjahr.
Köztudott, hogy zenepedagógiai, zeneesztétikai területeken Varró elõtt és Varró kortársai között is kitûnõ munkák születtek már. Bár e munkák az idõk folyamán lassan-lassan feledésbe merülnek, a megismerni vágyó, gondolkodó, kutató elmének feladata ezeket a munkákat újra felfedezni, megérteni a lényegüket, és értelmezni õket a jelen számára. Így vált gyökerévé Varró munkálkodásának is az elõdei által felfedezett tudás. Ebben a rövid, vázlatos felsorolásban megemlítenék még néhány mûvet, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy saját útját teljes bizonyossággal megtalálhassa.
A hallás fejlesztésére alapozott zenetanítást például már a XVIII. században Couperin, Ph. E. Bach, Türk is szorgalmazta, de ez a kérdés zenepedagógiájukban nem központi fontosságú. Kifejezetten erre építi azonban tanítását a XIX. század nagynevû tanára, F. Wieck (10). R. Schumann (11) háziszabályának elsõ mondata: “Legfontosabb a hallás képzése”. H. Riemann (12) számtalan fontos kutatási területe közül egyik a hallás milyenségének elemzése volt. Õ hozza be például a melódikus-ritmikus-harmónikus hallás fogalmát, a zenediktálás fontosságát. R. Breithaupt (13) például nagyszabású, ma már kevéssé korszerû munkájában alapos vizsgálat tárgyává teszi az idegrendszer mûködését, mint a jó elõadás feltételét.
De magyar vonatkozásban sem elõzmény nélküli a hallás fejlesztésének fontos kérdése. A XIX. században Bartalus István Zongoraiskolája (14) - mely 1890-ben jelent meg, egyik leglényegesebb feladatként jelöli meg a hallás képzését. A XX. század legelején pedig Popper Irma (15), Dr. Kovács Sándor (16), Tóth Árpád (17), Kálmán György (18), végeznek jelentõs kísérleteket a hallásra épülõ zongoratanítással kapcsolatosan. Lexikálisan mégis Varró Margit nevéhez fûzõdik a hallásra, a hallás fejlesztésére alapuló hangszertanítás módszerének kidolgozása. (19) Vagyis az, hogy milyen léptékkel, hogyan tanítsunk a legeredményesebben hangszeres zenét, vagyis a zenélést a hallásra és nem az üresjáratú motorizmusra alapozva. Mert az õ korában ez volt a kérdés!
Úgyszintén nem Varró fedezte fel a különbözõ
- auditiv-vizuális-motorikus megismerési típusokat.
A francia ideggyógyász: J. M. Charcot (20) nevéhez
fûzõdik a felismerés. Varró azonban negyedikként
hozzátette még a “logikus” típust is, melyet a nem
igazán tehetséges gyermekeknél oly gyakran megtapasztalt.
A tehetség vizsgálatában a nemzetközi hírnevû
Révész Géza (21) és Kovács Sándor
(22) publikálnak pszichológiai kutatásaik, méréseik
eredményérõl. Révész a hang- és
zenepszichológiai vizsgálatai mellett számtalan más
területen is kifejti mûködését (Így
a látás-, tér-, beszéd-, gondolkodás-,
szociál-, pedagógiai pszichológia, stb.-vel kapcsolatban
több mint 150 cikket publikált.
Láthatjuk, hogy amiben Varró munkálkodott, semmilyen területen nem elõzmény nélküli. Köztudott, hogy évszázadok óta minden korszakban keresték a választ azokra az alapkérdésekre, melyek a zenei nevelés éppen aktuális irányát megszabták. Varró a saját és mások elméleti munkásságának eredményeit az éveken át tartó gyakorlat próbájának vetette alá, majd letisztázta és elméleti alapokra fektette le újra. Lenyûgözõ az a kohéziós erõ mely saját értékítéletén keresztül ezt az új egységet létrehozta! Errõl szól fõmûve a Der lebendige Klavierunterricht, melynek pszichológiai részét az 1921-ben megjelent magyar könyvvel összevetve 30-ról 100 oldalra bõvíti.
1938-ban Rogere Ducasse meghívására Párizsban adott elõ (23). Az elõadás keretén belül a következõképpen mutatkozott be:
Engem személy szerint a gyermek és ifjú koromban ért rossz élmények leküzdése vezetett: pocsék, rutinszerû, felületes és hiányos oktatásban részesültem még technikai téren is. Éppen ez segített késõbb abban, hogy növendékeimnek megadjam azt, ami nekem nem adatott meg. Így az én pedagógiai programomban kísérlet történik a tanítás kereteinek kiszélesítésére, belevonva abba bizonyos lelki és szellemi tényezõket, melyeket - mint jól tudjuk - túl gyakran figyelmen kívül hagyunk, vagy semmibe veszünk.(24)
Ez a rendkívüli mûveltség, sokoldalú
tájékozottság azonban csak egyik ismérve munkásságának.
Varró azért olvasott, tájékozódott,
hogy egyre jobban megértse és a lehetõ
legeredményesebben oktassa a reá bízott gyermeket.
Hogy önmagát ellenõrizze, tudni akarta, hogy a tudományos
munkák milyen eredményeket mutatnak fel az õt érdeklõ
témakörökben. De nem kötelezte el magát egyik
irányzat mellett sem. Így fogalmazott egyik írásában:
Egy bizonyos iskolához való kizárólagos
ragaszkodás szerintem túlságosan korlátozná
a zenetanítás autonómiáját. Éppen
ezért én magam sokfelé érdeklõdtem a
pedagógia és lélektan kiterjedt birodalmában
s a vendégjog alapján mindenünnen azt vittem el - hálásan
- ajándékképpen, ami speciális pedagógiai
és mûvészi céljaimnak a legjobban megfelelt”.
(25)
Varró azonban nemcsak a könyvekbõl tanul. Mi másból még? Honnan?
A Der lebendige Klavierunterricht megjelenése után a Literatura
címû folyóiratban található egy riport
Varró Margittal. Õ így válaszol a kérdezõ
riporternek:
Könyvemben csak tapasztalataim vannak. Egy barátom, tudósféle
ember kezdõ koromban figyelmeztetett, mindent jegyezzek fel, amit
az órákon tanulok. Mindig vezettem óranaplót.
Ebben benne van a praxisom. Amikor rábírtak, hogy könyvet
írjak, ebbõl a praxisból nõtt ki a könyv.
(26)
Tehát nem azért jegyzetelt, hogy majd abból könyvet írjon, hanem azért tudott könyvet írni, mert hallatlan apró lépésekkel, sokoldalúan megfigyelés tárgyává tette pedagógiai munkája folyamán a gyermeket. Tanult a könyvekbõl és tanult a gyermeki reakciókból, óráról órára, újra és újra. Minden mondat egy-egy mozaik volt számára a gyermeki lélek és gondolkodásmód megismeréséhez.
Az 1960-as években amerikai tanítványai bíztatására még jobban leegyszerûsítve könyvét újra fogalmazza Dynamic Piano Teaching címmel. Ezt azonban befejezni már nem tudta és életében nem jelenhetett meg. (27)
Egyik utolsó tanítványa, a University of Chicago jelenleg nyugalmazott geológia professzora, aki az 1970-es évek elején éveken át tanult nála, így fogalmazta meg tömören, mi volt Varró hitvallása a zenetanításról:
Az életre tanítok a zenével, és a zenét tanítom a zongorával.
“Ez volt Margit, ez volt az Õ tanításának esszenciája. Bámulatra méltó mennyire emlékszem mindarra, amit Margit mondott” - mondta nekem megismerkedésünk alkalmával, 1989-ben. (28)
1970-ben egy szentpétervári doktorandus hallgató - Swetlana Grinstein - levélben kérdezte meg Varró Margitot, aki akkor már kilencvenedik éve körül járt, hogy életútjára visszatekintve hogyan értékeli korábbi pedagógiáját?
Varró egyszerûen fogalmazta meg válaszát. Ez így hangzik:
Pedagógiai nézeteim az én gyakorlatomban könyvem (IV. kiadás, vagyis 1958) megjelenése óta csak alkalmazásának eszközei és módozatai tekintetében változtak meg valamelyest, (vagy a kor követelményei szerint - kibõvültek), az alapelv ugyanaz maradt. (29)
Vagyis az USA-ban - a XX. század közepén nem úgy, mint a húszas években Európában, hanem az adott körülményeket figyelembe véve már más eszközökkel, más módszerekkel, és kibõvítve kellett tanítania. De mégis ugyanazokra az alapelvekre építette a zene tanítását!
Az én kérdésem önmagunkhoz: képesek vagyunk-e mi is arra, hogy a jelenlegi körülményeink között, az eddigi módszereinket felülbíráljuk és megtaláljuk, hogyan lehet nemes és értékes zenékkel felkészíteni az ifjúságot az életre? Mert a zenével nem csak egy hangszert tanítunk, hanem ennél sokkal többet. Ezt kellene megértenünk, ennek a tudatnak nagyságrendjét felfogva harcolnunk a mûvészeti oktatásban rejlõ életigazságokért. Mert a mi korunkban a számtalan részproblémát is figyelembe véve, sõt, valóságosan megértve, feladatunk végsõ kérdése ez!
A pedagógia – interperszonális kapcsolat. Vagyis olyan emberi kapcsolat, amelyben mindkét félnek aktívan kell jelen lennie. Sõt: a tanár tanul is a mindenkori tanítási szituációban.
Dr. Grastyán Endre akadémikus, idegfiziológus orvosprofesszor 1983-ban elhangzott elõadását idézem: “Tanulni csak aktív idegállapotban lehet” (30). Ha ez biológiai tény, nincs helye vitának. A tanárnak tehát elsõrendû feladata, hogy akit tanít, annak aktivizálja figyelmét, felfogó-képessé tegye az agyát, – kinek-kinek másképpen, más eszközökkel. Érzékelje azt a szituációt, amit személyével, jelenlétével megteremtett. Minden tanár rendelkezik tárgyát illetõen egy sereg információval, amely átadása szempontjainak mikéntjét Varró rendkívül differenciáltan fogalmazta meg. A következõket közli:
Komoly mulasztást követünk el, ha a mit akarunk tanítani
mellett figyelmen kívül hagyunk számos egyéb
tényezõt. Például: mikor tanítsuk, hogyan
tanítsuk és kit kell tanítanunk. Ez utóbbi
a legfontosabb – vallja –, mert ez a személyiség kérdéskörébe
tartozik és az e kérdésre adott válasz az összes
többit befolyásolja. (31)
A “kit” kell tanítanunk kérdéskörben
Varró számításba veszi az objektív és
szubjektív, általános és egyedi tulajdonságokat.
Növendékünk gyermek, kamasz, vagy felnõtt, kezdõ
vagy haladó, muzikális, intelligens, fogékony, figyelmes,
vagy éppen ennek ellentéte. De a tanítvány
karaktere, fejlõdési foka, környezete mellett legfontosabb
képzelõtípusának ismerete. Ez adja a kulcsot
elsõsorban az emberhez.(32)
Korunk neveléstudományának egyik alaptétele az a követelmény, hogy az oktatási módszert a gyermek tipikus és egyéni tulajdonságaihoz kell mérni – írja 1928-ban. (33)
E tényezõket figyelembe véve a variációk
számtalan sorával találkozhatunk, és tisztában
kell lennünk azzal, hogy ha tudásunk, közlendõink,
nem célirányosan – és hozzáteszem, nem korszerûen
– fogalmazottak, könnyûszerrel leperegnek, sõt el sem
jutnak a fülekhez. Hogyan kell hát felkészülnie
egy tanárnak – mit tett Varró? Mindenekelõtt tudta,
mit akar, és idõt nem kímélve minden szellemi
erejét a cél érdekében éveken át
felfûtötten tartotta, és korszerû szemlélettel
kereste kérdéseire a választ. Az emberi és
tanári magatartást illetõen személye, életének
példája – tanulság: egy elérendõ célnak
ez a megközelítése eredményre vezet.
“Számomra csak az a fontos, hogy használható útmutatást
adjak a tanításhoz” – írja (34).
A közelmúltban érdeklõdéssel forgattam az Osiris kiadónál 2001-ben megjelent “Tanulmányok a neveléstudomány körébõl” címû kötetet és olyan, ma is új igényként megjelenõ gondolatokra bukkantam, melyek a XX. század elején munkálkodó Varró Margit kutatásaival és megoldott pedagógiai gyakorlatával tökéletesen összecsengnek.
Például: (...)”Végbemegy-e – s hol és hogyan
– az az integráció, mely nem a mozaikszemélyiségek
kialakulásának kedvez, hanem az ép identitásnak?
Elsõsorban ez a világtörténelmileg új
probléma avatta az én-azonosság alakulását
elsõrangú nevelésfilozófiai kategóriává”...-
írja Zrinszky László (35).
A probléma világtörténelmileg valóban
új, de meggyõzõdésem, hogy a mûvészeti
nevelés – mert az ember valamennyi intellektuális és
érzelmi erõit fókuszba kell hozza – egyfajta
utat tud biztosítani a személyiség
integrációjának.
Vagy: (...)”Eljött az ideje, hogy finomabb felbontásban
vizsgáljuk a gyermeki fogalmakat. Óriási feltáratlan
terület (nemzetközileg is) a gyermeki elképzelések
alakulásának folyamata, a fejlõdés, ami egyre
összetettebb fogalomrendszerek formálódásához
vezet (...) – írja Nahalka István (36).
Varró 1920-30 között a maga szakterületén
10 éven keresztül a “legfinomabb felbontásban “ vizsgálta
a gyermeki gondolkodás, érzékelés alakulását.
(37)
Meggyõzõdésem, hogy pedagógiai munkálkodásának
mikéntje, minõsége modellként szolgálhat
napjaink általános pedagógiai problémáinak
megértésére és kezelésére vonatkozóan
is.
De ki az, vagy mi az, ami ma számunkra használható
útmutatást ad majd? Erre a célra szolgálna
a NAT? Vagy az egyes tanárok elhívatott ügyszeretete
is vitathatatlanul szükséges a jövõ generáció
emberi minõségének megteremtéséhez?
Kérdés, melyre minden tanár saját maga kell,
hogy választ adjon.
Felhasznált irodalom
1. Dokumentumok a Magyar Tanácsköztársaság
zenei életébõl, szerk.: Ujfalussy József,
Zenemûkiadó, Budapest, 1976
2. Két világrész tanára: Varró
Margit, szerk.: Ábrahám Mariann, Budapest, 1991.
3. i.m.
4. i.m. 144/145 oldal
5. Bartók Béla angol nyelvû ajánló
levele - Budapest, 1938. november 22. Ld.: Varró Margit: Zongoratanítás
és zenei nevelés - a könyv hátlapja, Zenemûkiadó,
Budapest, 1989
6. i.m. magy.: 243., ang.: 392. oldal
7. Der lebendige Klavierunterricht, Simrock, Leipzig, 1928,
lábjegyzetek és névjegyzék
8. i. m. 4. kiadása, Simrock, Hamburg, London, 1958
9. i. m. - 215. oldal
10. Wieck, Friedrich (1785-1873): Klavier und Gesang - didaktisches
und polemisches, 1852.
11. Schumann, Robert (1810-1854) - idézi: Kodály Zoltán:
Visszatekintés I. köt., szerk.: Bónis Ferenc, Zenemûkiadó,
Budapest, 1974. 274.old.
12. Riemann, Hugo (1849-1919): Handbuch der Harmonielehre, 1887
13. Breithaupt, Rudolf (1873-1945): Die natürliche Klaviertechnik,
1912, 3., 1913, 3. k., 1920, javított kiadás
14. Bartalus István (1821-1899): Zongoraiskola, 1890
15. Popper Irma (1901- ?): Kovács Sándor pedagógiai
munkássága, in: Kovács Sándor Dr. hátrahagyott
zenei írásai, Popper Irma és Gombosi Ottó Dr.
közremûködésével összeállította:
Molnár Antal, Rózsavölgyi és Társa Kiadása,
Budapest, 1927., 107-163. old.
16. Kovács Sándor, Dr. (1886-1918), Lásd:
Kovács Sándor válogatott zenei írásai,
szerk.: Balassa Péter, Zenemûkiadó, Budapest, 1976
17. Tóth Árpád (1872-1932): Über die Funktionslehre
des Anschlags, in: Neue
Musikzeitung,
1926
18. Kálmán György (1883-1944): A zongoratanítás
feladatai és azok megoldásai, 1926
19. Handbuch des Musikunterrichts, 1970, 147. oldal
20. Charcot , Jean Martin (1825-1893)
21. Révész Géza (1878-1955): Musical Talent, 1914,
Prüfung der Musikalität, 1920, Ervin Nyíregyházi,
1916, The Psychology of a Musical
Prodigy, 1925, stb.
22. Kovács Sándor : Zenei beleérzés lélektanáról
(1911), A zenei emlékezetrõl ( 1916),
A zenetanítás és tanulás lélektanáról
(1909, 1917), in: Kovács Sándor válogatott zenei írásai,
szerk.: Balassa Péter, Zenemûkiadó, Budapest, 1976
23. Konferencia - Parizs, École Normale de Musique, 1938. május
20
24. i.m., 85. oldal
25. “A jövõ útjain” c. folyóirat, 1937.
26. “Literatura” c. folyóirat 4. évf. 12. sz. “Tízperc-szünetben”
c. riport - “Beszélgetés Varró Margittal, a neves
zenepedagógussal”
27. i.m. Elsõ megj. magy.: 147-200, ang.: 466-533. oldal
28. Beszélgetés Dr. David Solzman-nal, Parlando, 1990.
12. sz. 26-29,
29. i.m. magy.: 213. old., német: 535. oldal.
30. Gyõr, VI. Országos Zenei Nevelési Konferencia,
in: Parlando 1984., 8-9. sz. 19-24. old.
31. i.m., 149. old.
32. i.m., 85. old.
33. Der lebendige Klavierunterricht, 80. § 267. old.
34. ua. 75. § 236. old.
35. Zrinszky László: A századvég nevelésfilozófiája,
in: Tanulmányok a neveléstudományok körébõl,
szerk.: Báthory Z.-Falus I., Osiris, Budapest, 30. old.
36. Nahalka István: A természettudományos nevelés
kutatásának és fejlesztésének kérdései,
in: ua. Tanulmányok… 385. old.
37. i.m., magyarul-németül: 28-84. old.