„Tanárfüggő”

Beszélgetés Dezső Mariannával, a tatabányai Erkel Ferenc Zeneiskola igazgatónőjével a 2004. március 5-6-i Komárom-Esztergom Megyei Zongoraverseny kezdete előtt és után.

    Ábrahám Mariann: Gyakran beszélgetek versenyzsűrizés alkalmával a zeneiskolai tanárokkal, és sokan panaszkodnak a színvonal csökkenésére, valamint arra, hogy nehezebben lehet anyagi támogatást kapni ilyen rendezvényekre. Mennyire érzékeled ugyanezt itt Komárom-Esztergom megyében?
    Dezső Marianna: Én is ugyanígy látom. De mi most nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert komoly szülői pártfogókra találtunk. Ők vállalkozók, belsőépítészek és többféle foglalkozásúak szerte az országból. A kamarazenei fesztiváltól kezdve az összes nagy rendezvényünket szponzorálták.
    ÁM: Észrevehető-e a tanárok hozzáállásán, hogy a zenetanításnak most nagyobb nehézségekkel kell megbirkóznia? Megvan-e a lelkesedés, avagy nagyobb buzdításra szorulnak?
    DM: Szerintem a zenetanítás tanárközpontú, tehát ha van egy olyan tanár, aki emberileg meg tudja fogni a gyerekeket, akkor nyert ügyünk van. Ugyanakkor érezzük a növendékek rendkívüli leterheltségét is az élet egyéb területein. Egyértelmű, hogy nem marad idejük arra, hogy a zenei feladatok megtanulásában jobban elmélyedjenek. Ide nem úgy jönnek, hogy otthon rendszeresen készülnek az órára. A mai világban sajnos a zenei pálya nem annyira vonzó, a tehetséggondozó munka háttérbe szorul. Csak a legelhivatottabbak tudnak megmaradni és a pálya felé irányulni.
    Az arány mára átcsúszott az „A” kategória javára. Amikor én 17 évvel ezelőtt ide kerültem igazgatónak, csak „B” tagozaton 15 zongorista növendékünk volt. Most kettő van. Véleményem szerint ennek társadalmi és gazdasági okai is vannak.
    ÁM: Kik taníttatják ma gyermekeiket zenére? Melyik társadalmi réteg?
    DM: Ez nem pénzfüggő, mert a tandíj nagyon kevés, azt bárki be tudja fizetni. Az igény nagyon nagy a zeneiskolára, de egyre inkább azt érezzük, hogy nem annyira a zenére, hanem ezen keresztül a gyermekek felügyeletére. A szülők tudják, hogy gyermekükkel itt foglalkoznak, a gyermek itt tanul, annak ellenére, hogy otthon nem gyakorol. Sőt a szülők a saját gyermekük koncertjére sem jönnek el.
    ÁM: Nagyon sok helyen felhígult a zenetanítás azzal is, hogy az iskola művészeti iskolává vált, ily módon nemcsak a zenére koncentrál. Mi a véleményed erről? Nem csökken ezáltal a zenei színvonal is?
    DM: Egyszerűen anyagi okai vannak annak, hogy sok iskola ezt meg kell lépje. Mi még nem vagyunk művészeti iskola, de én is kacérkodom ezzel a gondolattal. Egy ilyen tagozatot az állami normatívából működtetni sokkal könnyebb, mert ott csoportos oktatás folyik. Nekem nagy szerencsém van, mert minden tanszakon kiváló tanárok működnek, tehát ettől a jelenlegi zenei szint nem fok csökkenni.

    ÁM: De hogy működik majd ez perspektivikusan, a zenei pálya felé irányulást illetően?
    DM: A gyerekek érzik azt, hogy sokkal mutatósabb és gyorsabb eredményeket lehet elérni a közös produkciókban, mint pl. a tánc, vagy a színjáték. Ugyan úgy, mint a kamaramuzsikálásnál, közösségben érzik magukat, tehát az életükben összetartó erőként szerepel. Bár valószínű a gyakorlással a kettő nem tud majd együttműködni.
    ÁM: Van-e zongorájuk a zongorista növendékeknek?
    DM: Mi úgy is vesszük fel őket, hogy akinek nincs, az féléves haladékot kap arra, hogy valahonnan szerezzen.
    ÁM: Van-e magánzeneiskola Tatabányán?
    DM: Van, egy, és az nagyon jól működik. Meggyőződésem, hogy a tanítás „tanárfüggő”! Például onnan jutott tovább most az egyik növendék a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyre. Ha van egy nagyon jó tanár, az mindenre képes.
    ÁM: Jellemző-e Nálatok, hogy 5-6. osztály körül kimaradnak a gyerekek?
    DM: Igen, ez itt is ugyan úgy van, mint az országban bárhol. A továbbképzőben nagyon kevesen vannak már.
    ÁM: Mennyire támogatja az iskolát a város?
    DM: Ez egy önkormányzati iskola, és a rendes normatív támogatás mellett költségvetésünk másik felét hozzáteszi az önkormányzat. Nekünk nagyon nagy szerencsénk van.
    ÁM: Évenként mennyi verseny van ebben a megyében?
    DM: 1993-ban még Nemes László elgondolása alapján megyei szinten nagyon jól megszerveződött. Én benne vagyok abban a bizottságban, amely országos szinten a megyéket képviseli: 11 iskolát képviselek. Sikerült az elmúlt évtizedben egy jól működő versenyrendszert kialakítani. Megbeszéltük, melyik város milyen hangszert vállal fel. Ezeket a versenyeket én nagyon fontosnak tartom. Szakmai találkozó a tanároknak, a gyerekeknek, mégis megmérettetés, erre gyakorolnak. Nem is szólva arról, hogy így olyanok is részt tudnak venni versenyen, akik egy országosra soha el nem juthatnak.
    ÁM: Hányan mennek zenei pályára ebből az iskolából?
    DM: Pár éve volt egy nagyon jó pedagógusunk, akkor Győrbe, Pestre is sikerrel felvételiztek a növendékeink. Most éppen hullámvölgyben vagyunk ebből a szempontból.
    ÁM: Van-e a zeneiskolában előkészítő tagozat, és oda hányan járnak?
    DM: Általában általános iskola első-második osztályában kezdenek a zenével foglalkozni, de kivételként vannak kisebbek is. Nekem is van óvodás előkészítősöm. Én fontosnak tartom, hogy ilyen nagyon kicsi korban kezdjünk, mert ekkor nagyon kreatívak a gyerekek. Nálunk azonnal hangszert is választanak.
    ÁM: Szerinted szükség van-e arra, hogy egy tanár állandóan továbbképezze magát, vagy elég az, ha csak szinten tartja a tudását?
    DM: Én nagyon jónak tartom a továbbképzési rendszert, ismerkedni lehet az újabb kiadványokkal, mások tanításával, kilépni a rutinból, feltöltődni friss tudással.
    ÁM: A jelenlegi versenyre kevesebben jöttek-e el, mint korábban?
    DM: Dehogy! 48 gyerek van itt a megyéből. Ez nagyon sok. Ebből is látszik, hogy az eredmény „tanárfüggő”. Ha egy-két ügyesebb növendék van a tanár osztályában, akkor már lelkesen készíti egy ilyen rendezvényre. Ebben a megyében a tanárok örömet találnak a felkészítő munkában, annak ellenére, hogy semmi plusz térítést nem kapnak érte. Az elmúlt héten például kamarazene találkozó volt 150 résztvevővel. Ez volt a 39.-ik. Az országban úgy gondolom, egyedülálló ez, mert folyamatosan megrendezett fesztiválról van szó.
    ÁM: Ebben valószínű a Te nagy rálátásod és szakmai felkészültséggel rendelkező szervező tudásodnak is nagy szerepe van.
    DM: Való igaz, mindennek kell egy jó motorja legyen. De egyedül nem megy. Az én érdemem talán annyi ebben, hogy sikerült egy igen jól működő apparátust felépítenem. Ez egy közös ügy, a kollégák szeretik az összejöveteleket, a találkozókat.
    ÁM: És ki „koldulja össze” mégis a nélkülözhetetlen kiadásokra az anyagiakat?
    DM: Hát aki szervezi!
    ÁM: Akkor ennek a beszélgetésnek alcíme az is lehetne, hogy „…beszélgetés a Főkoldussal”?
    DM: Sokszor magam sem tudom, hogy merek belevágni dolgokba, aminek nincs meg előre a teljes anyagi fedezete! Most lesz nálunk például újra egy „Fesztivál hét”. Most jelszónk: „Az uniós csatlakozás jegyében”. Május elsején zárul az esemény. A program egy helybéli grafikus művész kiállításával kezdődik. Meghívok mindig egy reprezentatív hangszeres művészt a megnyitóra. Másnap lesz egy szimfonikus zenekari koncert, azután a Hollandiában élő Scholz Péter tart Fried Gézáról egy előadást, és mi megtanultunk egy csomó Fried művet erre az alkalomra. Majd a zenei pályán tanuló növendékek és megyei versenygyőztesek koncertjére kerül sor, azután a megyei zenetanárok koncertjére, majd következik egy gála: egy alapítványi bállal zárul a rendezvény itt Tatabányán a népházban. Ez a felszabadult szórakozás helye. Ezt évek óta megrendezzük. Tudom, hogy mire rákerül a sor, addigra összejön a megfelelő anyagi keret is.
    ÁM: Visszakanyarodva a mai napra – mit vársz most ettől a versenytől?
    DM: Én azt várom, hogy mindenkinek nagy örömet jelentsen a részvétel, a növendékek tudásuknak megfelelően tudjanak játszani, és a tanárok az értékelést jó szívvel fogadják.

***
A verseny végén:

    ÁM: Elvárásaidnak megfelelően alakult a verseny?
    DM: Igen! Abból is látható, milyen sokan jöttek ide érdeklődni, növendékeik játékával kapcsolatosan részletesebb információkat kapni. Úgy érzem, a Kollégák egyetértettek a Zsűri döntésével.
    Köszönöm a beszélgetést, és további sikeres munkát kívánunk a megye valamennyi zeneiskolájának a zsűri, Eckhardt Gábor zongoraművész és a magam nevében is.