A zenetanulás idegrendszeri háttere, II/2.

Közismert, hogy egy adott kultúrában a gyermekek zenei környezete nagymértékben befolyásolja zenei tudásukat. Hiszen a zenei neveléssel javulnak zenei képességeik, és egy adott zenei környezet javítja a zenei feldolgozást illetve a zenei felismerést. A zenei tevékenységgel kapcsolatban tehát kiemelkedő szerepe van a tanulásnak. Zenei képzéssel jelentősen fejleszthető minden zenei tulajdonság. Felmerül azonban, hogy léteznek-e veleszületett hajlamok a zenehallgatásban, mi az, ami örökletes, mi az, ami változtatható? Milyen tartós hatása van a zenetanulásnak az idegrendszerre? Ezekre a kérdésekre a legkülönbözőbb szakterületek kutatói keresnek választ. Az idegtudósok mellett számos neuropszichológiai, fejlődés pszichológiai és újabban genetikai kutatás vizsgálja az öröklött és tanult tényezőket a legkülönbözőbb zenei tevékenységek során.
 Mint az első fejezetben is, e kérdések megválaszolásánál is a jóval alaposabban kutatott beszédfejlődés vizsgálatok szolgáltak viszonyítási alapul. A beszéd esetében már jól ismert a beszéd fejlődés dinamikája, érzékeny periódusai(1) és egyre több adat válik ismertté a beszéd genetikai hátteréről. Széleskörű kutatás indult tehát. A veleszületett tulajdonságokat, csecsemők zenei képességeinek kutatásával vizsgálják. A genetikai hátteret ikerkutatások, illetve veleszületett zenei rendellenességek segítségével tanulmányozzák. A zene és az idegrendszer hosszútávú kölcsönhatását a zenetanulás következtében bekövetkező morfológiai és funkcionális idegrendszeri változások kutatásával vizsgálták. Itt külön hangsúlyt helyeznek a változások és a gyermek életkorának az összefüggésére a zenetanulás kezdetén.
 Léteznek-e tehát velünk született zenei tulajdonságok? Vannak-e génjeinkbe íródott zenei elvek, melyek befolyásolják a zenei feldolgozást? Schönberg óta igen elterjedt az a nézet, hogy konszonancia-disszonancia érzet a környező zenei kultúrától függ, aminek egy növekedő gyermek ki van téve. Miután minden zenei tevékenység esetén igen jelentős a tanult komponens, e nézet jelentős népszerűségre tett szert. Kísérletes bizonyíték azonban nem volt. Nemrég a Harvard egyetemen négyhónapos csecsemőket kezdtek vizsgálni ebből a szempontból (Zentner & Kagan, 1996). A babáknak kis szekundokból, illetve tercekből álló egyszerű dallamokat játszottak egy csíkosra festett hangszóróból, és regisztrálták viselkedésüket. A használt hangtartományban (330-700Hz) a kis szekundokból álló dallamot disszonánsnak, feszültnek, míg a tercekből állót harmonikusnak érzékeljük. A négy hónapos gyermek érdeklődését a hangszóra való tekintéssel, nemtetszését heves kéz és lábmozgással fejezi ki. A csecsemők a tercekből álló dallam esetében hosszabb ideig nézegettek a hangszóróra, a kisszekundok esetében pedig szignifikánsan többet rúgkapáltak(2). E kísérletek természetesen nem zárják ki, hogy a konszonancia érzet finomabb tónusai kulturális hatásra jönnek létre, de mindenképp arra utalnak, hogy bizonyos biológia elvárások alapján a konszonáns hangzás vonzóbb.
 Egy másik kísérletsorozatban 6-9 hónapos csecsemőkkel, akik már képesek aktív válasszal különbséget tenni két inger között, arra kerestek választ, hasonlít-e különböző zenei mintázatok érzékelése csecsemőkben és felnőttekben (Trehub, 2000). A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy megmagyarázhatók-e a minden zenei kultúrában jelenlevő közös jellegzetességek, az ún. „zenei univerzalitások” léte velünk született, genetikailag meghatározott biológia tulajdonságokkal, észlelési preferenciákkal. Az első kísérletben azt vizsgálták, hogy a csecsemők, illetve a felnőttek a dallamvonal, vagy a pontos hangköz távolság segítségével tesznek különbséget dallamok között. A kutatások kimutatták, hogy mindkét korcsoport a pontos hangmagasság értékeket kevéssé használja a dallam megkülönböztetésben. Egy dallamot és transzponált változatát hasonlónak ítélik, még akkor is, ha a dallamban hangköz-változás történt, feltéve, hogy a dallamvonal megmaradt. Ha azonban akár egy hang változtatása révén is az eredeti dallamvonallal módosult, vagy hangok helyet cseréltek, a csecsemők a felnőttekhez hasonlóan különbözőnek veszik a két verziót. 
 E kísérleten kívül több más esetben is a csecsemők hangmegkülönböztető képessége párhuzamba volt állítható a felnőttekével. Például, dallamok felidézése során csecsemők és felnőttek egyaránt rosszabbul emlékeztek olyan dallamra, mely kellemetlen (disszonáns) hangközöket (pl. tritónusz) tartalmazott, mint a kellemes (konszonáns) hangközöket (pl. kvint, kvart) tartalmazó dallamra, akár egymásután, akár egyszerre szólaltak meg e hangközök hangjai. Tehát úgy tűnik, velünk született, biológiai alapja lehet a konszonáns hangközök preferálásának. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkori zenészek előszeretettel használták a „tiszta” konszonáns hangközöket és megtiltották a tritónusz használatát, mint az „ördög hangközét”, hiszen hallórendszerünk nem egyforma módon dolgozza fel a különböző hangközökből álló dallamokat. 
 Hasonló eredményekre jutottak a skála struktúrák vizsgálatakor. Régóta ismert az a tény, hogy minden zenei kultúrában a skálát nem-egyenlő hangköz távolságban lévő hangok alkotják (ilyen a dúr skála is). Az ilyen skálák a zenében lévő feszültségek és oldások könnyebb felismerését teszik lehetővé. A kísérlet során a csecsemőknek egy mesterségesen előállított egyenlő hangközökből álló skálában kellett hangközöket megkülönböztetni. Ebben az esetben sokkal rosszabbul teljesítettek, mintha a dúr skálát használva kellett tenniük ugyanezt. A felnőttek eredményei hasonlók voltak. Egy érdekes különbség mégis adódott. Számítógép segítségével előállítottak egy addig nem létező nem-egyenlő hangközökből álló skálát. A csecsemők ezzel a skálával ugyanúgy megbirkóztak, mint a dúr-skálával, a felnőttek ellenben sokkal rosszabbul teljesítettek  Itt kell természetesen megjegyezni, hogy e felnőttek a nyugati kultúrában nőttek fel, tehát a dúr-skálát érezték sajátjuknak. Ezek az adatok arra utalnak, hogy születésünkkor idegrendszerünk nem-egyenlő hangközökből álló skálák feldolgozására készül (emlékezzünk a bevezetőben említett ősi furulyára). Az, hogy e skálák közül épp melyikben fog tökéletesedni a feldolgozás a környező zenei kultúrától függ. 
 Megállapíthatjuk tehát, hogy minden ellenkező elképzelés ellenére a zenei feldolgozásnak léteznek velünk született alapelemei, hajlamai, észlelési preferenciák. Ezt egyértelműen igazolják a hasonló zenei feldolgozási elvek csecsemőknél és felnőtteknél. Elképzelhető, hogy e biológia alapok miatt léteznek a minden kultúrában közös zenei univerzalitások (konszonáns, disszonáns érzet, nem egyenlő hangközből álló skálák stb.).
 Ha vannak tehát velünk született elemei a zenei tevékenységnek, kimutatható-e, hogy bizonyos zenei tulajdonságok öröklődnek? A nagy zenészdinasztiák léte mindenképp erre utal. E családok esetében azonban igen fontos tényező, hogy a felnövekvő zenészpalánta születésétől fogva egy minőségi zenei közegben él. A kérdés egzakt eldöntésére egy angol-amerikai kutatócsoport nagyszámú egypetéjű és kétpetéjű ikerpár segítségével vizsgálta a zenei hallás örökletességét (Drayna és mtsai., 2001). A teszt egyszerű volt. Jól ismert 26 dallam többé-kevésbé torzított verziójáról kellett eldönteni, hogy az eredeti, vagy a torzított változat szól-e. A megfelelő matematikai módszerek segítségével az egypetéjű és kétpetéjű ikrek összehasonlításával kiszámolható a dallamfelismerés örökletessége. A kutatók eredményei kiugróan magas örökletességi tényezőt (0,7-0,8) állapítottak meg. Ez kb. a testmagasság örökletességének megfelelő érték, és ilyen komplex idegrendszeri funkción alapuló tulajdonság esetén, mint a dallamfelismerés, igen ritka. A vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a populáció 5%-a dallam-süket, azaz nem képes a torzított dallamot a helyestől megkülönböztetni. Természetesen, ha az ikerpár egyik tagja dallam-süket volt, nagy valószínűséggel a másiknál is jelentkezett e károsodás. Érdemes megjegyezni, hogy a dallam-süketség szelektív károsodás, és nem párosul hallás élesség romlással, pusztán a zenei dallamok feldolgozásának tökéletlenségére korlátozódik. 
 Érdekes módon a veleszületett dallamsüketség (amúzia) első tudományos leírása csak 2002-ben született meg. Ez nem véletlen, hiszen olyan esetet kellett találni, ahol a zenei képességek szelektív károsodása nem magyarázható agysérüléssel, halláskárosodással, tudati károsodással, szociális-érzelmi faktorokkal vagy ingerszegény környezettel. Egy ilyen esetet ír le a legjelentősebb nemzetközi idegtudományi lap, a Neuron egy tavalyi száma (Peretz és mtsai., 2002). A tanulmány egy diplomás ápolónő (Mónika) esetét vizsgálja. Mónika hallása ép, szociális háttere megfelelő, IQ-ja normális. Mégis a zenét zörejként érzékeli, és emiatt nem képes zenét hallgatni, ahogyan éneklésre, táncolásra sem képes. Gyermekkorában zenét is kellett tanulnia, ami természetesen teljes kudarccal zárult, de ennek okát akkor nem tudták. Károsodása önmaga számára is csak felnőttként tudatosult, mikor férjhez ment – egy zenészhez. Mónika hallásának részletesebb vizsgálata kimutatta, hogy hangmagasság érzékelése, dallam és ritmus megkülönböztetése veleszületetten, súlyosan károsodott. A károsodás szelektivitására jellemző, hogy míg az ének-felismerése károsodott, a beszédhang és a nem verbális hang felismerése nem. Mónika énektanulása is károsodott, ám az énekek szövegét képes megtanulni. A vizsgálatok kimutatták, hogy a károsodás hátterében a hibás hangmagasság érzékelés áll, azaz a különböző magasságú hangokat Mónika nem hallja különbözőnek. Mónika és társai esete nem csak botfülű gyerekekkel bajlódó énektanároknak szolgál tanulságul, hanem rávilágít arra, hogy cikkünk első részében elemzett zenei hangokat feldolgozó idegrendszeri területek kialakulása jelentős genetikai kontroll alatt áll. Ez a biológiai háttér egyrészt minden emberben alapvető hasonlóságokat eredményez a zenei feldolgozásban, másrészt miután e genetikai háttér igen változékony, jelentős és örökletes egyéni varianciát okoz a zenei képességekben.
 

III.  Memória folyamatok és a zenetanulás

 Életünk során rendkívül sokféle memórianyomot rögzítünk és hívunk elő a megfelelő időpontban. Intuitíven érezzük azonban, hogy teljesen más jellegű tanulási és felidézési folyamat lehet egy régi, kedves esemény rögzítése, illetve megtanulni biciklizni. Az egyik esetben egy egyszeri történés rögzül sok-sok részlettel. Az emlék sok más memórianyommal gazdag hálózatot alkot, és sok különböző vonatkozásban, szabadon felidézhető. Az esküvőnk eszünkbe juthat egy énekről, egy virágcsokorról, vagy egy ott elhangzott mondatról. A másik esetben hosszas gyakorlatozás révén tökéletesedik mozgásunk, de ez a tudás csak abban az adott környezetben hívható elő, ahol a tanulás történt. Hiába tanulunk meg biciklizni, ez a tudás egy másik környezetben – mondjuk egy rolleren – nem segít. Kezdhetjük előröl a gyakorlatozást. A memória kutatók szerint az idegrendszerben több különböző memória-rendszer található, melyek a különböző típusú emléknyomok kialakulását irányítják. Specifikus kísérletek tudomásunk szerint még nem történtek erre vonatkozólag, de úgy gondoljuk, a zenetanulás mind a két tanulási típust ötvözi. Egy megtanult zenedarab beépül a már korábban ismert harmóniák, zenei formák rendszerébe, melyek segítik rögzítését és előhívását. Ugyanakkor egy zenedarab bonyolult mozgásprogram is, mely sok gyakorlatozást igényel. Igen valószínű azonban, hogy egyéni adottságoktól függ, ki melyik tanulási stratégiát milyen arányban alkalmazza gyakorláskor, zenetanuláskor.
 Akármelyik memória-rendszer révén is sajátítjuk el a zenedarabot, mindenképp igaz, hogy maga a memória folyamat négy részből áll: a memória nyom kialakulása (a tanulás); rögzülése (konszolidáció), tárolása és felidézése. A konszolidáció során a tanulás révén kialakult labilis emléknyom átalakul tartós memória nyommá. Mint látni fogjuk az itt következő példán, a konszolidáció során az emléknyom könnyen megzavarható, ami azt eredményezi, hogy nem alakul ki tartós emléknyom. Miután a zenetanulás minden bizonnyal tartalmaz mozgási elemeket példánk a motoros, gyakorlatozást igénylő tanulás típusok közül való.
 A kísérletben a tesztalanyoknak egy robotkart kellett forgatni, ami egy kurzor mozgását irányította egy számítógép képernyőn (Brashers-Krug és mtsai., 1996). A feladat során a kar forgatása révén a kurzorral egy megfelelő útvonalat kellett bejárni a képernyőn. Ezután következett a feladat. A robotkar mozgását adott módon, egy erőtér bekapcsolásával megnehezítették és a pacienseknek így is meg kellett megtanulniuk a kurzor pozicionálását. A robotkar mozgása több különféle módon is megnehezíthető volt, ami tehát újabb és újabb tanulási szituációt jelentett. A kísérlet során azt vizsgálták, hogy az egyik verzió megtanulása, hogyan befolyásolja a másikat. Kiderült, hogyha „A” típusú nehezítés után rögtön „B” típusút kellett megtanulni a „B” típus megtanulása nehezebben ment. Tehát az egyik mozgás mintázat megtanulása zavarja az utána következő megtanulását. 
 Még érdekesebb volt, hogy „B” verziójú mozgás tanulása megzavarta az előtte megtanult „A” mozgás mintázat rögzülését. Ha tehát “A” mozgási feladat tanulása után „B”-t is kellett tanulni, rákövetkező napon a páciens teljesítménye az „A” esetében semmit sem javult, annak ellenére, hogy az előző napon e verzió már jól ment. Több, mint négy órának kellett eltelnie „A” és „B” feladatok tanulása között, hogy a negatív hatás ne érvényesüljön. Két hasonló mozgásmintázat egymás utáni megtanulása tehát zavarja egymást. A zenét elsősorban motorosan tanuló gyerekeknél ez a hatás érvényesülhet, amikor a szonáta visszatérésének gyakorlása megzavarja az expozíció megtanulását. 
 Hogy kiderítsék mi történik a mozgástanulást követő órákban tomográfos vizsgálatok segítségével megvizsgálták, milyen agyterületek irányítják a mozgást tanulásakor, illetve ugyanezt a mozgást néhány órával később a felidézéskor (Shadmehr & Holcomb, 1997). Az eredmények szerint, más agykérgi régió (a homloklebeny adott része) aktiválódik a mozgástanulás során, és más aktiválódik, ha ugyanezt a mozgássort kell végrehajtani 5.5 órával később (többek közt a fali lebeny egy része). Tehát, különböző agyterület vesz részt a mozgási memória kialakításában, mint a tartós emléknyom tárolásában, illetve a felidézésben. Az információ átadás a két régió között a konszolidáció során történik. 
 Megállapíthatjuk tehát, hogy a motoros mintázat rögzülése egy másik hasonló mintázat tanulásával megzavarható. A megtanult mozgás mintázat legérzékenyebb közvetlen a tanulás után. A tanult mintázat egy adott idő során rögzül, stabil motoros emléknyommá válik, ekkor más agyterületek veszik át irányítását. 
 Ugyanezek a megállapítások érvényesek minden memória típusra, tehát a konszolidáció törvényszerűségei valószínűleg mindenképp befolyásolják a zenetanulást is. Közismert jelenség, hogy egy sokat gyakorolt darab nehezebb része jobban megy a gyakorlást követő napon. Az eltelt idő segíthet a megtanult darab konszolidációjában. Számos adat szól amellett is, hogy a memória konszolidációhoz nélkülözhetetlenek a különböző alvás fázisok, így, ha nagyon nem megy a darab, inkább aludjunk rá egyet. 

IV. A zenetanulás hosszú távú hatása az idegrendszerre

 Az előző részben tárgyalt genetikai vizsgálatok után felmerül a kérdés, milyen hatással van a zenetanulás az idegrendszerre. Okoz-e a zenetanulás specifikus átalakulásokat? És egyáltalán mennyire alakítható az agy? 
 Idegsejtjeink túlnyomó többsége születésünk előtt keletkezik. Az idegi működés alapját képező idegsejt kapcsolatok (ún. szinapszisok) kialakulása azonban aktívan folyik születés után is. Egy amerikai-kanadai kutatócsoport nemrég tette közzé hosszú távú kutatásának eredményét, melynek során a kisgyermekkortól a serdülőkorig vizsgálták a két agyféltekét összekötő idegrost rendszer, a kérges test (corpus callosum),illetve az agyi lebenyek növekedését különböző életszakaszokban tomográf segítségével (Thompson és mtsai., 2000). A kérges test mérete az azon keresztül futó rostok számától függ. A kutatók két igen érdekes megfigyelést tettek. Az egyik, hogy a kérges test jelentős növekedést mutat még 14-15 évesen is, tehát az idegrendszer érése még aktívan folyik ebben a korban is. A másik, hogy a kérges test különböző részei más-más életkorban növekedtek. Tudnunk kell, hogy a kérges test adott részén, szigorú térbeli elrendezés szerint más és más funkcióért felelős agykérgi területeket összekötő idegrostok futnak. A 3-6 éves gyerekek esetében a homloklebeny összekötő rostjai növekedtek. A homloklebeny felelős többek között a mozgás összerendezésért, a személyiség kialakulásáért, döntéseinkért, illetve a tervezésért. Kicsi gyerekekben épp ezek a funkciók, melyek legintenzívebben fejlődnek ebben a korszakban. A 6-13 éveseknél a halántéklebeny rostjai fejlődtek, mely lebeny a komplex nyelvi képességek és memória típusok illetve az, asszociációs gondolkodást irányítja. A kísérletben tehát a kérges test adott részének növekedése párhuzamba volt állítható annak a funkciónak az érésével, melyet azok az agykérgi területek végeznek, melyeket összekötő rostrendszer éppen növekedett.
 Felmerül a kérdés, hogy van-e hatása a zenetanulásnak a kérges test növekedésére, azaz a két féltekét összekötő kapcsolat erősségére. Vajon ez a folyamat egy genetikailag rögzített program, vagy befolyásolják a mindenkori ingerek? Zenészek kérges testének vizsgálatakor kiderült, hogy a homloklebenyeket összekötő részen kérges testük szignifikánsan nagyobb, mint nem zenészeknél (Schlaug és mtsai., 1995). Mint többször említettük, a homloklebenyben találhatók a mozgáskoordináció központjai, ami arra utal, hogy a gyakorlás miatt fellépő intenzív használat rostnövekedést idézhet elő ezen a területen. A kutatás igazi érdekessége azonban, hogy e különbség csak azoknál a zenészeknél jelentkezett, akik hét éves koruk előtt kezdtek zenélni. Ahogy fentebb láttuk, a kérges test ezen részének intenzív növekedése hét éves kor után lezárul. Ez az érzékeny időszak tehát, amikor a komoly mozgáskoordinációt igénylő zenetanulás jelentős és egész életen át megmaradó rostnövekedést képes előidézni. 
 Több más vizsgálat is hasonló eredményre jutott. Egy német kutatócsoport kimutatta, hogy zenei hangokra a zenészek a nem-zenészekhez képest megnövekedett agykérgi elektromos válaszreakciót mutatnak (Pantev és mtsai., 1998). Egy zenész esetében tehát egyszerűen több idegsejt aktiválódik, ha zenei (esetünkben, zongora) hangot hall. Érdekes módon egyszerű, felhangmentes, számítógép által generált hangra a kiváltott válasz nem különbözött zenészekben és nem zenészekben. Itt fontos hangsúlyozni, hogy ez az elektromos válasz egy igen gyors idegrendszeri reakció, ami az érzékelés korai, automatikus fázisában jelentkezik. Ennyi idő alatt a zenész zenei tudása nem aktiválódik, tehát e gyors idegrendszeri válasz tudatos komponenst nem tartalmaz. Azonban ebben az esetben is a zongora hangra adott különbség csak akkor állt fenn, ha a zenész 8-9 éves kor előtt kezdett zenét tanulni. 
 Végül pedig, amikor hegedűsök ujjainak agykérgi reprezentációját(3) vizsgálták, kiderült, hogy a hegedülésben sokat használt balkéz ötödik ujj által közvetített tapintási információk érzékelésére nagyobb agyterület szolgál zenészeknél, mint nem zenészeknél (Elbert és mtsai., 1995). A különbség a kevésbé használt balkéz első ujj, illetve a jobb kéz ujjainak esetén nem állt fenn zenészek és nem zenészek között. Ebben az esetben is szoros összefüggés volt a zenetanulás kezdete és az eltérés mértéke között. 
 Összefoglalva megállapíthatjuk tehát, hogy a nagyrészt erős genetikai kontroll alatt álló idegrendszer fejlődést a megfelelő időpontban érkezett, megfelelő intenzitású inger jelentősen befolyásolja. A zenészek idegrendszere a zene tanulás révén átalakul, ami feltehetően jobb zenei teljesítményt tesz lehetővé. E hatásnak azonban szoros időkorlátja van. Úgy tűnik az idegrendszer csak 9-10 éves kor előtt nyitott annyira, hogy a megfelelő ingerek hatására nagyobb agyterületet bocsásson egy adott funkció végzésére. Ezek a kutatási eredmények mindenképp alátámasztják a korai zenei képzés fontosságát.
 Végül, minden zenetanár szeretné tudni, vajon fejleszti-e a zenetanulás a gyermekek általános intellektuális képességeit. Annak ellenére, hogy ez egy általánosan elfogadott hipotézis, illetve, hogy a fent felsorolt tudományos tények is ezt látszanak alátámasztani (pl. a nagyszámú komplex funkciókért felelős agyi területek aktiválódása zenéléskor, az idegrendszer alakíthatósága korai zenetanulással), nagyon kevés konkrét kísérlet történt e tétel igazolására. Egy nemrég megjelent cikkben olyan fiatalok verbális memóriáját vizsgáltak, akik 12 éves kor előtt kezdtek zenét tanulni és legalább 6 év gyakorlatuk volt klasszikus hangszerekkel (Chan és mtsai., 1998). A kísérlet kimutatta, hogy a zenészek több szót tudtak felidézni egy korábban hallott szólistáról, mint nem zenész társaik. Az emberi intellektus természetesen nem jellemezhető egy egyszerű memória teszttel, de az eddig ismertté vált tudományos tények alapján joggal feltételezhetjük, hogy a zenetanulás hozzájárulhat velünk született képességeink optimális kibontakoztatásához.

Jegyzetek

1 Érzékeny, vagy kritikus periódusnak hívjuk azt az időszakot az egyedfejlődés során, mely idő alatt a szervezetnek mindenképp találkozni kell a megfelelő ingerrel, ahhoz, hogy egy adott funkció kialakulhasson. Ennek elmaradása esetén később már hiába éri az idegrendszert megfelelő inger maradandó funkció vesztés következik be. Ha egy kismacska látásfejlődésének kritikus periódusában csak függőleges vonalat lát, később sosem lesz képes vizszintes vonalak érzékelésére. Ha egy ember 5-6 éves koráig nem hall emberi szót, később már nem lesz képes megtanulni beszélni. 

2 Valószínű, hogy ez a jelenség már születés előtt is létezik. Lányunk két hónappal a születése előtt már hevesen rúgkapált, mikor a növendékek a zongoravizsgán az Allegro barbaro-t játszották. Noha ebben az esetben az elemszám nem nagy, a példa talán nem egyedi.

3 Testünk mindenegyes pontjáról a tapintási ingerek térképszerűen vetülnek az érzőkéreg megfelelő régiójába. Egy adott testfelületről érkező ingert egy adott idegsejt csoport dolgoz fel. Az ajkak, vagy az ujjak adott felületű felszínét természetesen sokkal nagyobb idegsejt csoport reprezentálja, mint pl. a hátbőrét. 
 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Blood, A.J. & Zatorre, R.J.  (2001) Intensely pleasurable responses to music correlate with activity in brain regions implicated in reward and emotion. Proc Natl Acad Sci U S A, 98, 11818-23.
Brashers-Krug, T., Shadmehr, R. & Bizzi, E.  (1996) Consolidation in human motor memory. Nature, 382, 252-5.
Chan, A.S., Ho, Y.C. & Cheung, M.C.  (1998) Music training improves verbal memory. Nature, 396, 128.
Drayna, D., Manichaikul, A., de Lange, M., Snieder, H. & Spector, T.  (2001) Genetic correlates of musical pitch recognition in humans. Science, 291, 1969-72.
Elbert, T., Pantev, C., Wienbruch, C., Rockstroh, B. & Taub, E.  (1995) Increased cortical representation of the fingers of the left hand in string players. Science, 270, 305-7.
Falk, D.  (2000) Hominid brain evolution and the origins of music. In N.L. Wallin, B. Merker and S. Brown (Eds.), The origins of music, The MIT Press, pp. 197-216.
Geissmann, T.  (2000) Gibbon songs and human music from an evolutionary perspective. In N.L. Wallin, B. Merker and S. Brown (Eds.), The origins of music, The MIT Press, pp. 103-23.
Kunej, D. & Turk, I.  (2000) New  perspectives on the beginnings of music: archeological and musicological analysis of a middle paleolithic bone „Flute”. In N.L. Wallin, B. Merker and S. Brown (Eds.), The origins of music, The MIT Press, pp. 235-68.
Maess, B., Koelsch, S., Gunter, T.C. & Friederici, A.D.  (2001) Musical syntax is processed in Broca’s area: an MEG study. Nat Neurosci, 4, 540-5.
Pantev, C., Oostenveld, R., Engelien, A., Ross, B., Roberts, L.E. & Hoke, M.  (1998) Increased auditory cortical representation in musicians. Nature, 392, 811-4.
Payne, K.  (2000) The progressively changing songs of humpback whales: a window on the creative process in a wild animal. In N.L. Wallin, B. Merker and S. Brown (Eds.), The origins of music, The MIT Press, pp. 135-50.
Peretz, I., Ayotte, J., Zatorre, R.J., Mehler, J., Ahad, P., Penhune, V.B. & Jutras, B.  (2002) Congenital amusia: a disorder of fine-grained pitch discrimination. Neuron, 33, 185-91.
Schlaug, G., Jancke, L., Huang, Y., Staiger, J.F. & Steinmetz, H.  (1995) Increased corpus callosum size in musicians. Neuropsychologia, 33, 1047-55.
Sergent, J.  (1993) Music, the brain and Ravel. Trends Neurosci, 16, 168-72.
Sergent, J., Zuck, E., Terriah, S. & MacDonald, B.  (1992) Distributed neural network underlying musical sight-reading and keyboard performance. Science, 257, 106-9.
Shadmehr, R. & Holcomb, H.H.  (1997) Neural correlates of motor memory consolidation. Science, 277, 821-5.
Thompson, P.M., Giedd, J.N., Woods, R.P., MacDonald, D., Evans, A.C. & Toga, A.W.  (2000) Growth patterns in the developing brain detected by using continuum mechanical tensor maps. Nature, 404, 190-3.
Trehub, S.  (2000) Human processing predispositions and musical universals. In N.L. Wallin, B. Merker and S. Brown (Eds.), The origins of music, The MIT Press, pp. 427-48.
Zentner, M.R. & Kagan, J.  (1996) Perception of music by infants. Nature, 383, 29.