Almásy László (1933-2005) búcsúztatására*

Néha különös élmények késztetnek egy gyermeket arra, hogy keresse a zene varázsát, mindig megújuló és maradandó élményét. A legszerencsésebbek már kis korukban kiváló művészek vonzásába kerülhetnek, de talán még szerencsésebbek azok, akik a családjuk legszeretettebb tagjaitól, szüleiktől hallhatják, -az otthon meghitt légkörében, szinte már születésük előtt – az egész életüket megszépítő Zenét. A különös eszköz, a hangszer felfedezése, az első megmozdított billentyű, vagy megpendített húr igenlő visszajelzése a hangszer testéből a zenélő beszélgetés vágyát kelti a gyermekek legtöbbjéből.
    Almásy László, szeretett kollegánk, kedves barátom a legszerencsésebbek közé tartozott: édesapja vonós hangszereken játszott, édesanyja szabadidejében gyakran zongorázott. Nevelésére a szülők különös gondot fordítottak. Korán felismerve zenei tehetségét a Fodor Zeneiskolába íratták. Elemi iskolába lépésének napja, 1939. szeptember 1. egybeesett a II. világháború kitörésével. Később, az egyházi iskolák államosításáig pedig a Bencés Gimnázium jelmondata, az „Ora et labora” (Imádkozz és dolgozz) hatott rá, egész életét meghatározó módon.
    A zongorát választotta hangszeréül, de otthonának kamarazenés varázsa végigkísérte pályáját: számos koncertet adott később szonáta és triópartnerekkel.
    Az 1951-ben letett érettségije után először zeneszerzésre felvételizett. Ekkor még további éveket szánt zongoratudása tökéletesítésére, de 1955-ben felvételt nyert a Zeneakadémia zongora főtanszakára is. Majd’ egy időben szerezte meg két diplomáját: 1959-ben kitüntetéssel végzett Visky Jánosnál zeneszerzésből, és ugyanilyen eredménnyel fejezte be 1960-ban zongoraművész-tanári tanulmányait Ambrózy Bélánál, Liszt Ferenc szellemi unokájánál.
    Egyházzenei- és a templomi akusztika iránti vonzalmára utal, hogy már ezidőtájt gyakran orgonált. Amikor még akadémista korában a legjobbak közé került a belgiumi Gentben rendezett zeneszerzői versenyen, ott is, pályaműként, egy orgonadarabját mutatták be.
    1960-tól a friss diplomást szóló- és kamarakoncertekre kérték fel az Országos Filharmónián kívül a Rádió- és Televízió, valamint a Filmgyár szerkesztőségei. Az ország számos helyén adott hangversenyt. Nem csak az úgynevezett szocialista országokban, hanem Ausztriában, Finnországban, a hajdani NSZK-ban és Olaszországban is teljesített koncert-körutakat. A magyar zongoraművészek között Bartók után talán az elsők egyike, aki kamarapartnerével, Kóté László hegedűművésszel afrikai országokba is eljutott, Algériába, Tuniszba, és Marokkóba, és ott sikerrel mutatkozhatott be.
    1964-ben, velem együtt kérték fel tanári munkára a Zeneakadémián. Innentől a pályánk párhuzamosan futott, sőt majd 40 éven át összefonódott a Zongora II. Tanszakon, nyugdíjba vonulásunkig. Eközben még többször nyílt lehetőségem arra, hogy ne csak meghallgathassam, hanem – a Rádió zenei-rendezőjeként – a legnagyobb hangversenyterem hallgatóihoz is eljuttathassam előadóművészetét.
    Műsorán mind gyakrabban hallhattuk a kortárs szerzők műveit: a legnevesebb élő muzsikusaink mellett (udvariatlanság volna bárkit kihagynom, mert szinte mindenki szereplője ennek a névsornak), tehát mellettük a még névtelen egészen fiatalokét is, akiknek a darabjai ritkán kecsegtettek a másodszori előadás lehetőségével.
    Közel két évtizeden át – koncertező-művészi pályáját nem feladva – tanította zongorázni a karmester- és karvezető jelölteket, a zeneszerző- és zenetudományi szakos hallgatókat. Fölkészítésükben kitüntetetten érvényesült a két tanult pályából adódó tudása: széles anyagismerete, elméleti felkészültsége, elemző készsége. Zeneszerzőként szinte családiasan személyesnek volt mondható a tanszék tanáraival kialakult kapcsolata, akik szerencsésnek mondhatták magukat, ha diákjaik Almásy tanár úr osztályába kerültek. Kérlelhetetlen minőség-igényét olyan szeretettel tudta közvetíteni, hogy az, mint a mágneshez vonzotta hozzá a növendékeket.
    Mindeközben csatlakozott a Liszt Ferenc Társaság 1973-as újjáalakításához. Ez a széleskörű zenész- és civil támogatottságot kapott lépés nyitott később kaput a Kodály Zoltán Társaság megalapításához is (amelyben szintén részt vett). Ma, e két sorsfordító zenepolitikai döntésnek köszönhetjük, hogy immár szinte megszámlálhatatlan civil egyesülés támogatja lelkes odaadással a magyar kultúra ügyét. 1976-ban a Zeneakadémia adjunktusa lett, majd alig három év múltán, 1979-ben docenssé lépett elő, a Zongora Tanszék egyhangú ajánlásával.
    Idézet következik, egy 1982-ben megfogalmazott kitüntetési javaslatból:
    „Szerény, csendes, kissé visszahúzódó ember, ami azonban pedagógiai gyakorlatában nem érezhető. Kitüntetését eredményes munkájának elismeréseként javasoljuk.”
    Ez a két mondat a korszakra jellemző, és árulkodó: a javaslattevők meg sem kísérelték annak a mérlegelését, hogy szerényen és csendesen lehet-e jó pedagógus valaki. A harmadik állítás pedig, miszerint visszahúzódó lett volna —valótlan. Tény, hogy nem vett részt az akkor egyedül lehetséges politikai hatalomgyakorlásban. Még egyszerű közkatonaként sem. Azonban éppen ettől a korszaktól kezdve következetesen, bár higgadtan, csöndesen jelezte vállalt magyarságát, és hitvalló kereszténységét, tehát két olyan nagy közösséghez tartozását, amelynek évezredes erkölcsi értékeit élete legfontosabb részének tekintette. A Tanszak tanárai nagyra becsülték érte.
Személy szerint ebből az időszakból, és az ezt követőből nem őrzök Lászlóról más emléket, mint amit a Zeneakadémián együtt éltünk át, tanárként. Nekem úgy tűnt, hogy ő ezidőtájt az alkotóművészi tevékenységgel már felhagyott, és zongoraművészként is csak ritkán szerepelt. Legalább is, ezeknek nyilvánosság elé kerülő nyomait akkor nem tapasztaltam, és most sem leltem.
    Az volt a benyomásom, hogy teljesen átadta magát a tanításnak, amelyben őszinte örömét lelte. Diákjait gyermekeiként gondozta. Túl a tanításon, kész volt magánéleti, illetve civil problémáikkal is foglalkozni és zeneszerzős növendékei új műveit születésük folyamatában követte nyomon. Gyakran a tanított zongora-anyag részeként kérte azokat számon. Követte őket a hangversenyterembe is, jóval túl a diplomamunkákkal lezárt tanulmányi szakaszon. Saját feladatteljesítésének az értékét akkor látta és érezte igazán, amikor a felzúgó tapsviharra, a közönség felé forduló fiatal művész, hajdani növendéke meghajolt.
    Ma már reménytelen volna még csak figyelemmel követni is, hogy élete munkájának gyümölcseit éppen hol aratják a művészet mindenkori hódolói. Itthon, s a világ számos helyén a legrangosabb dobogókat is birtokba veszik volt diákjai, és amikor a zenekar előtt felemelt pálcájukra elnémul a közönség, akkor – tudom – , hogy ő most is ott van! Hol is lehetne másutt…
    Barátja emléke előtt tisztelegve:

Erkel Tibor

*Elhangzott 2005. november 14.-én, a Farkasréti Temető Makoveczről elnevezett ravatalozójában.