Szeretve tisztelt Mesterünk, Szokolay Sándor!

Több mint ötven alkotói év félezernyit is meghaladó életművére visszatekintve a távlatok jegyében köszöntjük Szokolay Sándort 75. születésnapján. Számára is, számunkra is eleddig minden jeles  napja nemcsak a visszatekintés biztonságát, de az előrelépés bátorságát is magában hordozta. Így van ez ma is. Mert az évfordulók Janus arcúak, előre-visszatekintők. Múltba-jövőbe vetett biztonságunkat-bátorságunkat pedig Szokolay Sándor töretlen életigenlése, alkotásainak időtlen időszerűsége, a belőlük áramló hit és szeretet hangja igazolja. Meg az a múlni nem-múló, szűnni nem-szűnő  rajongó fogadtatás, amely itthon és a nagyvilágban egyaránt visszhangozta és visszhangozza közönsége szívében-lelkében a feléje áradó hitet és szeretetet.
 Rendjén van ez így, nagyon is rendjén. Hiszen a hitből és szeretetből fakadó bátorságunkat, magától a Mestertől tanultuk el, aki első művétől máig zenéjéből áradó szeretetével és hitével értékek megalkotását és a már meglévő értékek megvédését tűzte ki élete céljául. Ars poeticája központjában az értékalkotás és értékvédelem áll, az igaz, a jó és mindenek előtt a szép értékeinek megalkotása és védelme.   Hitét a földi és égi szépség zenei megvallása felé, kiáradó szeretetét pedig övéi, a zene világa, hazája és az egész világ felé irányította. 
 Szokolay Sándor zenéje kezdve a  gyermekdalok líráját, mesélő jókedvét avagy hol komolykodó, hol derűs drámai csetepatéját idéző op. 1-es zongora miniatűröktől A háló című most készülő operájáig amelyet minden bizonnyal a megbocsátás himnuszának tekinthetünk, végig vezeti életművét követő közösségét az égi-földi szépség minden ígéretesebb mozzanatán, fény-árnyékok kikerülhetetlen dialektikájában. Emlékezünk itt olyan fenséges élményre, mint amilyet monumentális oratóriuma, a Tűz márciusa (1959) keltett bennünk. Vagy a Vérnász (1962-64) operájából kisugárzó emberi szenvedélyek tiszta lángolását követő katarzis kísérő érzelmére. A háló című operájának alapgondolata túllép a tragikum bűvkörén és a pusztító konfliktust a megbocsátás már-már égi irgalmával cseréli fel. Témáját a balti származású Werner Bergengruen német regényíró novellájából meríti, amely egy földközi-tengeri szigetről szól, ahol középkori törvények uralkodnak. A férjét megcsaló asszonynak mindent be kell vallania a falu lakói előtt, majd lehajítják a szikláról. Az opera vétkes asszonya is így tesz, elmondja, hogy az ott kikötő hajó egyik utasával kapcsolatba került, s emiatt elítélik. A férj senkinek sem szólva éjjel-nappal szövi a hálót, s kifeszíti a zuhanó asszony alá. 
 Az életre keltett szép  gyermeki üdeségétől a fenség hősiességéig s onnan az életet kioltó szenvedélyeken át a megbocsátás életigenléséig Szokolay Sándor zenei retorikáját elsősorban az emberi hang felülmúlhatatlan kifejező erejére alapozza. 
Emberi hangra épülő retorikai általánosítások sokszínűsége uralja zenéjében az égi szépség mindmegannyi megnyilvánulását is.
 Szakrális zenéjét az ég és föld kettő vonzásában  esztétikai és transzcendens értékek metszetei jellemzik. A földi szép az égi áhítattal, a fenséges a magasztossal, a tragikus a krisztusi szenvedéssel, az élet igenlése a túlvilági lét bizonyosságával kerül művészi-zenei összhangba.
 Az égi szépség áhítatára paradigma a Tanúságtétel c. Kantáta 4. tétele, a Csikszentdomokosi estvéli ima, (op. 140a), népi vallásos szövegre komponált gyermekkar. A tragikum és a krisztusi szenvedés közösségét példázza az Ecce homo, passió opera (1984-85), Nikosz Kazantzakisz Az újra megfeszített Krisztus c. regénye nyomán, szomorúan jelképezve, hogy a Megváltó emberfeletti áldozata, mint akkoron, ma sem találna több megértésre. 
 Erdélyi közössége-közönsége számára megkülönböztetett értékű hősköltemény a már említett Tanúságtétel. Kantáta Márton Áron erdélyi püspökről (op. 123). Szövegét az erdélyi zenetudós-népdalkutató Domokos Pál Péter Rendületlenül című írásából válogatta. ”A nagy püspök tudta és vallotta,– olvashatjuk az előszó utolsó mondatában –, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, éljenek tagjai a világ bármelyik pontján is.” E krédó szerves részét képezi Áron püspök 1944-ben, Kolozsváron papszentelő miséjén elhangzott intése minden paptestvére felé: „A világ a gyűlölet és az ellenségeskedés tüzében ég, saját gonoszságának áldozataként (…) Krisztus papjainak elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen  hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.” Szokolay Sándor emelt fejjel vállalta  világéletében ezt a hivatáskötelességet és váteszi erővel keltette életre  zenéjében, témaválasztásaiban, kifejezőeszközeinek felhasználásában egyaránt. 
 Sorsformáló vállalásának magasztossága visszhangzik tanítványai és közönsége lelkében egyaránt. Mert aki muzsikáját hallgatja és muzsikája üzenetét meghallja előbb-utóbb mind tanítványának érzi-vallja magát. 
 Ott, ahol Áron püspök beszéde elhangzott, ott, a kolozsvári Szent Mihály templomban a templom énekkara évek során át számos Szokolay művet szolaltatott meg az egyházi év ünnepkörei alkalmából éltető bizonyossággal emelve fel a hívek lelkét az Úrhoz. Doktoranduszaink a mester kompozícióit elemző műhelyük  repertoárjában napirenden tartják, például Missa pannonica című vegyeskari miséjét avagy Első hegedűversenyét itthon is otthon is egyaránt. Nem is beszélve egyik legkedvesebb tanítványom hódolatáról aki a mai események egyik mentoraként immáron itthonról köszönti a Mestert. Mert a szétdaraboltság tudatát összhangba állító ikerszavunk, az itt-ott, valós létét az itthon-otthonban nyeri el, az itthon forró közelségében, és az otthon távoli melegében, határok nélkül. 
 Nyáron a már hagyományossá vált, tanfolyamok meghívottjaként Tarhosra viszem vissza e mai nap fennkölt emlékét, oda ahonnan szeretve ünnepelt Mesterünk legelső s mindmáig meghatározó esztétikai élményei fakadtak s belengik jóságosan életművét. Onnan pedig tovább, haza, Erdélyországba. Magammal viszem a mai műsorban elhangzó művek üzenetét, az estét záró három csodálatos énekkari mű felzengő érzelmi-gondolati világát, a bujdosó Rákóczi Ferenc Imádságos-bús-énekét, az Isten nagy kegyelmét áldó Álleluját, s nem utolsósorban Szokolay Sándor imádságát, a második évezred alkonyán fogant Hálaéneket. Most, húsvét idején, időtlen érvénnyel hangzik el hálája: „Nem sújt már bennünket a kárhozat. Megváltásod teljessé lett, világmegváltó Jézus Krisztus!” Mindent feloldó hála himnusz ez, összhangba zárodnak benne egy életmű teljes hullámsávján rendezkedő alkotások üzenetei, érzelmi zenei életre keltésük. A hullámzás tükörré simul, a disszonanciák félelmén úrrá lesz az egybehangzás derűje és a bizonyosság arról, hogy a rútat, az alantast, a groteszket legyőzi a szép hatalma, a szép zene hatalma, amely mint szerzőnk mondotta egyik nyilatkozatában utolérhetetlen ihlettel, hogy „a szép zene az örökkévalóság előlege”.
 Ebből a méltán ünnepi alkalomból a szerető tisztelet hangján kérjük Szokolay Sándort a mindenkori többre vágyás elégedetlenségével, hogy még sokáig-sokáig növelje az örökkévalóság zenei előlegét szebbnél szebb alkotásokkal mindnyájunk számára, jó egészségben, szeretetben, boldogságban. 
 Mondják, tavasszal a hulló csillag míg útját megteszi, kívánhatunk bármit is, mert biztosan teljesül. Csak a kívánás során nem szabad megszólalni. Mai kívánságunkat magunkban még sokszor elismételjük csendben, földre szálló transzcendenciák hullócsillagaira várván: a jó Isten éltesse Szokolay Sándort sokáig, sokáig!
 

Angi István*

* Dr. Angi István (1933) zeneesztéta, filozófus, zenetudós, a kolozsvári Zeneakadémia professzorának laudációja a gödöllői Fryderyk Chopin Zeneiskola Szokolay Sándor műveiből összeállított hangversenyén hangzott el, 2006. április 6-án. Szokolay Sándor alkotásait a Zeneiskola szólistái és együttesei szólaltatták meg.