KOVÁCS ILONA:

RAMEAU GUMICSIZMÁBAN, AVAGY A PROMENÁD-KONCERTEK ELSŐ HETE A LONDONI ROYAL ALBERT HALLBAN

A londoniak által nemes egyszerűséggel csak Proms-ként emlegetett BBC Promenád-koncertek Nagy-Britannia — és talán nem túlzás azt állítani, hogy a világ — egyik legnagyobb és egyik legnépszerűbb nyári komolyzenei fesztiválja. Hogy valóban az egyik legnagyobb és legnépszerűbb, álljon itt néhány sokatmondó adat az eseménysorozatról. A 2007-es Proms július 13. és szeptember 8. között százhúsz különböző rendezvényt foglalt magában, melynek kilencven koncertjéből hetvenkettőt a brit főváros egyik legfestőibb környékén, a Hyde Park közvetlen szomszédságában magasodó Royal Albert Hallban hallgathatott meg a nagyérdemű, tizenhármat a város gyönyörűen felújított koncerttermében, a Cadogan Hallban, ötöt szabadtéren a Hyde Parkban, s ezeken kívül számos hangversenyt filmvetítések, előadások, koncert előtti beszélgetések előztek meg.

E nyári koncertek ötlete a kontinensről, egészen pontosan Franciaországból származik, ahol már az 1830-as évektől rendeztek hasonló elgondolású koncertsorozatot, s ezt az ötletet és koncepciót valósította meg Henry Wood angol karmester. Wood korának kiemelkedő dirigense, aki huszonhat éves volt mindössze — mikor első alkalommal a Proms koncertek történetében — 1895. augusztus 10-én este nyolc órakor beintette zenekarát a Queen’s Hallban, s tette ezt a legtöbb koncerten majd’ félévszázadon keresztül. Miután 1941-ben a németek lebombázták a Queen’s Hall-t, a Proms átkerült a Royal Albert Hallba. Manapság kilencszáz „prommer”, azaz promenádkoncert-látogató állhat a középső földszinti arénéban („a legjobb ülőhelyek” a házban, mivel nemcsak állnak e helyen, hanem gyakran leülnek a földre sőt, láttam zenerajongókat, akik fekve mélyedtek el a zene rejtelmeiben…), további négyszázan ugyanezt megtehetik a galérián, sőt, sétálhatnak is — innét a promenád elnevezés — a maradék a hatezer nézőt befogadó teremben pedig kényelmes székeikben hátradőlhetve élvezheti a Royal Albert Hall páratlan akusztikáját. (Számomra ez London legjobb akusztikájú hangversenyterme, jobbnak tartom, mint a „hivatalosan legjobb” dél-londoni, Croydonban található Fairfield Hall-t.)

Bár a Royal Albert Hall minden évben szorosan együttműködik a Proms-szal, a fesztivál művészi arculatának kialakításáért minden tekintetben a BBC a felelős, az idén immár nyolcvanadszor. A BBC szervezte, koordinálta, támogatta, közvetítette a hangversenyeket, sőt számos új mű keletkezésére is megbízást adott, ebben az évben hét új kortárs mű köszönhette létrejöttét a BBC-nek

A Proms különleges, semmihez nem hasonlítható egyedi atmoszférájának titkát — kétség nem fér hozzá — a közönség adja. Szokták a legdemokratikusabb hangversenyeknek is nevezni ezeket az esteket, mivel itt senkit nem „néznek ki”, ha farmerben és egy szál pólóban sétál be az utcáról. Sok a fiatal, „első koncertes” látogató. Az említett állóhelyekért például igen jutányos áron, öt fontért lehet hozzájutni. Kétségkívül igaz az, hogy itt nem(csak) a Wigmore Hall, vagy a Queen Elisabeth Hall közönsége foglal helyet estéről-estére, hanem rengetegen vannak olyanok, életükben először vesznek részt komolyzenei hangversenyeken. Hogy mi vonzza őket ide? Mi más, mint a zene. Hol találnának még egy olyan eseménysorozatot — még ha a világ egyik kulturális fővárosában van is az ember fia-lánya —, ahol közel két hónapon keresztül a világ legjobb előadóművészei-együttesei, a legváltozatosabb programokkal lépnek fel estéről-estére? Rögtön az első héten három évszázadból harmincegy zeneszerző zenéjét hallhattuk, nyolc különböző zenekar tolmácsolásában. (Tavaly augusztusban a Budapesti Fesztiválzenekar is fellépett, hangversenyük óriási siker volt, tombolva ünnepelte a magyar művészeket a közönség.)

Az idén a Proms első hetének hat hangversenyét hallhattam, melyekről álljon itt néhány gondolatszilánk az alábbiakban.

Nagy biztonsággal már jó előre meg lehetett tippelni az idei nyitóhangverseny (július 13.) programját, az éppen aktuális évfordulók, és egy tavaly történt rendkívüli eset miatt. A BBC Szimfonikus Zenekara Jiři Bĕlohlávek vezényletével bevezetésként William Walton Portsmouth Point című nyitányával üdvözölte a közönséget és — a BBC közvetítésének köszönhetően — a világ számos országát. E nyitány nyolcvan évvel ezelőtt, 1927-ben a szerző vezényletével hangzott el először a Promenád-koncertek történetében, abban az évben, mikortól a BBC elkezdte e hangversenysorozat közvetítését. (Mellesleg a Proms idei egyik vezérfonala olyan művek bemutatása, melyek londoni-, brit- vagy világpremierként a Proms-on hangzottak el először.) A szünet előtt Edward Elgar brit zeneszerző születésének 150. évfordulójáról emlékeztek meg az e-moll csellóversennyel (op. 85). A hangverseny második felében Beethoven IX. szimfóniája csendült fel. Ez a mű csak a 2. világháború néhány évében és 1982-ben hiányzott csak a Proms programjából (Igaz, hogy 1902 kivételével az első harminc szezonban kizárólag az első három tételt játszották, 1982-ben pedig a Missa Solemnis-szel „helyettesítették” Beethoven utolsó szimfóniáját). Egy sajnálatos tűzeset miatt 2006 is úgy került be a Proms történetébe, hogy nem hallhatta a közönség a Kilencediket. Ezért az idén — kárpótlásul — kétszer is műsorra tűzték Beethoven monumentális szimfóniáját.

A mindössze hat perces Portsmouth Point nyitány (Walton első nyomtatásban megjelent műve) C-dúr főtémájának ötlete a zeneszerző visszaemlékezése szerint Londonban, a 22-es busz emeletén született. A különleges helyszín, a dél-angliai Portsmouth kikötőjének sürgés-forgása, annak zenei leírása hozta meg a zeneszerzőnek a hírnevet. Elgar gyönyörű, egy soha vissza nem térő világot elsirató csellóversenyének szólistája Paul Watkins, az őt kísérő BBC zenekarának egykori tuttistája volt. A gordonkaművész mostani szólófellépése immár a hatodik volt a promenádkoncertek történetében.. Az egyesített BBC Énekkar és a Philharmonia Énekkara grandiózusan szólt a kiváló akusztikájú teremben, Maria Haan (szoprán), Patricia Bardon (mezzoszoprán), Paul Groves (tenor), René Pape (basszus) szólójával.

A július 16-i koncerten két gyökeresen ellentétes világot mutatott be Antonio Pappano a római Santa Cecilia Zenekar és Énekkar élén, Itália két szülöttjének egy-egy kompozíciójával. Luciani Berio 1968-ban komponált Sinfoniájában érdekes volt megtapasztalni azoknak az irodalmi és zenei allúzióknak a rétegeit, melyeket a zeneszerző beleszőtt művébe. A 2. tételben például annak a Martin Luther Kingnek a nevét dolgozta bele művébe a zeneszerző, aki ellen éppen akkor követtek el merényletet, mikor a komponista a darabon dolgozott. A 3. tételben — Debussy és Ravel mellett — Mahler 2. szimfóniájának reminiszcenciáit fedezhette fel a figyelmes hallgató. A szünet után felcsendülő Rossini Stabat Mater-ben azzal szembesülhettünk, hogy az operaszerző Rossini nem tagadta meg kiapadhatatlanul áradó melódiagazdagságát, és akkor is az olasz opera felől közelített e műhöz, amikor Jézus és Mária szenvedéseit kellett ecsetelnie. A Stabat Mater nem egy szakasza (így a Cujus animam virtuóz tenorária a hírhedetten magas desz-szel, vagy a Fac ut portem mezzoszoprán-cavatina) bármelyik Rossini-operában megállná a helyét.

Európa északi és keleti részére látogatott el képzeletben a július 19-i est. Ezúttal a BBC Philharmonic zenekar játszott, Vassily Sinaisky vezényletével, Nelson Gorner zongoraművész közreműködésével. Arvo Pärt kortárs észt zeneszerző 1977-ben készült alkotása, a Cantus in memoriam Benjamin Britten az egy évvel korábban elhunyt kolléga emléke előtt tisztelgett. A lamentáció Britten egyszerűségre törekvő stílusára utal a lefelé menetelő a-moll skála ismételgetésével a magas vonósoktól kiindulva és a mélybe megérkezve. A halálra utalás az ezt követő műsorszámban, Rachmanyinov népszerű zongoraversenyében (Rapszódia egy Paganini-témára) is megjelent a Dies irae dallam megidézésével, sőt valamelyest a szünet után, a Proms történetében először elhangzó Glière 3. (Ilya Muromets) szimfóniájában is folytatódott. A közel másfélórás szimfónia méretei Mahlert idézik, a mű mégis inkább Wagner zenedrámáinak nyelvezetével mutat rokon vonásokat. A monumentális szimfónia minden tétele után tapsolt a közönség, s valóban, a tételek hosszúsága és a kompozíció ismeretlensége miatt (és ha éppen nem volt a szimfónia szimbolikáját magyarázó műsorfüzet a hallgató kezében) könnyen hihető volt, hogy vége van a műnek. Hogy a másnapi Berlioz-mű minden tétele után is tapsolt a Royal Albert Hall közönsége, az már inkább bosszantó volt…

Két tisztán francia zeneszerzők műveiből összeállított műsorral lépett fel július 20-án ás 21-én a BBC Walesi Nemzeti Zenekara egy éve kinevezett új karmesterükkel, Thierry Fischerrel az élen. Az első estén Ravel Balkezes zongoraversenyét (Roger Murato szólójával) és Berlioz Fantasztikus szimfóniájának valóban fantasztikus interpretálását a hangversenyt nyitó Henri Dutilleux-mű — Az idő árnyékai — vezette be. Az 1995-97-ben komponált darabban a 2. világháború áldozatainak állított örök emléket az 1916-ban született, ma is aktív zeneszerző. A művet az ütőhangszerek kopogása indítja, s az ütők az egész kompozíció folyamán domináns szerepet kapnak. Az egybekomponált tételek sorában különösen megrendítő a 3. tétel, melyet Anna Frank zenei emlékművének szánt a költő. A három szólista fiú kristálytiszta hangján szívbemarkoló volt hallgatni a ’Pourquoi nous? Pourquoi l’étoile?’ [Miért mi? Miért a csillagok?] szöveget. A legmisztikusabb tétel azonban vitán felül az utolsó, 5. tétel (Dominante bleue?) [A kék uralkodik?], ahol egyetlen hangmagasság, egy cisz-hang köré csoportosulnak a zenei történések. A cím a zeneszerző nyilatkozata szerint nem a színszimbolika miatt hordozza magában a kék színt, s nem is egyfajta borús-melankolikus, Gershwin Kék rapszódiájának hangulatát idéző életérzést mutat meg. A névadás igazi oka mindvégig homályban marad, ami miatt csak tovább fokozódik a tétel miszticizmusa, s ezáltal a címbeli kérdőjel immár főszereplővé lép elő. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a három szólista annak az Eton College-beli Templomi Énekkarnak a tagjai, amit még 1440-ben VI. Henrik alapított, azóta is töretlenül működik és az angol kórusiskola egyik meghatározó fellegvára.

Ugyanennek a zenekarnak másnapi (július 21-i) hangversenye a francia zene három másik nagyságának szerzeményeiből nyújtott át egy csokrot. A koncert első felében két sláger hangzott el: Debussy Egy faun délutánja és Saint-Saëns a-moll csellóversenye Steven Isserlis szólójával. Az igazi ”csemegét” azonban a szünet utánra tartogatta a BBC Walesi Nemzeti Zenekara, karöltve két szintén Walesből érkezett énekkarral (National Youth Choir of Wales és a BBC National Chorus of Wales), a hangverseny első felében elhangzottakhoz képest kevésbé ismert és játszott két Fauré-mű — a Cantique de Jean Racine és a Requiem — előadásával. Fauré mindössze húsz éves volt 1865-ben, mikor a Cantique-ot komponálta, s hogy maga fontosnak tartotta oeuvre-jében e kompozíciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy élete során még kétszer átdolgozta. Az előadók kérésére a közönség nem tapsolhatott a két mű között, így a mindössze hat perces Fauré-gyöngyszem mintegy bevezetőként szolgált a szintén többször átdolgozott nagyszabású Reqiuemhez. Mind a zenekar, mind az énekkar elsőrangú volt, és a két szólistát, William Duttont (szoprán) Russel Braunt (bariton) is maximális dicséret illeti. Dutton fiatal korát meghazudtoló érettséggel tolmácsolta Pie Jesu Domine kezdetű áriáját, és Braun is nagy átéléssel és szuggesztivitással formálta meg szólóit, a Libera me bensőségessége egészen egyedülálló volt. Fauré értelmezése szerint a Requiem nem gyászos hangulatú, inkább örömteli, boldogságot közvetítő, az élet győzelmét hirdető muzsika. Bevallom, rám olyan nagy hatást tett a mű előadása, hogy idő kellett a lecsengéséhez, és gyalog sétáltam haza a Royal Albert Halltól a Victoria pályaudvarig…

S hogy egy zenepedagógiai lapban miért is lehet érdekes a Proms-ról írott beszámoló (azon túl, hogy a Dutilleux-mű és a Fauré-requiem ifjú szólistáinak teljesítménye óriási pedagógiai siker), röviden megpróbálom összefoglalni a július 15-i hangverseny keletkezéstörténetét.

Hol volt, hol nem volt, történt egyszer (tíz éve ennek már), hogy az Angol Barokk Szólisták tizenöt zenésze, vezetőjükkel, Sir John Eliot Gardinerrel az élen elhatározták, Londonból Johannesburgba repülnek, hogy segítséget nyújtsanak az elszánt — brácsaművészből Afrikában zenetanárrá lett — Rosemary Nalden-nek. Ms Nalden ugyanis néhány évvel eme utazást megelőzően fejébe vette, hogy a fekete kontinensen éppen olyan tehetségesek a gyerekek, mint a világ szerencsésebbik felén, csak nekik kevesebb módjuk és lehetőségük van a tanulásra. A dél-afrikai Soweto városát szemelte ki elmélete helyességének bizonyítására.

Első lépésben — vonós lévén — angol jótékonysági szervezetek által vásárolt vonós hangszereket adott a helyi gyerekeknek, és rendszeres zeneoktatásban részesítette őket. A tanárnő rövid idő alatt csodát művelt: nemcsak a barokk és klasszikus vonóstechnika alapjait tanította meg kis tanítványainak, hanem az együttes-játék szépségeit is. Az ifjú zenészpalánták szorgalmas gyakorlásának híre Gardiner dél-nyugat angliai farmjára is eljutottak. (A BBC 4 rádióadó egyik vasárnap reggeli mezőgazdász műsorában Gardiner a zene mellett élete másik nagy szerelméről, a gazdálkodásról beszélt. A hangversenyszervezők jó, ha tudják, a kisbárányok születése idején nem illik a mestert zavarni, ilyenkor nem szívesen mozdul el otthonról…) A Nalden-növendékek igazán szerencséseknek mondhatják magukat, hogy a munka egy következő fázisába Gardiner és csapata is bekapcsolódott, inspirációt és irányt mutatva a további fejlődéshez (lásd a fentebbi utazást, melyről Gardiner a Daily Telegraphban írt élvezetes beszámolót). A világhírű régizene-együttes tagjai órákat adtak a gyerekeknek. Az első benyomások kölcsönösen kedvezőek voltak, ám mégis úgy tűnt, hogy nemcsak Mozart és Haydn zenei világa távoli az afrikai gyerekek számára, de Bach és Händel zenéje is. Valami — az a bizonyos isteni szikra — hiányzott a gyerekek zenéléséből. Gardiner ezt tapasztalva, hirtelen ötlettől vezérelve telefonált a zenekar londoni irodájába, hogy faxoljanak át néhány részletet Rameau operáiból, elsősorban a balett-betétek zenéit. Másnap már ott voltak a kották, s azonnal tapintható volt az a lelki rokonság, mely a Voltaire-kortárs Rameau és az ifjú dél-afrikai muzsikusok között létrejött. Gardiner ezt azzal magyarázta, hogy Rameau tánczenéiben egyszerre van jelen az erő és a báj, a lassabb érzéki zene és a tánc pusztán fizikai megjelenése a zenében. Ezek azok a táncok — menüettek, tambourinok, kontratáncok, gavottok, musette-ek, rigaudonok, rondeau-k, chaconne-ok — melyek Rameau operáit fűszerezik, s ezekből hallhatott a Royal Albert Hall közönsége július 15-én pazar válogatást a hangverseny második felében. Az első félidő a francia barokk egy másik kiválósága, André Campra előtt tisztelgett a Messe de requiem előadásával, a Gardiner vezette Angol Barokk Szólisták, a Monteverdi Kórus, valamint Anders Dahlin, Nicholas Mulroy és Matthew Brook szólójával — profi előadással. (Vajon miért nem lehet ezt a művet gyakrabban hallani?)

Az est igazi szenzációja azonban a második rész volt, amikor is a hivatásos zenészek és táncművészek (Angol Barokk Szólisták, Monteverdi Kórus és a francia táncegyüttes, a Compagnie Roussat-Lubek) mellett a már említett dél-afrikai hangszeresek (Buskaid Soweto String Ensamble) és táncosok (Dance for All) közösen adtak elő részleteket kilenc Rameau-operából. Az életben állítólag meglehetősen mogorva Rameau tánczenéi pezsgően üdén hatottak nemcsak a 18. századi Versailles-ban, de a 21. század Londonjában is. A Platée és a Hippolyte et Aricie operák barokk táncai például afrikai népviseletben, afrikai dobkísérettel, és lenyűgözően szellemes és lélegzetelállítóan akrobatikus afrikai tánckoreográfiával kerültek színre. Az összeállítás és az egész est csúcsa a Les Boréades című operából vett részletek voltak. A harmadik felvonás rövid, de szenvedélyes kórusdeklamációja és a két gavott után az ötödik felvonás utolsó két kontratánca az opera szövevényes történetében katartikus megkönnyebbülést, felszabadító érzéseket közvetít a hallgatónak. Ezt a megkönnyebbülést és felszabadultságot az ifjú afrikai zenészek is „kihallották” Rameau zenéjéből és ahhoz az érzéshez hasonlították, melyet bányász apáik, nagyapáik érezhetnek, miután nap-nap után ismét a felszínre jönnek a föld gyomrából. Mivel a bányászok gumicsizmát viselnek, az ifjú táncosok is ebben táncoltak Rameau muzsikájára, a mi magyar legényeinkhez hasonlóan csizmájukat ütőhangszerként is használva.

Az előadás egyszerre volt felemelő és megható: a többszörösen is hátrányos helyzetű afrikai gyerekek az etnikai-társadalmi különbségek ellenére egyenrangú társai voltak a világhírű régizene együtteseknek, csodálatosan rá- és megérezve egy rég elfeledett, csak az utóbbi években újra felfedezett francia barokk mester, Jean-Phillippe Rameau zenéjére. E csoda létrejöttéhez, a csiszolatlan gyémántok megmunkálásához sok ember kitartó, áldozatos munkájára volt szükség, de legfőképpen gesztusra, kéznyújtásra, megértésre. Politikusok, tanuljatok Gardineréktől!