Szegeden,
az Egyetem Zeneművészeti Karának homlokzatán szél lengeti a fekete
zászlót, mementóként jelezve, hogy újra eltávozott közülünk valaki. Most itt
vagyunk a kondorosi temetőben az örök békét álmodók között, hogy
elbúcsúzzunk szeretett barátunktól, kollegánktól, Behán Pál adjunktustól, akit
szeptember 13-a óta gyászolunk.
Halálhíre mindannyiunkat mélyen megrendített, és most, még itt is csak
tudatunk képes rögzíteni a megmásíthatatlant, életösztönünk nem tud azonosulni
a történtekkel. Magam úgy vélem, hogy valami fatális dolog, egy végzetes
tévedés történt. Hogy miért mondom mindezt? Azért, mert – többek között –
nekünk a Fricsay vonósnégyessel, így Palival is – aki alapító tagja volt ennek
a kamaraegyüttesnek – már próbáink egyikét kellene tartani az október 7-i
koncertünkre. Arra a hangversenyre, amelyet Szegeden a Zsinagógában az
Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál keretében kellene teljesítenünk. Mit lehet
tenni ilyenkor a hangverseny lemondásán kívül?
Nehéz, lényegében megválaszolhatatlan kérdés. Nehéz, mert ha az ember
ily váratlanul, tragikus hirtelenséggel veszíti el egyik legkedvesebb
kollegáját, barátját, azonnal emlékei, gondolatai között kutakszik, talán még
szófoszlányokat is keres, keresi a választ, a feleletet erre a döbbenetes
eseményre. Keserves, kínlódó kétségbeesését szeretné valami fogódzóval, valami
„okos” magyarázattal feloldani.
Igen, az ember már
csak egy olyan lény, aki mindig mindent pontosan meg akar magyarázni, a lehetetlent
is, azt pedig jól tudjuk, hogy képtelenség.
Hogyan is lehetne
összefüggést találni akkor, amikor még a nyár derekán is közös fényképeket
készítettünk az őszi fesztivál műsorfüzetébe, részletes szakmai
önéletrajzokat írtunk és más egyéb terveket is szőttünk.
Tanár úrral,
Palival augusztus végén a DLA-fokozat megszerzésének ütemezését is
megbeszéltük. Ő örömmel vállalta azt is, amitől szinte minden zenész
kollega elmenekülne, a Kar minőségbiztosítási teendőinek ellátását.
Drága Pali,
eltávoztál, itt hagyva mindannyiunkat roskadva a kérdőjelek mázsás
súlyától, és így arra sem adva lehetőséget, hogy életedben mondjunk
köszönetet azért a sok-sok önzetlen segítségért, koncertek szervezéséért, a
karok közötti kapcsolatépítés gazdagításáért, amit Te oly természetesnek
tartottál. Mindezek mellett – jól tudjuk, milyen értékes pedagógiai és
művészi tevékenységet folytattál.
Derékba tört
életutad fontosabb szakmai állomásait feltétlenül meg kívánom
említeni: 1991-ben szerezted meg kitüntetéssel mélyhegedű- kamaraművész
diplomádat Szegeden, abban az Alma Materben, a Konzi nagy családjában, ahol a
középiskolai éveidet is töltötted. A diploma megszerzése után szívesen hívott
vendége voltál különböző kamara és szimfonikus zenekaroknak. Nagy
odaadással fordultál a kortárs szerzők művei felé is. Több mű
bemutatása fűződik nevedhez, így pl. Horváth Barnabás kompozíciója, a
B.P. in B.P., amelyet többek között Budapesten is előadtál nagy sikerrel a
Petőfi Csarnokban. Jól emlékszem, milyen nagy lelkesedéssel beszéltél arról
a lemezfelvételről, amelyet a világhírű zongoraművész Cyprian
Katsaris társaságában, az ő Kamaraegyüttesével készítettél. Brácsa
kurzusaidra is méltán voltál büszke, így a 2001-ben megtartott angliai
Frensham-i és a 2004-es németországi regensburgi kurzusokra. A sors fájó
fintora, hogy minderről 2007. október 1-jén, a Zene Világnapján adok
számot.
Miközben pályád
építőköveit próbálom sorba rakni, szűnni nem akaróan, kíméletlenül
kopog koponyám falán Edgar Allan Poe halálmadarának monoton refrénje: never more, never more…soha már, soha már…
Szabadulni próbálok
ettől, szeretném elhessenteni, és mégsem tudom: s bár elmém súgja a valót,
de lelkem mélyén nem tudok beletörődni fátumszerű végzetedbe. Belém
hasítanak Máté és Márk Evangéliumából Jézus utolsó szavai is a Golgota
keresztjéről: Eli, eli! lama
Sabaktani!?
Én Istenem, én Istenem, miért
hagytál el engem?
Mi halandó,
esendő emberek, érzékeny muzsikusok, kollégáid, tanítványaid, barátaid a
Zeneművészeti Karról, a Konziból valamennyien egyszerre mondjuk,
kérdezzük: Miért? Miért? Drága Pali, miért történhetett ez meg?
Mindannyiunk életében vannak nehezen feloldható, vagy
nehezen feldolgozható helyzetek, disszonáns fordulatok, de mindig kell lennie
egy megoldásnak: a feloldást, a konszonanciát próbálni kell keresni és
megtalálni. Mennyi értékes tulajdonságod volt, amiben talán magad sem hittél
elég erősen. Halk, de zengő bariton hangodon mindig rokonszenvesen és
világosan fogalmaztad meg zenei elképzeléseid tanítványaid és tanár társaid
körében egyaránt. Jó muzsikus, remek brácsás voltál.
Ha fellapozzuk a
Magyar Értelmező Szótár brácsa ill. brácsásra vonatkozó szócikkét, igen
rövid és tömör fogalmazást találunk: „Brácsás az, aki tud és szokott
brácsázni”. Hányszor idéztük fel ezt az értelmezést és egészítettük ki egyéb
anekdotákkal és derültünk Veled együtt önfeledten… és most arcunkra fagy
azonnal és szánalmassá válik egy születőben lévő mosoly is.
Vigasztalhatatlanok
vagyunk, mert hiába próbáltunk segíteni, nem tudtuk megakadályozni és
megelőzni, hogy életed hangszerének húrjai túlfeszüljenek és egyszer ilyen
végzetesen elpattanjanak. Életed delelőjén voltál. Pályád a továbbiakban
is szépen ívelhetett volna.
Hogyan is írja a
költő-óriás? „…bizony ma már, hogy
izmaim lazulnak, úgy érzem én barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök
közt botoltam, mégiscsak egy nagy ismeretlen úrnak a vendége voltam…” Zseniális
költőnk Kosztolányi Dezső 50. évén túl egyik legszebb versében
csodálkozott rá először a hajnalok varázslatos hangulatára, a mindennapok
újrakezdésének képességére, de arra a bölcsességre is, hogy itt a Földön
valamennyien csak vendégek vagyunk.
Nincs szó, amellyel
kifejezhetném, mennyire sajnálom, hogy csak ilyen rövid ideig voltál vendége e
nagy ismeretlen úrnak. A fájó búcsú perceiben szeretném megismételni, hogy a
Zeneművészeti Kar teljes közössége őszintén szeretett, becsült Téged.
Jó volt Veled találkozni, beszélgetni és együtt muzsikálni. Hiányozni fogsz
nekünk nagyon.
A Nagyszentmiklósi
Pro Bartók Társaság is – Bartók szülővárosának szellemiségét árasztva –
szeretettel gondol vissza bánsági koncertjeidre, és mélyen gyászolja
távozásodat. Magam is hálás vagyok, hogy Dohnányi gyönyörűséges c-moll
kvintettjét Budapesten, Temesváron és Szegeden is együtt játszhattuk. Amikor e
halhatatlan remekmű 3. tételének kezdetén felcsendült a szólód,
fürkésző tekinteted és vonód lendülete irányította a zene folyamát.
Szépen, nagyon kifejezően - molto espressivo -, ahogyan Dohnányi kérte,
zengett a hangszered. Kiénekeltél minden hangot, a szinkópák feszültségét, a
szekundok édes-bús lépegetését, örültél annak, hogy muzsikus lettél. Jó volt
látni, hogy boldog vagy, hogy akkor boldog voltál. Ennek emlékét őrizzük
meg mi is leginkább szívünkben, s majdan halványuló emlékezetünkben.
Drága Pali! Felejthetetlen maradsz nekünk mindenkor.
Isten veled! Nyugodj békében.
SZTE Zeneművészeti Kar dékánja