|
MOST
JELENT MEG !
Részlet Christoph Wolff:Johann Sebastian Bach. A tudós zeneszerzőcímű könyvéből (Park Könyvkiadó, 2004, 288–292. o.) A Thomanában a 16. század eleje óta szolgáló, jeles protestáns kántorok sorában Bach volt a tizedik. Ám ő volt az első, aki a felső osztályok zeneoktatására összpontosíthatott. A tertiusszal kötött különmegállapodás értelmében iskolai terhelése hét órára csökkent. Ez azonban nem jelentette azt, hogy összességében kevesebbet tanított volna, hiszen valamennyi elődjénél több időt fordított az egyéni ének- és hangszeroktatásra, valamint a próbákra – erre szükség is volt, ha meggondoljuk, milyen látványosan megnőttek a diákjaival szemben támasztott zenei követelmények, mondjuk, Kuhnau idejéhez képest. A Tamás-iskolában hétköznaponként reggel 7-től 10-ig és 12 órától délután 3-ig tartottak órákat, a fennmaradó időt az alumnusok fülkéikben, az externusok pedig otthon töltötték önálló tanulással. A kántor hétfőn, kedden és szerdán 9 és 12 órától, pénteken 12-től tartott „zenegyakorlatot minden osztálynak” az iskola auditóriumában. Csütörtökön és szombaton az órarend szerint nem volt foglalkozás. Az órák kötelezőek voltak minden bennlakó és bejáró diák – összesen mintegy 150 ifjú – számára, ezért Bachnak négy kórusprefektus segített, akiket ő nevezett ki a felsőbb osztálybeli, zeneértő tanulók közül. Maga Bach feltehetőleg a tanulmányaikban már kellően előrehaladt diákok kisebb csoportjaival dolgozott, s velük gyakorolt – talán úgy, hogy a hallgatóságban ülő nebulók is tanulhattak belőle. A zenei fogalmakat magyarázva és szemléltetve ő maga is rendszeresen játszott. Tanári tevékenységét áthatották az iskola útmutatásaiban előírt nevelési célok, nevezetesen az, hogy a diákokat „Isten félelmére és megismerésére” kell oktatni, továbbá „az isteni lényeg és akarat eleven ismeretére” – ugyanezeknek a céloknak a jegyében nevelték annak idején Bachot is. A felső osztályok tanításához és magánóráihoz Bach a jelek szerint nem használt tankönyveket (a latin iskolákban a kisdiákok már a quarta előtt elsajátították a kottaolvasást). Ehelyett az elméleti témák kapcsán saját szabályait és alapelveit fogalmazta meg (példa erre műve, a Vorschriften und Grundsätze zum vierstimmigen Spielen des General-Bass oder Accompagnement: a generálbasszusra avagy a négyszólamú kíséretre vonatkozó előírások és alapszabályok), oktatómunkájának középpontjában pedig az énekes és hangszeres repertoárból vett gyakorlati példák álltak. Minthogy az utána következő Tamás-kántorok, jelesül tanítványa, Johann Friedrich Doles, gyakran használták Bach motettáit a rendes kórusgyakorlatokban, valószínű, hogy ezt a módszert Bach alapozta meg. A „Singet dem Herrn ein neues Lied” (BWV 225) című, 1722–23-as, nyolcszólamú motettát például pontosan ezzel a céllal komponálhatta – más cél legalábbis nem ismeretes. Ez a kettős kórusra elgondolt, hangszeres támogatással és a nélkül is énekelhető koráletűd nyilván lehetővé tette, hogy Bach a nagy tudást követelő kantátarepertoárjához szükséges technikákat és műfajokat gyakoroltassa növendékeivel (1. és 3/a tétel: nyolcszólamú concerto, 2.: négyszólamú ária és négyszólamú korál egymás mellé helyezése; 3/b: négyszólamú fúga). A motetta bibliai szövegeinek forrása a Zsolt 98, 1–3 („Singet dem Herrn ein neues Lied” – „Énekeljetek az Úrnak új éneket”), valamint a Zsolt 150, 2 és 6 („Lobet den Herrn in seinen Taten / Alles was Odem hat, lobe den Herrn. Halleluja” – „Dicsérjétek az Istent az ő szent helyén; / Minden lélek dicsérje az Urat!”). Mindezek és a „Wie sich ein Vater erbarmet” kezdetű korálstrófa (Ahogy egy apa megkönyörül / minden kisgyermekén, / az Úr is megbocsát, / amikor gyermekként féljük Őt) kiváltképpen alkalmasak lehettek arra, hogy megértessék a kórusnövendékekkel: egy ilyen zenedarab hogyan illeszkedik mindennapi életükbe és kötelességeik sorába. Hasonlóan jól megfelelhetett a pedagógiai céloknak és a rendszeres, ismételt előadás követelményének a „Jesu, meine Freude” (BWV 227) című ötszólamú korálmotetta, amelyben Johann Franck 1653-ból származó éneke az Újtestamentum egyik központi tanításához kapcsolódik (Róm 8, 1, 2, 9–11): „Es ist nun nichts Verdammliches an denen, die in Christo Jesu sind” (Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint). Ez az öt-, négy- és háromszólamú tételekből álló, változatos struktúra – melynek jellemzői az énekszólamok hajlékony konfigurációi, valamint a mondandót elejétől a végéig erőteljesen értelmező kapcsolat szöveg és zene között – bölcsen és praktikusan egyesíti a kórusgyakorlatot a hittan oktatásával. A standard gyűjteményekben (például Erhard Bodenschatz 1618-as Florilegium Portense című antológiájában) foglalt hagyományos, 16. századi motetták, amelyeket még Bach korában is rendszeresen énekeltek az istentiszteletek elején, nyilvánvalóan nem készítették fel a kórusnövendékeket a Bach-kantáták zenei próbatételére. Ezért Bachnak elmélyült figyelmet követelő, nehéz és érdekes darabokkal kellett fejlesztenie növendékei tudását. Kuhnau idejében sok volt a panasz a kórusnövendékek hanyagságára és fegyelmezetlenségére, s ezért Kuhnaut és Ernesti rektort egyaránt okolták. A Bach vezette órákon és fellépéseken azonban nem voltak fegyelmezési gondok, legalábbis nincs róluk feljegyzés (bár őt magát 1729-ben megfeddték, amiért elhanyagolta a tanítási órákkal kapcsolatos formaságokat, és lemondott énekórákat). A diákok kedvét szigorú bírságolási rendszer vette el az éneklés megzavarásától: egy feltűnő (zenei) hibáért 1 garast, szándékos és alantas hibáért 3 garast kellett fizetniük (1 garas körülbelül 2 liter sör ára volt). Ezt a pénzt a temetési éneklésért és más szolgáltatásokért járó különjövedelemből vonták le, s a kántor zeneművek beszerzésére, valamint a hangszerek karbantartására fordította. Az iskolai rendtartás pedig mindenkit emlékeztetett arra, hogy „őseink elhatározásából a muzsikát művelni kell a Tamás-iskolában, s az alumnusoknak meg kell szólaltatniuk a város minden templomában. Ennek okáért, kötelességükre és hivatalukra tekintettel, minden igyekezetükkel gyakorolniuk kell eme művészetet, és tudatában kell lenniük, hogy jó cselekedetet visznek véghez, melyet a mennyei sereg a legnagyobb örömmel űz.” Szerződése értelmében Bachnak „nemcsak énekes, hanem hangszeres zenét is” oktatnia kellett. Bár legtöbb hangszeres zeneórája egyéni vagy kiscsoportos foglalkozás volt, lehet, hogy az iskolai gyakorlásban is helyet kapott a hangszerjáték, illetve -képzés. Az 1750-es években Christian Friedrich Penzel, az iskola egyik prefektusa Bach igen sok hangszeres művét lemásolta, s ez arra utal, hogy Bach együttesre komponált darabjai – a csembalóra és valamely dallamhangszerre írt kamaraművektől a versenyművekig és a nyitányokig – talán szintén szerephez jutottak az iskolai zenélésben, főleg a legjobb hangszerjátékosok képzésében, akár szükség volt rájuk a kantáta-előadásokban, akár nem. Az auditóriumban volt egy kis orgona és egy csembaló (ugyanezen a szinten lévő irodájában a kántor más hangszereket is tartott szükség esetére), ezért a nagytermet próbahelyiségként is használhatták a templomi fellépések előtt. Mint már említettük, minden alumnus-fülkében vagy volt valamilyen billentyűs hangszer, vagy könnyen hozzá lehetett férni a közelben, hogy a diákok készülhessenek a zeneórákra, és megtanulhassák kantátaszólamukat. A zeneleckékre és a próbákra csak az iskolai órarenden kívül, az egyéni tanulásra szánt időben kerülhetett sor. Az órarendet az egész év minden hétköznapján, az egyházi ünnepek és a három vásáridőszak kivételével akkurátusan betartották – ilyenkor zenei többletfeladatok vártak a tanulókra. |