Beszélgetések Bartókkal

Visszatérő elgondolkodnivaló: hol vannak a határok; meddig kell-lehet-érdemes-szabad „elmenni”, valamely alkotó vagy előadóművész életéből mi az, ami hozzásegít művészetének jobb megértéséhez. Merthogy ugyebár minden jogos érdeklődésnek ez az indítéka. 
 Amikor a közelmúltban szinte egymást érte több, Bartókkal foglalkozó könyv, újfent aktuálissá vált ez a kérdés. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs bármiféle publikáció létjogosultságát megkérdőjelezni (főleg, amíg objektíven ítélve „hasznosabb”-at nem szorít ki a piacról), az utóbbi évtized úgyis épp eléggé szorosra húzatta a zenei érdeklődés eszmei nadrágszíját. Örvendetes, hogy évtizedes követési távolsággal, új könyvvel gazdagodott a Bartók Béla Írásai sorozata (Editio Musica Budapest). Ott – egyszer, majdan – nyolcas sorszámmal fognak megjelenni a Bartókkal készített interjúk. Addig is, a Kijárat Kiadó és Wilheim András jóvoltából ritka csemegét kaptunk kézhez. 
 A Beszélgetések Bartókkal című könyv az 1911 és 1945 között készített interjúkat, nyilatkozatokat tartalmazza. A közreadó nemcsak összegyűjtötte a kötet anyagát, hanem dicséretes alapossággal gondozta is a szöveget (ez a műgond általában kiterjed a korábbi fordítások kisebb-nagyobb revíziójára is), és szolid mennyiségű, lényegretörő jegyzetanyaggal látta el.
 129 kis szemelvény, afféle pillanatkép a zeneszerző–zongoraművész–népzenegyűjtőről. Érdekes végigszaladni a tartalomjegyzéken a megkérdezések gyakoriságát vizsgálva. 1911: annak a kérdésnek megválaszolására nyílt lehetősége, hogy „Életének melyik volt a legnevezetesebb eseménye?”. Aztán többéves csend, hogy 1917-től „beinduljon” az évi átlag két nyilatkozási alkalom. Néha vannak „frekventált” évek: 1922-ben 9, 23-ban 8, 24-ben pedig 10 alkalommal is lehetett olvasni Bartókról, aki a továbbiakban kétszer kapott évi tíz alkalommal publicitást (1927-ben és 36-ban), és kétszer évi nyolcszor jelent meg újságok, folyóiratok hasábjain (1926-ban és 1940-ben). Fájdalmasan csökken a lehetőség később, hogy hallasson munkájáról az utolsó amerikai években...
 Wilheim Andrásnak köszönhetően a ma és a holnap olvasója pontos fogalmat alkothat magának arról, hogy mit lehetett tudni a történelem egy bizonyos pontján Bartókról. Vagyis, mi állt rendelkezésére az érdeklődőnek, hogy kialakíthassa a maga Bartók-képét. A könyv, ebben a vonatkozásban, afféle „Így láttatták Bartókot”..., merthogy izgalmas kordokumentumnak (is) tűnik az, amit az újságírás adott korszakából megtudtunk.
 Gyakoriak a „fogalmazott szövegek”, vagyis, amikor a megkérdezett szóban nyilatkozott, s újságírója (riportere, interjú-készítője) válogatja, ki-ki hogyan rögzítette a közölt tényeket. Elképesztő a nemcsak filológiai pontatlanság mértéke, hanem az a figyelmetlen-felelőtlen felületesség, amellyel szinte csak nyersanyagnak (ürügynek) használták a megkérdezett mondandóját. Történt mindez Bartókkal, aki sokat adott a precíz-szabatos megfogalmazásra! Különösen olyan esetekben bántó, amikor olyan mondatokat adnak Bartók szájába, amilyenek aligha hagyták el ajkát! Zeneakadémiai tanulmányai után állítólag „innen Bécsbe kerültem, majd elmentem Berlinbe és Párizsba is”. Ráadásul ez eredetileg is magyarul jelent meg! Ilyen vonatkozásban a legfelháborítóbb talán az, amikor saját művének címét idéztetik vele torzítva. Guttmann Miklósnak „köszönhető” az alábbi „Bartók-mondat”: „Legutolsó zenekari művem egy, a magyar székesfőváros ünnepi koncertjének alkalmából szerzett 'Magyar táncszvit' volt.” Érthető, hogy az ilyen, pontosan idézett pontatlanságokhoz nem fűz kommentárt a zenetörténész-közreadó. Megjegyzés nélkül hagyja azokat az apró tárgyi tévedéseket is, amelyeket voltaképp csak így, az összegyűjtött anyag birtokában látunk át igazán. Kiderül például a 10. szemelvényből, hogy Pozsony után Szeged volt a második magyar vidéki város, ahol önálló szerzői estet adott Bartók – majd a 24. szemelvényben azt olvassuk, hogy a Pécsi Lapok interjú-készítőjének tudomása szerint Pécs Bartók első vidéki hangversenyének helyszíne. Abban a cikkben, mely arról tájékoztat, hogy Bartók nem engedi meg előadói szerepléseinek rádióközvetítését Német– és Olaszországba, található egy ellentmondás, amire röviden sem utal. Máskor gyakran pontosan regisztrálja a tévedéseket, például a legpontatlanabb varsói interjú esetében (ahol a lengyel megjelenést megelőző, németül készített interjú különböző fázisaiban egyaránt történhetett félreértés). Sajnos, néha túlzottan tekintélytisztelőnek bizonyul: megjegyzés nélkül hagy tárgyi tévedést (ha az nem közvetlenül Bartókkal kapcsolatos). Tóth Aladár rosszul emlékezett arra, hogy Stravinsky Magyarországon jártában lett volna figyelmes a cimbalomra – mind Stravinsky, mind Rácz Aladár jóvoltából ismerjük az „eredeti” verziót.
 Az eredetileg idegen nyelven megjelent interjúk esetében gondot fordít a fordítás pontosságára. Alapos körültekintésre vall, hogy Tallián vagy Ujfalussy fordításaiban is talál több-kevesebb módosítanivalót. Máskor neves, megbízható, a zenében, zenei fordításban járatos fordítókkal dolgoztat – bár arra nem mindig terjed ki a figyelme, hogy – quasi szerkesztőként – „magyarítsa”, illetve magyaríttassa egyik-másik kacifántos mondatot. Mert még az is lehet, hogy ilyen volt az eredeti – de több empátiával azért talán lehetett volna cizelláltabb olvasnivalót is kínálni alkalmanként. („Bartók Béla közelgő koncertfellépései, melyeken saját műveit fogja előadni, minden bizonnyal kritikák viharát váltják majd ki, s mindez olyanfajta 'köztéma' lesz, amilyen annak idején olyan értékes reklámot csinált a festészetnek.” – 92. old.; „A professzori címet a még mindig királyságnak számító hazájának fővárosában működő Királyi Zeneakadémia tanárának minőségében viseli.” – 142. old.)
 Az ember és eszméi – e cikk fordításában található az egyetlen helyesírási szarvashiba („abban az időben még oly sok francia muzsikus volt a wagneri varázserő fogja”). Ugyanitt egyértelműen módosításra szorult volna az „entartete Kunst” fordítása – a többek között az 1963-ban megjelent Schönberg-monográfiában Kárpáti János szóhasználata nyomán meghonosodott „elfajzott művészet” már-már szakkifejezésnek tűnik. Nem veheti fel a versenyt vele, bármennyire idézőjelbe téve sem, a „degenerált zene” terminológiája (192. oldal). Fordítás vagy ferdítés? Furcsa olvasni: „Cigányzene nem létezik” (155. old.). Meglepő olvasni a hírhedetten szerény Bartók szájából: „voltaképpen nem is tudom, minek kellene neveznem magam, zenetudósnak vagy zeneszerzőnek” (144. old.).
 A válogatás címe meghatározza a tartalmat. Csak az kerülhet bele a kötetbe, ami „beszélgetés”. Kár. Miként a levelezés-kötetek is akkor a legizgalmasabbak, ha (legalábbis részben, akár függelék- vagy jegyzetanyagban) tartalmazzák a válaszokat, esetleg értelemszerűen hozzájuk kapcsolva a viszontválaszokat, ezúttal is néha furcsa hiányérzetünk támad. Például a 7. szemelvény esetében, amikor a „Mi történik a Zeneakadémián?” című cikknek csak részletét találjuk. A gondos közreadó megjegyzése indokolja ezt a megoldási módot, sőt, olvasnivalót is javasol az érdeklődőnek: az 1959-es Zenetudományi Tanulmányok VII. kétségkívül oltja a tudásszomjat. Mindig hasznosak Wilheim megjegyzései, amikor egyik-másik interjúval kapcsolatosan olvasnivalót kínál; a Greguss-díj visszautasításának körülményeit a Zenetudományi Tanulmányok X. kötetéből Demény Jánosnak köszönhetően ismerhetjük meg. A „Művészetet és tudományt nem szabad belekeverni a politikába” alcímet viselő 1936-os cikk ürügyén ráirányítja figyelmünket a híres vitára, melyet a Bartók Összes Írásaiban tett közzé Szőllősy András. Ahogy múlik az idő, mindjobban rá kell jönnünk, hogy vannak felbecsülhetetlen értékű alap-kutatások, csak éppen az a kár, hogy jószerivel megszerezhetetlenek...
 Van viszont, amikor – a mese folytatását váró gyermek kiváncsiságára emlékeztetően – kérdés vetődik fel az olvasóban: és aztán  esetleg az, hogy ki? Sajnos, Wilheim egzakt közreadói elvei és gyakorlata nem teszi lehetővé még a menthető kiváncsiskodást eredményező esetekben sem a járulékos jegyzetanyagot. Pedig érdekes lenne tudni, lett-e folytatása az „Ez az ember Ön miatt halt meg!” című cikkben felvetetteknek – márpedig Urlateanu Raduról szóló ismeretekhez nem egykönnyen lehet hozzájutni... Nem lenne érdektelen megtudni, kire célzott a beszélgetésben Dille, mint aki kijelölt értelmezőjeként szeretne feltűnni, s akit – jóllehet, honfitársa – Bartók értetlennek talált. Lehetetlen fel nem tenni a kérdést: Ki?! (103. szemelvény).
 A hosszabb-rövidebb, apró részkérdéssel vagy átfogóbb témakörrel foglalkozó írások manapság, amikor könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre Bartókról és művészetéről, marginális jelentőségűek. De volt idő, amikor ezek adták a Bartók-ismeret mércéjét, a kottákon kívül hozzáférhető összes ismeretet szinte. E gondolat jegyében még súlyosabbak a felületes pontatlanságok, s fényesen kiderül a tudás, a felkészültség értéke. Szegő Júlia (aki ráadásul gyorsírással jegyezte Bartók mondandóját) beszámolója kevesekéhez fogható.
 A tudósítások tömény egymásutánjából kiderül, mennyire „manipulálható” a képalkotás. Vannak már-már epiteton ornansként visszatérő jelzői a bartóki alkatnak, s a szélsőségesebb jellemzések többsége ugyanazt a képet erősíti. Maradandó értékű mind közül Kosztolányi híres cikke (Ezüstfej...). Álljon itt néhány kiragadott példa (az oldalszámok feltüntetésével): filigrán alakja, ... alkarja, csuklója mint az öntött vas, ujjai acélból valók... (46), lágy ezüsttel csurgatta be az idő a világhírű művész fejét (65), nőies körvonalak, nőies fejalkat, szobrász vésőjére méltó fej, rózsás arcszínnel és fehér hajjal (135), haja hófehér, de simára borotvált, papi kinézésű arcán egyetlen ráncot sem tudtam felfedezni. Törékenyen filigrán alakjával... (141), érdekes ősz feje (150), nagy, lelkesült szemei, melyek felettébb egyéni kifejezést kölcsönöznek ennek a lenyűgöző arcnak, szavaival együtt beszélnek (155), nemes, finom, érzékeny feje van (157), ötvenöt éves korából: törékeny öreg úr, túlfinomult arca van, szinte nőiesen keskeny orrvonala... (164), vékony elefántcsontszerű lénye (166), alakja, ahogy jár, olyan, mint egy hangjegy: kecsesen libeg,... törékeny, finom test (196), halk szavú, alacsony ember, átható szemekkel (216), középtermetű, figurája még szikárabb, karcsúbb, mint valaha, szinte aszkétának hat,... sápadt, halvány arcából két keresű tekintetű, fényes művész-szem fiatalságot sugároz (218), és még folytathatnám. (Eljátszadozom a gondolattal: hogyan reagálnának napjainkban a szerzők, ha hasonlóképp feltérképeznék őket, leltárba vennék különös ismertetőjegyeiket...)
 Összességében, a beszélgetés-kötet érdekes olvasmány, akkor is, ha tanulságai nem kizárólag, vagy nem elsősorban csak Bartókra vonatkoznak. És meg kell hagyni: Wilheim András komolyan vette vállalt feladatát, igényes körültekintéssel gondozta a kötet anyagát. Néha apróságok azért feltűnnek: néha nem tünteti fel a cikk fordítójának nevét, máskor nem utal az interjúkészítő kilétére, s arra is van példa, hogy nem derül ki: a monogram alapján beazonosítható-e a személy. Az utánközléseknél nem mindig tünteti fel, hogy mit vett alapul az utánközlő, ha az első közléssel csaknem egyidőben több, egymástól kevéssé eltérő verzió jelent meg. Szám-elírásnál nem egyértelmű: itt van-e a sajtóhiba, vagy a forrás volt pontatlan (1926-ban aligha 43 éves volt Bartók). Apróság: bár ígérte, a hivatkozott zeneművek és könyvek címét egységesen kurziválja, ez nem mindig történt így. Feltehetően bevezetőnek szánta azt, amiből végül utószó lett – a korai tervezés idejéből így maradhatott benne módosítandó kifejezés.
 A névmutatóval mindig „gond van”. Wilheim csak a főszövegben szereplő neveket szándékozott feltüntetni (de közülük jónéhány kimaradt), így viszont a jegyzet- és hivatkozásanyag számos értékes információja csak nehézkesen kereshető vissza. 129 kis szemelvény – jónéhánnyal kapcsolatban még vannak ismeretlen tényezők, megválaszolatlan kérdések. Remélhetőleg eltűnnek, amire 8. kötetéhez ér a Bartók Béla Írásai sorozat.