Christine Brown

Bartók Tíz könnyű zongoradarab c. m-vének a címe némileg félrevezető, mivel valójában tizenegy darabról van szó, és több közülük egyáltalán nem könnyű. Ennek ellenére a pedagógiai jelentőségük igen nagy és mindenképpen komoly tanulmányozást érdemelnek. Az 1908-ban megjelent darabok az első olyan zongoraciklus, amelyet a szerző speciálisan tanítási céllal írt. Az 1945-ös átdolgozott kiadáshoz írt előszavában Bartók el is magyarázza a keletkezésüket:
“A Tíz könnyű zongoradarab - az Ajánlással együtt tulajdonképpen tizenegy - kiegészíti a Bagatelleket. A Tíz könnyű zongoradarabot pedagógiai céllal írtam, azért, hogy a zongoranövendékeket könnyű kortárs darabokkal lássam el. Ez magyarázza a darabokban használt egyszerűbb megoldásokat.”
Az “egyszerűbb megoldások” használatának köszönhetően a darabok szerkezete világos és tömör, és ez rendkivül előnyös a zongoratanításban. A növendék könnyen megérti a darabot és ez lehetővé teszi, hogy elsősorban a technikai és a zenei megoldásokra figyeljen. A darabok ideális kiindulópontot jelentenek a XX. századi zene tanulmányozásához, de ugyanakkor Bartók érettebb stílusának több aspektusát is előrevetítik.
A Tíz könnyű zongoradarab stílusa keletkezésük idején teljesen újnak számított. 1905 és 1907 között Bartók semmit sem komponált, mert a zeneakadémiai tanításon kívül minden idejét a népdalok gyűjtésére fordította. Aztán 1908 nyarán két mve is megszületett, a tizennégy darabból álló Bagatellek és a Tíz könnyű zongoradarab. Breitkopf  Hrtel kiadó a következő kifogással utasította el a Bagatellek kiadását “ ...az Ön zongoradarabjai túlságosan  nehezek és túlságosan modernek a közönség számára”. Szerencsére Rozsnyai Károly kiadója hajlandó volt megjelentetni mindkét művet. 
Az 1908-as év Bartók munkásságában fordulópontot jelentett. A változás annak tulajdonítható, hogy Bartók életében először hallott hiteles, valódi népzenét, és megfogalmazódott benne az igény, hogy összegyűjtse, leírja és osztályozza ezt a kincset. Erről így ír: “A népzene tanulmányozása számomra ugyanolyan fontos, mint másoknak a friss levegő.” Bartókot különösen megragadta a zenei gondolat végtelenül tömör kifejeződése a népdalokban, és új zenei stílusában nyomon követhető, hogyan hántott le mindent, ami nem volt feltétlenül lényeges. Ezek az új darabok, akár az általa csodált népdalok, tökéletes formájú és kifejezőerejű miniatür mestermunkák. 
A Tíz könnyű zongoradarabnak, beleértve az Ajánlást is, logikus a szerkezete, ezért előnyösebb, ha az egész mű előadásra kerül. Ennek ellenére a darabok önmagukban is megállnak és jól párosíthatók. Bartók például koncertjein gyakran adta elő az ötödiket és a tizediket. Ha e két darab nem szerepelt a műsoron, a közönség gyakran kérte őket ráadásként, és házi hangversenyeken is népszerű volt. Később mindkét darab zenekari változatát is elkészítette és a Magyar képek nyitányába illesztette.
A Bartók által oly nagyra tartott népdalok legtöbbjének hangneme nem dúr vagy moll, hanem ezeknél ősibb hangnem. A zeneszerző hamar rájött,  hogy új, a dúr/moll skála kötöttségeitől független zeneszerzői stílusához ideális kiindulópontra bukkant. A Tíz könnyű zongoradarab jól példázza, miként ötvözte Bartók a népzenét és a műzenét, és ezt a módszert élete végéig megőrizte.
Az Ajánlás pianissimo és semplice, egy bővített szeptimet kitöltő három emelkedő terccel indul. 
A kitűnő fiatal hegedűsnek, Geyer Stefinek írt levelében Bartók ezt a motívumot mint “az Ön vezérmotívumá”- t emlegeti, és ebből egyértelmű, hogy neki ajánlotta a művet. A negyedik hang után az ütemvonalra ráírt negyedhangnyi szünet van. Bartóknak az 1945-os átdolgozott kiadáshoz írt előszava szerint ez a szünet értékének megfelelő csendet jelent. A metrum ezután erőteljes parlando melódiánál  változik, nagyterc kísérettel, és ez a két gondolat váltakozik tizenhat ütemen át. Efféle ritmusváltásokkal Bartók szintén a népzene tanulmányozása közben találkozott. Ezután a korábbinál két oktávval magasabban ismét a vezérmotívum következik, majd a darab végén a cisz d-re oldódik. Így csökken a fájdalom és a parlandó dallam kevésbé gyötrő lesz; már csak egy halk sóhaj választ el az utolsó két cisz-től és elérkezünk a d-re.
A következő Paraszti nóta végig unisono, a két kéz egy oktáv különbséggel játszik. Bartók ezt a fogást később a Mikrokozmosz jónéhány darabjánál is alkalmazta. Pedagógiai szempontból az ilyen darabokkal remekül fejleszthető az éneklő zongorahang és tökéletesíthető a két kéz koordinációja. A Tíz könnyű  zongoradarabban sehol sincs hangnem megjelölés, mert a darabok nem dúrban ill. mollban vannak.
Ahhoz, hogy a növendék technikailag maximálisan profitáljon a Paraszti nóta tanulásából, elengedhetetlen, hogy pontosan kövesse a Bartók által előírt ujjrendet. Ha a hüvelykujjak és a kisujjak a fekete billentykre esnek - ahogy azt Bartók jelöli -, a kéztartás helyes, kerek lesz. Ezenkívül,  ha a repetícióknál betartja a szintén jelzett ujjváltásokat, akkor a sostenuto nyolcadokat legato tudja majd játszani. A metrum csak egyszer változik a darab fordulópontján, amikoris egy nyolcad szünetet még hozzáad az ütemhez. Akár azt is gondolhatjuk, hogy a paraszti énekes egy mély lélegzetet vett,  mielőtt elkezdte volna az ének befejező szakaszát.
A második darab címe sok gondot okozott Bartóknak. A zongorista Freund Etelkának így ír: “Két jó cím is eszembe jutott, de nem tudom lefordítani németre: Lassú vergődés. Hogy lehetne ezt németül mondani?” A különböző angol kiadásokból a következő címeket gyjtöttem össze: gyötrődés, fájdalmas küzdelem, lassú küzdelem, lassú szenvedés, frusztráció, fájdalmas birkózás. A cím fájdalmas hangulatát jól tükrözi Bartók saját, bővített kvarttal kezdődő dór dallama. Bartók gyakran használta a tritónuszt, részben azért, mert a népzenében is srn előfordul, részben pedig azért, mert az oktávot szimmetrikusan osztja ketté. A bővített kvart vagy az oktávot aszimmetrikusan megosztó, a domináns alternatívájaként használt szkített kvint segítségével Bartók kiterjesztette a tonalitás határait. Ez a darab kíváló bevezető példa erre: a két utolsó hang, a gisz és D is ezt példázza. Az Alberti basszus kiséret a klasszikus zene és a népzene összeolvadása. Tulajdonképpen a kvintet díszíti az alsó hang feletti és a felső hang alatti félhanggal. Ezekkel a díszítésekkel sok tritónuszt alkot, és így mind a dallam, mind pedig a kíséret hozzájárul a fájdalmas hangulat kifejezéséhez, amit nyomatékosít a “molto espressivo” utasítás is; ezt egyébként csak igen ritkán találjuk Bartóknál.
A harmadik darabban a Tóth legények táncában Bartók egy szlovák népdalt dolgoz fel a jellegzetes kis szeptimmel és a jellegzetes éles ritmussal. A darab  központi hangja a C, ezenkívül a dallam egyes részeiben dór és eol elemeket is találhatunk. Az első öt ütemben a dallamot szólóban a jobbkéz játssza, majd még megismétlődik egy kvinttel feljebb a balkéz oktávkíséretével. A harmadik részben a balkézben már ritmikai és harmonikai kíséret is van, ennek azonban semmiképpen sem szabad elfednie a dallamot. Ezt Bartók maga is kihangsúlyozza, amikor a tizenegyedik ütemben a jobbkézben mf-t, a balkézben pedig p-t ír elő, a harmincadik ütemnél pedig p-t ír a jobbkézben és pp-t a balkézben; a negyvennegyedik ütemben a dinamikai jelzés a jobbkézben pp, a balkézben pedig ppp. Az egyes részek végén lévő kadenciákat a ritmus is és az artikuláció is kiemeli, és bár a metrumban nincs változás, több tempóváltást is jelez a szerző. Ennek a műnek a tanítása során jó alkalom kínálkozik arra, hogy rávilágítsunk a kottakép tanulmányozásának fontosságára, mivel a darabot csakis a szerző utasításainak pontos betartásával lehet sikeresen előadni.
Az előző daraboktól eltérően a negyedik darab, a Sostenuto hangneme kevéssé egyértelmű; F dúr hármashangzattal kezdődik ugyan, de a központi hang az A, ami persze az F dúr hármashangzatnak is része. Az elvontabb Sostenuto cím jól tükrözi a szép darabban megnyilvánuló zárkózottságot és bizonytalanságot. Az érettebb és zeneileg érzékenyebb növendékek élvezni fogják. Bartók saját parlando dallamát érzékeny rubatoval kell előadni. Technikai szempontból két érdekessége van: az, hogy a tizenhatodik ütemben a balkéz a hallgató számára észrevétlenül átveszi a korábban a jobbkézben levő akkordot,  valamint az, hogy a huszonnyolcadik és harmincegyedik ütem között a két kéz keresztben játszik. A mai növendékek persze már gyakorolhatták ezt a technikát a Mikrokozmoszban is, 1908-ban azonban Bartók diákjainak ez még mindenképpen újdonság volt. A Sostenuto szerkezeti felépítése nem biztos, hogy első ránézésre világos lesz a növendékeknek, de mindenképpen érdemes kielemezniük. Ez a híd formájú darab megelőlegezi  a későbbi, érett művek kompoziciós technikáit. Ha a híd analógiát használjuk, a darab csúcspontja a tizenhetedik és huszonnyolcadik ütem közé esik.  A csúcspont előtt és után a balkéz osztinátót játszik és az alsó szólamban az akkord fölött vagy alatt a négy ütem hosszú dallam szól. Érdekes megfigyelni, hogyan alakul át a nyitó dallam egészhangú skálává. Figyelemreméltó továbbá, hogy Bartók bitonalitást sugall ebben a középrészben, ahol a cisz-moll hármashangzat és az a-moll hármashangzat együtt szól; viszont a tonalitás a végén egyértelmű lesz, amikor az A lelép egy oktávot a balkézben.
Valahányszor Bartók otthon zongorázott, eljátszotta az Este a székelyeknél-t, “mert a Mama egyedül ezt a darabomat  szereti”. A darab jó példa arra, hogy a népzene és a műzene milyen szerves egészet alkot Bartók eredeti, népi stílusban írt zenéjében. Amikor a művet feleségével, Pásztory Dittával előadta Amerikában, így konferálta be: “Önálló mű, témái saját invencióim, erdélyi magyar népi dallamok stílusában”. Majd így folytatta: “Két témája van. Az első parlando-rubato ritmusú, a második inkább táncszerű, mintha azt imitálná, amint egy parasztember furulyázik. Az első, a parlando-rubato téma pedig népdalimitáció, énekelt dallam. A formája ABABA”. Azt is láthatjuk, hogy az ötödik darab nemcsak a ciklus középpontja, hanem magának is szimmetrikus, ötrészes formája van. Még a pentaton dallam is szimmetrikus: E, G, A, H, D.
Ha az A-t tekintjük középnek, akkor a két szélső hang mindegyike egy hanggal,  majd pedig egy kvarttal van távolabb. Ilyenfajta szimmetria gyakran előfordul Bartók későbbi műveiben, ezért hasznos, ha ezt az egyszerű példát kielemezzük a növendékekkel. Az A téma minden egyes megjelenésekor leheletnyit különbözik, ám a B téma két része talán még változatosabb. A dal- és a tánctéma jellegében élesen elválik, az egyik lassú és szabadabb, a másik gyorsabb és kötöttebb. A darab végén egy második fokú szeptim akkord van, mivel Bartók megfigyelte, hogy a népi zenészek a szünetet ugyanúgy használták, mint a tercet vagy a kvintet.
A hatodik darab A gödöllei piactérre leesett a hó, egy magyar népdal egyszer feldolgozása, a ciklus talán legelragadóbb és legkönnyebben érthető darabja. A jobbkéz dallamot és egyszer harmóniákat játszik, a balkéz pedig, mint egy halkan szóló duda, az ütés után kvinteket. A dal formája kerek, AABA, ahol az A rész háromütemű, a B rész pedig négyütemű. A növendéknek meg kell értenie a formát és pontosan be kell tartania az ujjrendet és az ehhez szorosan kapcsolódó artikulációs utasításokat is. A tizenkettedik ütem végén az ütemvonal fölött egy nyolcad szünet van, ami pontosan ilyen hosszúságú csendet jelez. Ezek a precíz utasítások nagyon jellemzőek Bartókra és jól mutatják, hogy aprólékosan, minden részletre figyelt annak érdekében, hogy műveit minél pontosabban adják elő, a növendékek pedig sokat fognak abból profitálni, ha végrehajtják a szerző kívánságait.
A hetedik darab címéről (Hajnal) a zongorista  Freund Etelkának írt levelezőlapon ezt olvashatjuk: “A B-dúr-ban írt darab címével megint baj van: Piros pünkösdi pirkadat. Mivel a németben nincs pirkadat szó, az Aurora  nemzetközileg is ismert szót fogom használni.”
A gyönyörű darab stílusán érződik Debussy hatása, akinek a zenéjével Bartók a komponálás idején foglalkozott. Az akkordok párhuzamos mozgatásával Debussy új hangzásokat honosított meg. Bartók a Hajnalban szintén párhuzamos terceket használ úgy, hogy helyenként a tonalitás nem tiszta, de az utolsó öt ütemben a pedál használatával megerősíti a H tonikát még akkor is, ha az akkordban éppúgy benne van a szeptim és a nona, mint a terc és a kvint. Fiatalabb növendékek valószínűleg nehezen fogják megérteni a darab finom hangképét, de sokat tanulhatnak belőle, ha a hangzás és hangszín felől közelítik meg.
Elképzelhető, hogy Bartók a sorozat nyolcadik darabját írta meg először, mivel a darab első változatát ugyanazon az íven találjuk, mint a hatodik Bagatellt. A dallam egy szlovák népdal “Azt mondják, nem adnak”, de a szövege magyarul van. A népdal feldolgozásában Bartók megmutatja, mennyire ki tudja tágítani harmóniakészletét, megváltoztatva ezzel a mi tonalitásfelfogásunkat is. A C-n induló és végződő dallam eol hangsorban van. A szerző a parlando dallamot részletes billentési és dinamikai jelekkel látja el; ezek betartása nagy figyelmet igényel az előadótól. A dallam részei megegyeznek a népdal egyes soraival; minden dallamsort egy hetedik fokú akkorddal kísér, amelyik késleltetéssel oldódik, és a dal sorai közé egy-egy lágy kadenciát is beiktat. Egy ütem szünet után a kezek szerepet cserélnek, ami újabb remek tanítási lehetőség. Érdekes és hasznos gyakorlat lehet a növendékek számára, ha a darab tanulása előtt harmóniákat írnak a dallamra, majd utána összehasonlítják sajátjukat a bartóki változattal. 
A kilencedik darab, az Ujjgyakorlat  pedagógiai jelentősége abban rejlik, hogy előkészíti az előadó kezét clusterfogásokra. Ez nem egy szokásos etüd, mivel az ötujjas fogások nem dúr vagy moll skálákon alapulnak,  hanem a két lehetséges, C-ről illetve Desz-ről induló egész hangú skálán.
Feltétlenül a Bartók által javasolt ujjrendet kell használni a tizehatodoknál, ha tökéletes legatot akarunk játszani. A négy bevezető ütemet követően a dallam a balkézben tűnik fel; itt Bartók a kezek közötti kiegyensúlyozott hangerő érdekében a dinamikai jelzésben p-t ír elő a jobbkézben és mf-t a balkézben. A dallam kezdetén a központi hang a C, ezt kihangsúlyozza, amikor egy félhanggal alá ill. fölé megy, majd az második rész elejét egy oktávval lejjebb kezdi, ahogy ezt korábban a negyedik darabban is tette. És hogy  mindkét kezet egyformán megdolgoztassa az Ujjgyakorlat tanulása során, a darab második felében a kíváló pedagógus a tizenhatodokat a balkézbe teszi.
A tizedik és egyben utolsó darab, a Medvetánc valóban nem könnyű, de a növendékeink remek kihívást jelent. A darab “a gazdája énekére táncoló, dobkísérettel együtt mozgó medve ábrázolása.” Ez Bartók  első barbár, groteszk stílusban írt zongoraműve, a híres Allegro is ebben a stílusban van.  A Medvetáncban megfigyelhető, hogy milyen örömmel használja Bartók a zongorát valódi ütőhangszerként. Az egyszerű dallamot vagy a ritmikus osztináto gyorsan ismétlődő hangjai felett, vagy alattuk  hallhatjuk. Az ismétlődő hangok dudaszerűen összefogják a darabot és biztonságot sugároznak ebben a furcsa hangzásban. A darab öt részből áll  mely a dudahangokra épül. A repetált hangokra Bartók által  javasolt 4-3-2-1 ujjrend először ügyetlennek tűnhet, de az előadó így tudja elérni a szükséges gyors tempót és hangerőt.
Ugyanígy az előírás szerinti két ujj egyidej használatával (pl. 2+3 a harmadik és negyedik ütemben) az előadó jobban kihangsúlyozhatja a hangsúlyos nyolcadokat, míg az 55. ütemben az 1+2 ujjhasználattal könnyebb megvalósítani a diminuendot. Akárcsak a paraszti táncokban, érdes disszonanciák hangsúlyozzák a ritmust, de a Medvetáncban, minden vadsága ellenére, nem minden dinamikai előírás hangos. Ha az előadó betartja az utasításokat, az eredmény sokkal izgalmasabb lesz. 
Bartók Tíz könnyű zongoradarabja a XX. század első évtizedében íródott, mely markánsan eredeti hangjaival kiváló bevezetést jelent korunk zenéjébe. Ezeknek a miniatűröknek méretükkel fordított arányú jelentőségük van. Változatos képet mutatnak: az első technikailag egyszerű egyszólamú darab, az ötödik és a hetedik zeneileg igényes, a kilencedik és a tizedik pedig komoly technikai kihívást jelent. Bartók érett stílusának lényegét a következők mutatják: szimmetrikus szerkezetek, kibővített tonalitás, fínom variációk használata, a részletekre fordított aprólékos figyelem és mindenekelőtt a népzene hatása mind a dallamra, mind a ritmusra. Népzene iránti szenvedélye és a hangszín iránti rendkívüli fogékonysága miatt Bartók zenéje fontos és maradandó a zenét tanulók számára. E darabok megtanulása erőfeszítést igényel, de ez megtérül az új technikai készségek megtanulásának örömében, a zene mélyebb megértésében és egy nagy zeneszerző szellemiségének a megismerésében. Remélem, Hallgatóimat sikerült meggyőznöm e darabok pedagógiai hasznosságáról; tanítványaik sok örömöt lelnek majd Bartók Tíz könnyű zongoradarabjában és megtanulásuk hasznukra lesz.