BÚCSÚ VÁCZI KÁROLYTÓL

(1921-2007)

A zene szeretete kisgyermekkorától végigkísérte az életét. Muzsikus családból származott: édesapja, Váczi Károly korának kimagasló klarinétművésze volt. Először az ifjabb Váczi is klarinétozni kezdett, de korán kiderült, hogy az ő hangszere mégis inkább a zongora lesz. Ezen az instrumentumon olyan gyors előmenetelt tanúsított, hogy tizenhárom évesen Kósa György felvette zeneakadémiai osztályába. 1934-et írtak.

A Kósánál töltött évek éppoly meghatározóak voltak művészi fejlődésében, mint az ezzel párhuzamos kamaraórák Weiner Leó műhelyében. A negyedik évfolyam befejezése, a tanári diploma megszerzése után sikerrel felvételizett Dohnányi Ernő művészképzőjébe. Dohnányi-mesteriskoláját az 1941/1942-ben kezdte, s a következő tanévben is folytatta. 1943-ban kiadott zongoraművészi diplomája különösen értékes volt számára, mivel Dohnányi mesteriskolájából Váczi Károly az utolsó, akinek oklevelét a Mester még a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként írta alá. Életre szóló élményt jelentett a fiatalember számára a kor egyik legnagyobb zongoraművészétől tanulni, ahogy arról e lap hasábjain megjelent közös interjúnkban megemlékezett [(„Dohnányi-metodika (2.)” Parlando 2004/4., 21-25. old.]. Fontos művészi feladatának tartotta, hogy a háború után, a „finom lebeszélések ellenére” is műsorán tartsa Dohnányi zongoradarabjait, leggyakrabban a Suite nach altem Stil (op. 24) szerepelt hangversenyei programján.

1942-től, még mint Dohnányi-tanítvány kezdett el tanítani. Félévszázados pedagógiai tevékenysége során minden fokon oktatott: először a székesfővárosi zeneiskolák zenetanfolyamain 1945-ig, majd 1945-49 között a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, 1952-53-ban pedig a Fővárosi 6. sz. Körzeti Zeneiskola igazgatója volt. A konzinak először 1949-től 1954-ig (még Állami Zenekonzervatórium korában) volt tanára, később 1970-1982 között ugyanott (immár Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) az iskola igazgatóhelyettese. Végül a Zeneakadémia adjunktusaként ment nyugdíjba 1991-ben.

A budapesti alsó fokú zeneoktatás történetében a legnagyobb változásokat a ’60-as évekbeli nagy átszervezések jelentették, melyek egybeforrtak Váczi Károly nevével. 1967-ben a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szakfelügyelője lett, és az ő munkájának is köszönhetően egy év múlva létrejöttek a mai formájukban ismert kerületi zeneiskolák. Szerteágazó tanári és szervezői tevékenysége mellett arra is szakított időt, hogy a Parlando Szerkesztőbizottságában hosszú időn keresztül feladatokat lásson el.

Váczi Károllyal nemcsak kiváló tanárt veszítettünk, hanem a 20. századi magyar zenei élet egyik koronatanúját és aktív közreműködőjét is. A Dohnányi-kutatás például nem lehet elég hálás a Mesterrel kapcsolatos visszaemlékezéseiért Dohnányi pedagógiájáról, vagy mikor számunkra hihetetlen módon szemtanúként mesélt többek között Dohnányi C-dúr szextettjének (op. 36) és a Suite en valse-nak (op. 39) ősbemutatójáról. Nem feledhetjük a zongoraművész úttörő munkáját sem. Nevéhez fűződik egy-egy Mosonyi- és Csízik Béla-zongoraverseny ősbemutatója, valamint Sosztakovics 1. zongoraversenyének magyarországi bemutatója. Legfőképp azonban sok száz tanítványa emlékezik emberségére, empátiájára, széleskörű szakmai tudására.

Kovács Ilona