Ha tájékozatlan időutazóként, csupán személyiségének leírására támaszkodva kellene fellelnem Bogár Istvánt, biztosan nem itt és nem most keresném, színes,  reneszánsz egyéniségének sokkal inkább lehetne helye egy lukulluszi lakomán, Lorenzo il Magnifico társaságában az újjászülető Firenzében, vagy akár Hampton Courtban, VIII Henrik körében.
 Nem merném persze állítani, hogy nem kerülne idővel sor konfliktusokra, hiszen a jeles vendéglátó egy idő múlva döbbenten tapasztalná, hogy egy módon maradhat csak az események sodrában – ha beáll a körbe, melynek közepében Bogár Pistára irányul immár a figyelem, adomázik, nevet és nevettet, vagy éppen muzsikál – így maradt meg ő mindannyiunk emlékezetében.
 Nagyformátumú, színes szellemű, szórakoztató emberre emlékezem, ha felmerül bennem képe, de egy pillanatra sem lehetett felejteni, hogy a viccek mögött komoly képességek, tudás és tapasztalat hitelesíti minden szavát-szokták mondani, hogy a tehetséges ember többet tud, mint amennyit tanult, és Bogár István, mindannyiunk Pistája esetében bizony nagytudományú személyiséget tisztelhettünk, orgonálni, harsonázni tanult, zeneszerzőként végezte a Zeneakadémiát, s kiváló zenei képességeit élete második felében karmesterként is gyümölcsöztette — nagy sikerrel.
 Magas intelligenciáját és kiváló kapcsolatteremtő adottságait sem hevertette parlagon, e tulajdonságai igen korán vezetői pozíciókba juttatták, előbb a Zeneműkiadónál, majd az Állami Hangversenyzenekarnál, végül pedig a Magyar Rádió zenei együtteseinél kamatoztatta kreativitását, gyors és éles eszét — személyes kisugárzása biztosította számára a szükséges tekintélyt, nem szorult külsőségekre, mesterséges hatalmi jelvényekre.
 Pályájának befejező szakaszában – s ennek csak a gonosz betegség szabhatott határt – a jelentős önálló oeuvre-rel büszkélkedhető komponista és kiváló hangszerelő, a remek – pedagógiai művekkel is jeleskedő – zenetanár és sikeres zeneigazgató új oldaláról mutatta meg magát, az általa alapított, Johann Strauss nevét viselő zenekar karnagyaként és művészeti vezetőjeként sikert sikerre halmozott, évtizedekig járta Európa hangversenytermeit, remekül szerkesztett és kitűnően dirigált koncertek százait, ha nem ezreit hagyva maga után.
 Pár évig, míg a sors el nem sodort minket egymástól, magam is részese voltam ezeknek a koncerteknek, előtte pedig az általa igazgatott Rádiózenekar tagjaként kerültem egyénisége hatása alá, állíthatom, sok nagyszerű élménynek lehettem részese társaságában.
 Emlékszem, dél-koreai turnénkon (1986-ban) ilyen utat tudott szervezni, csodaszámba ment ez akkor/egy koreai népdal hangszerelt változatával örvendeztette meg a helybélieket, a siker több, mint óriási volt.
 Minden úton kitalált valami kedvességet a zenekar számára, s mindig súlyt fektetett arra, hogy lehetőleg kulturális értelemben is nyújtson valamit „nyájának” — Angliában kastélylátogatás, Szicíliában syracusai kirándulás, Franciaországban fürdés a Riviérán-csak párat említek a sok-sok Bogár Pista-féle ötletből.
 Pár évvel távozta után én vettem át helyét a Rádiózenekar adminisztratív vezetésében, s rengeteget köszönhettem annak, amit ellestem tőle — sohasem felejtettem el például, hogy mindig utoljára foglalta el szállodai szobáját, meggyőződve arról, hogy mindenki elhelyezkedett már, de általában is, mindannyiunk „apjaként” intézte hivatalos és személyes ügyeinket, segítve, ahol csak lehetett.
 Súlyos betegségének híre lesújtotta azokat akik szerették, s hogy milyen sokan voltunk ilyenek, megláthattuk temetésén, Törökbálint díszpolgárának végtisztességén rengetegen jelentünk meg, igen sok muzsikus, akik hálával és szeretettel tartoztunk neki, e tartozásunkat már csak a bennünket követő generációnak adhatjuk meg, Ő már egy másik világban színesíti és teszi a maga módján jobbá a mennyei muzsikusok sorsát.
 Olyan volt, mint mindenki, egyszeri és megismételhetetlen, csak valahogy még egyszeribbnek és még megismételhetetlenebbnek tűnik,távoztával a világ színtelenebbé, mi ittmaradottak szegényebbé váltunk, magának épített pompás orgonája örökké elnémult.
 Nagy kár, Pista kedves, hogy elhagytál minket, s már csak emlékeznünk lehet Rád.