Búcsúzunk Dobray Istvántól (1917-2006)

 Életének 89. évében, 2006. február 12-én elhúnyt Dobray István, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ny. docense, kóruskarnagy. Ravatalánál a Budapesti Műszaki Egyetem kórusának régi és jelenlegi tagjai meghatottan énekeltek néhány művet abból a hatalmas repertoárból, amit az ő vezetése alatt tanultak a hosszú évtizedek alatt, amíg a karnagyuk volt.
 Dobray István élete és munkássága szorosan kapcsolódott Kodály „Legyen a zene mindenkié” célkitűzéséhez: e nagy feladat elkötelezett és fáradhatatlan munkása volt. A pedagógus pálya minden lépcsőfokát végigjárta: a 30-as, 40-es években tanító, az 50-es években középiskolai tanár, a 70-es, 80-as években egyetemi docens. E hosszú és sokoldalú pálya minden állomásán egyetlen cél vezérelte: megismertetni és megszerettetni az éneklés, a muzsikálás örömét. Még nyugdíjasként is ennek érdekében vállalt ismét középiskolai és zeneiskolai tanári feladatot. Fiatal korában viszont a háború több évre megszakította tanári munkáját: a Don-kanyarból ugyan élve, de sebesülten került haza. 
 A háborút követően Ádám Jenő, Bárdos Lajos és Vásárhelyi Zoltán tanítványaként végezte el a Zeneakadémia középiskolai énektanárképző és karvezető szakát. Ettől kezdve élete végéig egyik fő tevékenysége a kórusvezetés és kórusok szervezése volt. A már említett Műszaki Egyetem kórusa mellett számos iskolai és egyéb kórust vezetett, így például az ÉDOSZ kórust és a Fővárosi Énekkart, amely örökös karnagyául is választotta. Munkabírására és lelkesedésére jellemző, hogy volt olyan év, amikor tíz (!) kórussal dolgozott. Tanári működésének színhelye elsősorban „szűkebb pátriája”, Pestszenterzsébet volt, ahol több középiskolában is tanított. Eredményes munkája elismeréseként fővárosi szakfelügyelő lett, kerülete, Pestszenterzsébet pedig 1996-ban díszpolgárává avatta.
 A tanítás és a kórusvezetés mellett jelentős szervezői munkát is végzett: ennek során lett a Budapesti Kórusok Tanácsának titkára, a KÓTA elnökségi tagja, később a Kodály Társaság alapító tagja. A hatvanas években a Művelődési Minisztérium Művészetoktatási Osztályának főelőadójaként sok új zeneiskola megteremtésének volt fáradhatatlan munkása. Közben számos cikke jelent meg az Ének-zene tanítása és a Parlando zenepedagógiai folyóiratokban, amelyek szerkesztőbizottságának is tagja volt. E mellett több ének-zenei tankönyvet írt. Közben pedig komponált is: számos kisebb-nagyobb kórusművet és zenepedagógiai célú hangszeres darabot adott közre. 
 1970-85 közt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a kórusvezetői és középiskolai énektanári pályára készülő hallgatókkal ismertette a rájuk váró munka szépségeit és nehézségeit. A magyar zenepedagógia „követeként” évekig tanított a grazi Zeneművészeti Főiskolán is, bemutatva a magyar zenei nevelés módszerét és eredményeit. Ottani munkásságának színvonalát és elismertségét bizonyította, hogy díszdoktorrá avatták.
 Ötven évi szolgálat után vonult nyugdíjba, de nem tétlen nyugalomba. 70 éves korát követően még hosszú évekig tanított a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban és a Dunaharaszti Zeneiskolában, közben pedig templomi orgonistaként és egyházi karmesterként is tevékenykedett.
 Hogy életét mennyire áthatotta és meghatározta a zenei nevelés iránti szenvedély, arra legjellemzőbb példa a saját unokájával való módszertani kísérletezés. Hosszú éveken át segítette elő és figyelte meg unokája zenei képességeinek kialakulását, s az így szerzett tapasztalatait módszertani munkájában hasznosította.
  Az életét és munkáját teljesen a magyar zenei nevelés szolgálatába állító, a magyar zenei műveltség megteremtéséért küzdő és a kórusélet felvirágoztatásáért fáradhatatlanul munkálkodó Dobray István neve kitörölhetetlen a magyar zenei nevelés és a magyar kórusok történetéből. Emlékét ennek megfelelő megbecsüléssel őrizzük meg.