PÓTOLNI MINDAZT, AMI HIÁNYZIK

Angela Tosheva, bolgár zongoraművésznő 2007. május 30-án adott koncertet a Bolgár Kulturális Intézetben. Érdekes művészegyéniség, aki hihetetlenül sokat tesz hazájában a magyar kultúra terjesztéséért. Repertoárján jelentős mennyiségű magyar kompozíció szerepel: zongora- és kamaradarabok Liszttől, Bartóktól és napjaink ismert vagy kevésbé ismert zeneszerzőitől. Ő jelentette meg Bulgáriában az első Bartók CD-t, és férjével együtt ők szervezték a tavalyi Bartók év bulgáriai rendezvényeit. Az alábbi riport a művésznő budapesti koncertje előtt készült.

 – Azt hiszem, az alábbi kérdést nem lehet megkerülni, ha egy hazánkban mindezidáig kevéssé ismert művészt szeretnénk bemutatni. Mikor kezdett el zongorázni? 
 – Hat és fél éves koromban édesanyám kívánságára először hegedülni kezdtem. Majd a szomszédok azt ajánlották neki, hogy vegyen egy zongorát is a jövendő fiatal hegedűjátékosának. Csakhogy, miután a zongora megérkezett, a világ minden kincséért sem cseréltem volna vissza a hegedűre. Talán türelmetlen természetem az oka, mert nem igazán szerettem keresgélni a hangokat a hegedűn.
 – Volt más zenész is a családban, vagy Ön volt az egyetlen?
 – Azt mondják, hogy az abszolút hallásomat és a hangszerjátékhoz nélkülözhetetlen „jó kezet” édesanyám nagyapjától, Dushko Georgievtől, örököltem. Dédapám rendkívül népszerű énekes volt Bulgáriában az 1930-as, 40-es évek táján. Dalainak szerzője és előadója volt egy személyben, a szöveget és a dallamok hangszeres kíséretét is ő írta. Szerteágazó tevékenységet folytatott: például az elsők közt írt reklámdalokat az országban. Rengeteget dolgozott a Bolgár Nemzeti Rádió megalakulása idején is. 34 évesesen, egy nappal 1944. szeptember 9-e után tűnt el. Még most is „eltűntként” tartják nyilván. Csak egyetlen dal maradt fenn tőle egy erősen megrongálódott lemezen. Ezt férjem, Michail Goleminov restaurálta, címe „Olympus-i Istenek”.
 – Ki volt az első zongoratanára?
 – Első zongoratanárom Liudmilla Stoyanova tanárnő volt, egy végtelenül elhivatott ember, maga is kiváló koncertzongorista, Andrey Stoyanovnak unokahúga. Stoyanov a szófiai Zeneakadémia zongoratanszakát alapító tanárok egyike. Nos, ami engem illet, bevallom, nagyon nehezen kezelhető ember voltam. Ennek ellenére 12 évesen első díjat nyertem az Usti na Laben zongoraversenyen, de nem sokkal azután, hogy elkezdtem a 8. tanévet (az első tanév a szófiai Zeneművészeti Szakközépiskolában) a tanárom és köztem fennálló ellentét nyílt vitába torkollott. A legszenvedélyesebb vitáink két kérdés körül forogtak: hogyan kell Bachot játszani és milyen kortárs műveket válasszunk vizsgára vagy koncertre. Emlékszem, milyen óriási szakadék volt az iskola zongoratanszéke által szentesített hivatalos előadási stílus és a saját érzéseim, a magam számára megalkotott „zenefilozófia” között.
 Természetesen nem lázadozhattam büntetlenül. Hiába voltam az iskola egyik leg- legtehetségesebb növendéke, hiába nyertem első díjat 17 évesen a salernói zongora- versenyen, ez semmit sem változtatott ezen a problematikus helyzeten. Miután elkezdtem egyedül dolgozni Hindemith és Bartók zongoraszonátáján és néhány további művön – melyek akkor mind ismeretlen, felfedezésre váró területet jelentettek számomra –, éppen a zeneakadémiai felvételi vizsgám előtt a tanárom úgy döntött, hogy nem hajlandó több órát adni nekem. Bevallom, boldog voltam, hogy végre egyedül dolgozhattam. A Zeneakadémiára magas pontszámmal vettek fel, mindazonáltal az engem gyötrő kérdésekre továbbra sem kaptam választ, ezért folytattam a keresést és igyekeztem minél hamarabb választ találni számtalan lényeges, a zongorát és a zenét érintő kérdésre.
 – Mit gondolt abban az időben a Bach interpretációról? Talán a historikus mozgalom egyik lelkes, mindenre elszánt híve volt akkoriban?
 – Ma már tudatosan a régi zenészek kijelölte irányt követem a Bach-játékban, ugyanakkor úgy gondolom, hogy a korabeli, nagyrészt retorikai szabályokra épülő előadói gyakorlattal foglalkozó forrásokat (traktátusokat) minden zongoristának ismernie kellene. Tizenhat évesen persze fogalmam sem volt a historikus mozgalomról, Harnoncourt-ot sem ismertem, de nagyon sok régi zenét, javarészt vokális kompozíciókat hallgattam (pl. madrigálokat a Deller Consort, a Robert Shaw kórus vagy Elly Ameling előadásában), és ösztönösen éreztem, hogy az a Bach-játék, amit az iskolában tanítottak nekünk túlságosan romantikus és mesterkélt. Túl sok kérdést tettem fel a billentést és a dinamikát érintően, továbbá, hogy egyáltalán miként közvetíthetünk, materializálhatunk egy elvont zeneművet a zongorán. Talán ezért is tartottak „nehéz esetnek”. Ebben az időben döbbentem rá arra is, hogy milyen óriási különbség van az Urtext-kiadás és a Bulgáriában akkor elérhető kották között.
 – Lenyűgöző a magyar zene iránti elkötelezettsége. Honnan ered, minek köszönhető ez a vonzalom?
 – 1982-ben saját költségemen részt vettem a szombathelyi Bartók Szemináriumon. Amint meghallottam az első Bartók művet (1. román tánc, egy francia diák előadásában) a szeminárium megnyitó hangversenyén, úgy éreztem, hogy pillanatnyilag ez az egyetlen zene, ami érdekel (20 éves voltam). Természetesen Sebők géniusza mindenkivel képes volt megszerettetni Bartókot. Bartók zenéje olyan volt nekem, mint egy rég elfeledett nyelv, mely mindig is ott szunnyadt lelkem legmélyén. Természetesen rengeteget kellett még dolgoznom, hogy felébresszem és elkezdjem beszélni. 
 Nekem, személy szerint akkor Bartók zenéje különösen sokat jelentett. Valójában az ő (keletet és nyugatot egyesítő) zenéjével sikerült magamra találnom. Ma már ez meglehetősen naivnak hat, de akkor úgy éreztem „meg vagyok mentve”.  Egyetlen gondom volt csak: az akkori technikai felkészültségemmel nem mertem eljátszani Bartók zongoradarabjait. A szeminárium után igyekeztem gyökeresen átalakítani a zongorajátékról alkotott felfogásomat, amihez rengeteg segítséget kaptam Sebők Györgytől és Solymos Pétertől. Ma már úgy érzem, hiba volt, hogy akkor nem vitattam meg a zongorajátékkal kapcsolatos gondjaimat akkori zeneakadémiai tanárommal, Mara Petkovával (egykori Claudio Arrau-tanítvány, és talán az egyik legjobb szívű teremtés a tanszakon). Hallgatásomat részben megmagyarázza az az óriási különbség, amelyet az akkori, rendkívül centralizált szófiai zeneoktatás és a Szombathelyen látottak közt tapasztaltam.
 – Hogyan jellemezné azt a régi, konzervatív stílust, amit Ön olyan hevesen el- utasított?
 – Óriási, áthidalhatatlan szakadék volt tanár és diák között. A tanár minden művet pontosan úgy akart visszahallani a tanítványától, ahogyan azt ő annak idején megtanulta. Vitára nem volt lehetőség. Nem érdekelte őket sem a tanítvány véleménye sem más, az övéktől eltérő előadói stílus.
 – Kicsit részletesebben is jellemezné ezt az előadói stílust?
 – A technika mindenekfelett. Hangzását, temperamentumát tekintve, jóval drámaibb, szangvinikusabb, mint manapság. A „beszédszerűség” teljes hiánya, elavult elképzelés a mű felépítéséről, mindez még mindig jelen van a vizsgákon vagy az Akadémia koncertjein. Többnyire egyáltalán nem figyelnek diákok lelki vagy fiziológiás (a kéz felépítése, lehetőségei egyénenként) problémáira. Egyáltalán nem fordítanak gondot a finomabb, apró árnyalatokat, hangszíneket érintő kidolgozásra.
 – Mondana valamit a bolgár zeneoktatási rendszerről? Van valamilyen speciális műhely, iskola Önöknél? 
 – Ami az úgynevezett iskolákat illeti, én teljességgel elutasítom a „zongoraiskola” („Pianistic school”) fogalmát, mert számomra ennek közvetlen politikai jelentése van, ami idegen a zongorajáték természetétől. Természetesen több kötetnyi irodalom foglalkozik a vezető zongoraiskolák történetével és jó tudni a gyökereikről. Napjainkban azonban egyre több úgynevezett zongoraiskola tűnik fel. Manapság a sokféleség a divat. A világon minden zeneakadémia úgy tesz, mintha egy saját, külön iskolája volna.
 Régebben, a hidegháború idején és később egészen a 80-as évekig teljesen világos volt a különbség a főbb iskolák (a Szovjet és az Amerikai) között. Ma már, hasonlóan a politikai életben tapasztalható jelenségekhez, nem így van. Számomra, akinek még élénken él az emlékezetében, hogy hogyan nehezedtek rá az oktatásra azok a régi, merev szabályok, melyek azt sugallták, hogy a bolgár közvetlenül az orosz iskola leszármazottja, ez a változás mindenképp örvendetes.
 Magát a bolgár zeneoktatást az orosz, német, francia és egyéb hatások keveredése jellemzi. Ha százalékosan akarnám kifejezni, azt mondanám 70% orosz, 20% német, 5% francia és 5% egyéb. Rengeteget tudnék erről beszélni. Az elmúlt években történt minden újszerű kezdeményezés ellenére a bolgár zeneoktatásban szinte semmilyen valós, látható változás nem ment végbe, sem a tanári kar összetételében, sem a tanítás módszerében. Ennek rendkívül összetett és tisztán politikai okai vannak. 
 Az Akadémia vezetőségének összetétele gyakorlatilag semmit sem változott. Természetesen manapság jóval több lehetőség van arra, hogy lássunk valami mást mint 25 évvel ezelőtt. Jóval több a mesterkurzus, jóval több a nyitott ajtó, de a régi tanári gárda továbbra is őrzi az Akadémia rég meghaladott tradícióit. Igaz, ha a zongorajáték színvonalának az egész világon tapasztalható hanyatlását tekintjük, akkor ezek akár előnyünkre is válhatnak, de ez semmi esetre sem haladás.
 Mindazonáltal, ha viszonylagos szabadságra vágysz, és tudod mit és hogyan akarsz csinálni, ma már van arra lehetőség, hogy  valamiféle belső emigrációba vonulj.
  – A szocializmus idején tapasztalható erős polarizációval kapcsolatban lenne egy megjegyzésem, kérdésem. Ön két fő iskola dominanciájáról beszél, az amerikairól és az oroszról. Ebben természetesen sok igazság van. De nem gondolja, hogy néhány régi híres iskola, úgy mint a német, a francia, az olasz és talán a magyar megőrizték saját tradícióikat, és sohasem kerültek teljesen az orosz vagy az amerikai iskola hatása alá?
  – Nos, ami az egyes iskolákat illeti, minden zongoraiskola magán viseli annak a személynek a karakterisztikumait, aki megalapította, továbbá az ország sajátosságait, zenei hagyományait. Önök szerencsés nemzet, mivel a magyar zongoraiskola megszületése olyan muzsikusnak köszönhető, nevezetesen Liszt Ferencnek, aki abban az időben a zongorajáték területén minden tekintetben a legmodernebb felfogást képviselte. Ez az iskola kezdettől fogva rendkívül befogadó, minden újdonságra nyitott, és ezért rendkívül élénken tud reagálni minden változásra. Megítélésem szerint Magyarországon nincs éles különbség az egyes tanárok felfogása között. A magyar zongoraoktatás metodikáját tekintve rendkívül kiegyensúlyozott abban az értelemben, hogy egyforma figyelmet fordít a tanítvány zenei, pszichikai és fiziológiai adottságaira. Természetesen most csak általában az iskoláról beszélek, nem azokról az egyéniségekről, akik alkotják. 
 – Hogyan kezdődött a karrierje? Melyik volt az első igazán nagy sikere? Mit gondol a sikerről és a díjakról általában?
 – 1991-ben védtem meg a szakdolgozatomat (kamarazene) a Szófiai Zeneakadémián, egy jól sikerült dolgozat, és 7 év kamarazene tanítás után azonban mégis inkább elhagytam az akadémia kínálta langyos biztonságot. Az 1991/92-es szezonban tizenkét koncertet adtam „A zongorajáték antropológiája” címmel, ahol az előadás elején saját gondolataimat is megosztottam a közönséggel. Valószínűleg ez sokat segített, mert egy évvel később meghívást kaptam, hogy legyek a Kulturális Minisztérium művésze, vagyis egy olyan koncertzongorista, akit központilag, hivatalosan jelölnek ki arra, hogy hangversenyeket adjon a fővárosban és vidéken. Ez a gyakorlat még a szovjet idők öröksége és Bulgáriában egészen 2000-ig érvényben volt. Ennek során meglehetősen nagy repertoárra tettem szert.
 1996-ban kezdtem el CD-felvételeket készíteni, kortárs zongorazenét játszottam lemezre a New York-i Concord Concerto részére. Ennek során lemezre vettem Georgi Arnaoudov összes zongoraművét, három szonátát Lazar Nikolovtól, (akiben a bolgár avantgárd megalapítóját tisztelhetjük), a harmadik CD pedig egy keverék Vassil Kazandijev, Bartók (Szabadban), Ivan Spassov, Georgi Minchev, Yannis Xenakis („Evryali”) és Pawel Symanski (Két etűd) műveiből.
 Nem tudnám megmondani, hogy melyik koncertem volt a legsikeresebb vagy egyáltalán melyiknek volt nagyobb sikere a másiknál. Talán az egyik szólóestemet említeném, amikor 16 Scarlatti szonátát adtam elő 1999-ben. Ebből is készült CD felvétel, amely két kiadást is megért. Egy másik emlékezetes és sikeres előadásomon, 2003-ban Rachmaninov 2. zongoraversenyét játszottam a Szófiai Filharmonikus Zenekarral, és ugyanilyen sikeres volt Bartók 3. zongoraversenyének előadása 2006-ban. A legutóbbi sikereim között, legalábbis az eladási adatok alapján a 2007 februárjában megjelent CD-met említeném, amelyen Rachmaninov-prelűdöket és férjem, Michail Goleminov két zongoraművét játszom. 
 Ami a versenyeket és a díjakat illeti, a versenyekre úgy tekintek, mint a különböző iskolák (nem számít melyikét, milyen mértékben és milyen címen) irányelveit hivatalosan képviselő és szentesítő megmérettetésekre.
 Egy versenyen való részvétel természetesen emberformáló feladat (gyakorolnod kell, tökéletesítened a játékodat), ugyanakkor azonban fél szemmel mindig az éppen divatos iskola szabályaira kell figyelned. Az egyetlen jó, amit a versenyek során tanultam, hogy fel tudom éleszteni magamban mindazt, ami ösztönösen eltávolít ezektől a követelményektől. Ahhoz azonban, hogy idáig eljussak három nagy és hét kisebb versenyen kellett részt vennem. Nyertem ugyan három első díjat, de ezek csak általánosságban vittek előre. Művészi fejlődésemet tekintve közvetlen hasznuk nem volt. A versenyen az a legfontosabb, hogy rátalálj önmagadra. Természetesen, ha magadat adod, azonnal kiesel, mivel nem követed a verseny íratlan szabályait. Ellenben, ha elfogadod és engedelmeskedsz nekik, elveszted önmagad, és, mondanom sem kell, hogy a saját egyéniség megőrzése mindennél fontosabb és értékesebb. Saját művészegyéniséged közvetítése mindenki számára érthető módon, ebben áll a művész feladata. Itt szeretném megjegyezni, hogy kamaszkorom nagy példaképe az 1979-es salernói verseny zsűriének elnöke, Sergio Fiorentino volt. Fantasztikus zongorista volt.
 – Ön nagyon sokféle tevékenységet folytat: zongorista, fesztiválokat szervez, tanít. Mondana ezekről valamit?
 – A Kelet-Európában lezajlott változásoknak köszönhetően 2000 óta „szabadúszó” koncert zongoristaként működöm. A Zeneakadémiára nem akartam visszatérni, ezért 2003 októberében férjemmel, Michail Goleminov zeneszerzővel megalapítottuk az Orange Factory Musical Company-t, mely társaság a koncertek, mesterkurzusok szervezése mellett CD-felvételek készítésével, kottakiadással, valamint versenyek, konferenciák szervezésével foglalkozik. Elsősorban a kortárs zene terjesztésére koncentrálunk, sok kortárs kompozíciót mi mutattunk be először Bulgáriában. 2000-ben elindítottam egy kifejezetten a kortárs zenével foglalkozó mesterkurzust is, ami már a hatodik idénynél tart. 
 Ami a magyar zenét illeti, 1999-ben jelent meg az első bolgár Bartók-CD (műsorán a Szonáta, a Szabadban, az Improvizációk és a 3. zongoraverseny). 2000-ben a szófiai rádióban öt Ligeti művet játszottam (ugyancsak elsőként Bulgáriában). A mi társaságunk szervezte a tavalyi Bartók-év rendezvényeit is, melynek fénypontja a 2006. február 2-i ünnepi hangverseny volt. Ennek műsorán a 3. zongoraverseny, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint férjemnek, Michail Goleminovnak egy kifejezetten erre az alkalomra írt multimédiás kompozíciója, „Bartók szíve” szerepelt, a Szófiai Filharmonikusokat Hollerung Gábor vezényelte. 
 Ugyancsak a Bartók-év keretében, 2006 decemberében a Magyar Intézettel közösen rendeztük meg az 5. „Liszt-Bartók” zongoraversenyt, Bukarest és Szkopje részvételével. Készítettünk egy hatrészes rádiósorozatot (részenként 120 perc) a Bolgár Nemzeti Rádióban, illetve külföldi és hazai kutatók bevonásával szerveztünk egy kerekasztal beszélgetést Bartókról.
 Mindenesetre nem könnyű egyszerre végezni a szervezés és a koncertezés feladatát, az ember a saját bőrén érzi, hogy mit is jelent manapság a kultúra piacosodása.
 – Ön hét évig tanított kamarazenét. Mesterkurzusokat szervez, és határozott véleménye van a jelenlegi bolgár zeneoktatásról. Ön hogyan, milyen elvek szerint tanít?
 – Nos, amit én, mint tanár feladatomnak tekintek, pótolni mindazt, aminek a hiányáról korábban már beszéltem. 
 – Rendszeres látogatója a szombathelyi Bartók Szemináriumnak. Vannak magyar zenész barátai?
 – Igen, nagyon sok magyar zenész barátom van, többségüket még a versenyeken ismertem meg, mint pl. Szokolay Balázst. Más kollégákkal Szombathelyen találkoztam, 1982-ben, ’83-ban és ’84-ben, illetve Keszthelyen ’85-ben és ’86-ban. Azokban az időkben olyan legendás művészek tanítottak Szombathelyen, mint Sebők György, Kurtág György vagy Gertler Endre (A Tátrai Vonósnégyes tagja), akik a lehető legcsodálatosabb atmoszférát teremtették meg a zene legmélyebb, legteljesebb megértéséhez és befogadásához. Szerencsére ez azóta sem változott, ugyanis a fiam, aki szintén zongorista, tavaly volt először Szombathelyen, és hasonló élményekkel tért haza. Természetesen idén is szeretne Szombathelyre menni. Saját legutóbbi tapasztalatom szerint (tavaly nyáron mentem el újra Szombathelyre) ez a rendezvény azon kevesek egyike, amely az idő múlásával sem veszít jelentőségéből, hiszen manapság legalább olyan nagy szükség van arra, hogy elmagyarázzuk és elfogadtassuk a kortárs zenét (még a hivatásos zenészekkel is), mint 25 évvel ezelőtt, sőt talán még annál is nagyobb.