Nemes László 70 éves

Mai szóval élve kulturális menedzser. Ő egyszerűen zenetanárnak tanult, majd kórust, zenekart szervezett. Később rájött arra, hogy az ő igazi hivatása nem más, mint a hangversenyek szervezése, az utánpótlás nevelése, a kapcsolattartás a szülőkkel, a gyerekekkel, a fenntartókkal. Több mint 50 éve a művészet szolgálatában.

Cs.K.: Szeptemberben ünnepli hetvenedik születésnapját, tehát egy igazán gazdag életút meghatározó állomásához érkezett. Nehéz néhány mondatban összefoglalni e tartalmas éveket, mégis kezdjük az elején. Honnan eredt az indíttatás, hogy a zenei pálya felé forduljon?

Nemes László: Pápán születtem. Ahogy visszaemlékszem, mindig szólt otthon valami zene, ha más nem, akkor szüleim énekeltek. Már iskolások voltunk testvéreimmel, amikor egy nagyszerű énektanár, Szekeres Lajos felfedezte a hallásunkat. Ő javasolta édesanyámnak, hogy taníttasson bennünket. 13 évesen elkezdtem csellózni. Néhány év alatt olyan sokat haladtam, hogy kamaraműveket is játszottam és a városi pedagógus zenekar is számított rám. Érettségi után a győri konzervatóriumban folyatattam tanulmányaimat, mellette azonban már tanítottam is Pápán. Ezekben az években értek olyan meghatározó élmények, amelyek eldöntötték további sorsomat. Megismerkedtem a zeneirodalom jelentős műveivel, rengeteg operát hallottam, játszottam. Főiskolai tanulmányaim mellett tovább tanítottam Pápán és a Győri Filharmonikus Zenekar tagjaként játszottam Tusa Erzsébettel, Zathureczky Edével és a kor sok más kiemelkedő muzsikusával. A Főiskola elvégzése után a zenekari munkával párhuzamosan teljes állásban tanítottam Győrben, majd 1964-ben Budapestre költöztem.

Cs.K.: Zenekarban folytatta pályafutását, vagy a tanítást választotta?

N. L.: Budapesten is szerencsés volt a folytatás. A BM Zenekar vezető karnagya Vavrinecz Béla volt, aki hívott a zenekarába. Kaptam tanítási lehetőséget is a Kosciuszko Tádé utcai iskolában. Innen 1965-ben kerültem Budafokra, ahol a 6. számú körzeti zeneiskola kihelyezett tagozatán én alapítottam meg a cselló tanszakot. Öten voltunk tanárok, 80-90 gyerek tanult hangszereken. Az 1968-as decentralizálásnál kevésnek bizonyult ez a létszám, így abban az évben még nem alakulhatott meg az önálló iskola. Mivel ezidőtájt már hangversenyeket rendeztem a kerületben, a tanácsnál felfigyeltek rám és felkértek, hogy szervezzem meg az iskolát. Az alapítás 1970-ben adatott meg nekem.

Cs.K.: Következtek az azóta legendás budafoki évek. Mi lehet a titka ennek a hatalmas sikernek?

N. L.: Budafok lényegében egy kisváros. Mindig is erős volt a lokálpatriotizmus. 
A kerületi iskolának olyan összetartó ereje és hangulata volt, hogy a gyerekek és a szülők szinte otthonuknak érezték. A sok élmény annyira motiválta őket, hogy hívták a barátaikat, osztálytársaikat is. 1981-től már nem csak zeneiskolaként működött az intézmény, hanem elkezdtünk egy kísérletet, és fokozatosan bevezettük az összes művészeti ág tanítását. Ez az iskolamodell azóta országosan elterjedt, de abban az időben egyedülálló volt. A képzőművészet terén bevezettük a festészet, a szobrászat, a grafika és az iparművészet oktatását, kiemelkedő művésztanárokkal. A táncművészet területén beindult a balett és a néptánc, valamint a színjáték és a bábjáték. Mivel a néptánchoz élő zenére volt szükség, az Óbudai Népzeneiskola után elsőként vezettük be a népi hangszerek oktatását a nagyszerű Téka, majd a Méta együttes tagjainak közreműködésével, majd ezt követte a népi ének, melyet a mai napig Czidráné Bodza Klára tanít. Az iskola 1987-ben vette fel Nádasdy Kálmán nevét. Az ő személyisége is a komplex művészeteket szimbolizálja.

Cs.K.: Nem esett még szó zenekarról, pedig a siker meghatározó része volt, nem?

N.L.: Igen. Saját példámból kiindulva mindig fontosnak tartottam a kamaramuzsikálást és a zenekari játékot. A zeneiskola megalakulását követő évben már zenekarban játszhattak az ügyesebb gyerekek. Ez a zenekar úttörő zenekarként alakult, majd ahogy nőttek a gyerekek, ifjúsági zenekar lett. Már a 80-as években rendszeresen utazhattunk külföldi turnékra, versenyekre, fesztiválokra. Testvérzenekari kapcsolatot ápoltunk német, dán, osztrák együttesekkel. A zenekar tagjai közül nagyon sokan választották a zenei pályát, de tanulmányaik alatt is végig tagok maradtak, és később sem akartak megválni a régi társaságtól. A 80-as évek végén eljutottunk a zenekarral odáig, hogy hivatásos feladatokat láttunk el, sok kiváló művésszel koncerteztünk együtt, és hangversenysorozatokat adtunk. 1988-ban vettük fel Dohnányi Ernő nevét. Ugyanebben az évben hatalmas megtiszteltetésként zenekarunkkal adta egyik utolsó koncertjét Fischer Annie. 1993-ban sikerült az Önkormányzattal elfogadtatni azt a tervünket, hogy intézményesítse a zenekart, tegye hivatásossá. Így indult útjára a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar. 

Cs.K.: Elérkeztünk a 90-es évekhez. Jól gondolom, hogy újabb kihívásokat keresett?

N. L.: Minél jobban beleássa magát az ember egy intézmény működésébe, annál inkább látja annak hiányosságait, gyenge oldalait. 1990-ben több igazgató kollégával megalakítottuk a Magyar Zeneiskolák Szövetségét, melynek 2002-ig voltam az elnöke. Szövetségünk egyfelől igyekezett megfelelő szakmai hátteret biztosítani a működő és az újonnan alakuló zeneiskoláknak, később a művészeti iskoláknak is, másrészt fontos feladat volt a képviselet a törvényhozás megfelelő szintjeivel, hiszen ebben az időben nagyon sokat változott a zeneiskolák és a művészeti iskolák megítélése, törvényi szabályozása. Mindezek mellett azt is fontosnak éreztük, hogy csak olyan intézmények lehessenek a Szövetség tagjai, amelyek valóban hitelesen képviselik a művészetoktatás érdekeit.

Cs.K.: Jelenleg milyen feladatok várják?
N. L.: Sokfelé hívnak, szakértőként kikérik tanácsaimat. Iskolák ellenőrzésében veszek részt, vezetői pályázatokat bírálok. Tanulmányi igazgatóként dolgozom a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete fenntartásában működő Kőbányai Zenei Stúdió Művészeti Szakképző Iskolában. Emellett tanácsadóként segítem a Talentum Művészeti Iskolát, amely rendkívül összetett, hiszen hétféle iskolatípust foglal magában, az alap- és középfokú művészetoktatástól a kollégiumig. Köztudott, hogy az iskola kiemelt feladata a roma gyerekek zenei képzése. Különös játéka a sorsnak, hogy egész eddigi életemet kitöltötte a komolyzene, most pedig a cigánymuzsika és a könnyűzene, a jazz utánpótlás nevelésén tevékenykedem. Sok kiváló muzsikus kollégát ismerhettem meg, öröm velük együtt dolgozni. Külön ajándékként élem meg, hogy három évtizedes igazgatói működésem után, az általam alapított Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában ismét csellót taníthatok. Ennél nagyobb örömöt el se tudtam volna „nyugdíjas éveimre” képzelni. És még nincs vége: társadalmi munkában elnöke vagyok a Nagytétényi Kastély Közalapítvány kuratóriumának, s idén nyáron 34. alkalommal szerveztem a budafoki zeneiskolások fertődi táborozását. Emellett a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének tiszteletbeli elnökeként rendszeresen részt veszek az elnökségi üléseken, vezetőségi rendezvényeken.

Cs.K.: Mit szól mindehhez a család?

N. L.: Feleségem, aki maga is pedagógus, 40 éve biztosítja a nyugodt hátteret a munkámhoz. Két lányom van, mindketten muzsikusok. Legidősebb unokám csellista növendékem. Mintha magamat látnám. Mindene a kamaramuzsikálás és a zenekar. A mai viszonyokat tekintve azonban valószínűleg szerencse, hogy a számítógép is fontos az életében. A kisebbek még csak énekelnek, bármi lehet belőlük.

Cs.K.: A múltat ilyen jól ismerve, milyen jövőt lát a művészeti nevelésben?

N. L.: Csak remélni tudom, hogy az intézmények képesek lesznek a megújulásra. A mai társadalmi és gazdasági körülmények mindenképpen szükségessé teszik ezt. Vonzóvá és élményszerűvé kellene tenni a művészetek tanulását, hiszen ezek személyiségformáló szerepe megkérdőjelezhetetlen. Fontos lenne bevonni például a számítógép segítségét az elmélet tanításába. Külföldön ez már bevett gyakorlat, itthon kevés törekvést látok. Tennivaló tehát van bőven. 

Cs.K.: Jó egészséget kívánok azokhoz a bizonyos „nyugdíjas évekhez” és még sok hasonlóan boldog születésnapot. Köszönöm a beszélgetést.