MÉRHETŐ-E A MÉRHETETLEN?

Neveléstörténeti tény, hogy a tantárgyfejlesztés az 1980-as évek elején irányítói kezdeményezésre indult el. Elkülönített költségvetési alapból (K + F, majd KFA) támogatták – elsősorban – az általános iskolai fejlesztéseket. El kell ismerjük, igen jelentős lépés volt ez, hiszen egy meglehetősen régi központi tervezési, irányítási korszak ingott meg. A kísérletezők, a vállalkozók új utakra léptek, s nem titkolt céljuk volt, hogy a tananyagot személyre szabottabban, a gyerekek fejlődéséhez, képességeihez, érdeklődéséhez közelítve közvetítsék. 
 A kísérletező kedvet a 90-es években az iskolai szerkezetváltások időszaka követte. A szakma képviselői bizonnyal pontosan emlékeznek a sok NAT változatra, a szakmai viták hevességére, majd lanyhulására. Később az intézményi helyi tantervkészítés körüli izgalmakra. Közel két évtized sem volt elegendő arra, hogy a meglehetősen képlékeny állapot valamelyest megszilárduljon. Míg egyik oldalon az iskolák fennmaradásuk érdekében mind többet kívántak a tanítványaiknak nyújtani, addig a másik oldalon a diákok mérhető tudása, teljesítménye aggasztó méretekben romlott. Az sem tagadható, hogy a kötelező tanórák száma riasztóan magassá vált. Közben a technika, az informatika fejlődése a közvetlen környezetbe, az otthonba jutása új világot nyitott meg elsősorban a fiatalok számára.
 Tapasztalható-e a befektetés eredménye?
 Sokkoló hatással bírt néhány nemzetközi felmérés napvilágra kerülése. (PISA) Jelen cikk keretei között – a problémakör tárgyalásakor – nem foglalkozhatunk a pályára kerülés körülményeinek kérdésével, de azzal sem, hogy a diplomát szerző ifjú kollégák – bármely általános- ill. középiskolai tárgy esetében – milyen mélységű pedagógiai, pszichológiai, módszertani ismerettel rendelkeznek, s valójában hány tanítási órát néztek és elemeztek végig, ill. vizsgatanításukra milyen mélységben készültek fel. Az azonban tény, hogy mind az oktatásirányítás, mind az intézmények vezetői egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a tanulói teljesítmények méréséhez nem titkoltan a jó szándékú eredményesség, hatékonyság megteremtése érdekében. A Közoktatási törvény 95.§ (1) p) pontjában az oktatási miniszter közoktatásfejlesztéssel kapcsolatos feladataként határozza meg az alábbiakat: „évenként országos és térségi mérési, értékelési feladatok elrendelése és a szükséges feltételek biztosítása”. E törvényi pont 2003-ban látott napvilágot. Tudnunk kell azonban, hogy a tanulói tudásszint és teljesítmény mérésére már sokkal korábban Nagy József és munkatársai egy összetett rendszert dolgoztak ki, sőt mérési szakemberek képzését is felvállalták. 
 Visszatérve a tanulói tudásszint mérések kérdésére, míg korábban a matematika, a szövegértés, helyesírás kérdésköre került górcső alá, addig egy idő után a szakmai presztízs növelése érdekében majd minden terület komoly energia befektetéssel mérési lapokat dolgozott ki; idegen nyelvek, fizika, sőt az ének-zene tárgy is. A mérésekről érdemes azt tudnunk, hogy két célja lehet:
 1. a bemeneti mérés (5., 7.,  9. és 11. évfolyamok) – szeptember hónapban, az előző év(ek) során elsajátított ismeretek számonkérése, nagy szerepe van a tartós emlékezetnek, a bevésés mélységének,
 2. a kimeneti mérés (6., 8., 10. és 12., ez utóbbi maga az érettségi) – május, június hónapban, az év során megtanultak számonkérése, ebben az esetben a korábbi ismeretekre épülés vizsgálható, szerepe van a motivációnak is, de a kapott eredmények a tanár-diák kapcsolatra is utalhatnak.
A két mérés összehasonlítása adja meg a valós fejlődést. 
A tudásszint mérése fontos, hasznos, informatív, olykor a pedagógus munkája is mérhető – hozzáadott érték –, ám egészen biztosan nem az ének-zene tárgy esetében. 

Hogy miért nem? 
 – Nincs még egy olyan tantárgycsoport, amelynek összes óraszáma olyan mértékű csökkenésen ment volna keresztül, mint az ének ill. a művészeti, esztétikai tantárgyak esetében.
 – A zenei képességek hihetetlen nagy eltérést mutatnak, fejleszthetők, ám éppen iskolai keretek között ez a fejlesztés csak látszateredményeket hozhat. (Ismereteink szerint képességek szerint csoportbontás e tárgy oktatásában még soha nem valósult meg, matematikában, idegen nyelvek tanításában alkalmazott eljárás.)
 – A mérések a gyerekek olyan életkorára esnek, amelyben a visszahúzódás szakasza kerül előtérbe, a prepubertás ill. a pubertás gátlásokat gerjeszt, így a társak előtt való szereplés, megszólalás nem eröltethető, ill. a további zenei cselekvés akadályát idézheti elő.

 A tanulói teljesítménymérések általánossá válása eredményeként a fogalmi apparátus kiegészült az ún. kompetenciaalapú mérés fogalmával. 
 Mit is értünk kompetencián? 
 „A kompetenciát úgy kell tekinteni, mint olyan általános képességet, amely a tudáson, a tapasztalaton, az értékeken és a diszpozíciókon alapszik, és amelyet egy adott személy tanulás során fejleszt ki magában” (Coolahan) – idézi Vass Vilmos(2). 

Egy másik értelmezés szerint: alapvetően értelmi (kognitív) alapú tulajdonság, de fontos szerepet játszanak benne motivációs elemek, képességek, egyéb emocionális tényezők. Az énfejlődés fontos összetevője a gyermek számára annak tudatosulása, hogy folyamatosan bővül azon környezeti tényezők köre, amelyeket befolyásolni tud.(3)
 

 Emeljük ki a kulcsfogalmakat!
 – képesség ’tudás, tapasztalat, érték és diszpozíció’  tanulás belső késztetéssel
 – kognitív tulajdonság, motivációs elemek, értelmi képesség, emocionális elemek’ befolyásolási képesség a környezeti tényezőkre. 

A két meghatározás alapján meg kell állapítsuk, a kutatók, a szerzők nagy szerepet tulajdonítanak az ismeretek elsajátításában a figyelemnek, a kritikus gondolkodásnak, a felelősségérzetnek, az érzelmi kötődésnek. 2003-ban az OECD meg is fogalmazta az ún. kulcskompetenciákat, melyek a következők: 
 –   együttműködés,
 –  szociális kompetenciák, 
 –  alkalmazható tudás, 
 –  az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kompetenciák. 

S most érkezünk el ahhoz az igen komoly szakmai problémához, hogy az ének-zene tantárgy elsajátítása során mérhető-e, és ha igen akkor milyen eszközökkel a tudásszint. Néhány feladatlap áttekintése arra enged következtetni, hogy a mérés sem a kompetencia alapú tudást nem képes feltárni, sem a tárgy sajátosságainak ismereteibe nem enged bepillantást. 
 Az eddig megalkotott mérések széles kört (évfolyamokat) érintettek. Ehhez a feladatlapos eljárás megfelelőnek bizonyult. Elég, ha csak a szövegértés vizsgálatára utalunk. Ám e módszer nem alkalmas az ének-zene tantárgy elsajátításának vizsgálatához. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a feladatlap összeállítójának csupán formális kérdései lehetnek éppen a tantárgy jellegéből adódóan. 
 Álljon itt néhány példa:

 – Melyik dal nem illik a sorba? (Karikázd be a kakukktojást!)
   1. A csitári hegyek alatt
   2. Cifra palota
   3. A pusztai rózsa
   4. A karádi falu végen 

Mit vár el az összeállító a kérdésben? A népdalok ill. a műdal különválasztását. A helyes válasz bekarikázása után nem jut információhoz a kérdező, hogy a válaszadó ismeri-e a dalt, esetleg a „próba-szerencse” segítségével karikázott, ám arról sem informálódhat, hogy meg tudja-e szólaltatni, az intonáció megfelelő-e, az előadás átélt, élvezhető-e? Márpedig e kérdéstípusból éppen a lényeg marad ki, az ti., hogy a tanuló találkozott a két műfajjal, kapcsolata a népdalokkal, a műdallal a zenén keresztül történt-e?

 – Válaszd ki a vonósnégyes hangszereit a rajzok alapján! A feladatlapon grafikus ábrázolással a következő hangszerek jelennek meg: 
   1. cselló,
   2. hegedű,
   3. triangulum,
   4. brácsa,
   5. nagybőgő
 A válaszadók jó eséllyel jelölik be a triangulumot, hiszen azt a hangszert már az óvodában is használták. A feladatlap összeállítója azonban nem pontos, hiszen a vonós hangszerek ábrázolásánál tudatosan elhagyja a vonót, így látszólag nehezít, ám téves kérdést tesz fel, azaz félrevezet, hiszen a vonó tartozéka a hangszereknek. Szakemberként meg kell kérdezzük, nem lenne-e hasznosabb a hangszerek hangját felismertetni? Tudjuk, a végső cél zeneértővé, hangverseny látogatóvá nevelni a gyermeket. 

  – Párosítsd a szerzőket és a műveket!
     Mozart   Himnusz
     Beethoven   A pisztráng
     Schubert    A négy évszak – tél tétel
     Vivaldi   A varázsfuvola
     Erkel    Örömóda

Ebben a feladatban a lexikális tudást kéri számon az összeállító. Szemléletbeli problémaként ítéljük meg, hogy a műfajok igen-igen sokfélék. Az órakeretek szűkös volta nem teszi lehetővé egy teljes opera megismerését, ám a címmeghatározás sem pontos, hiszen az Örömóda a IX. szimfónia része, s nem kezelhetjük kiragadott, önálló műalkotásként. S mennyivel kerül közelebb egy diák a zeneművekhez, ha az alkotót és alkotását össze tudja párosítani. Meggyőződésünk, ez a feladat a mostanában oly divatos tévés kvízjátékokra inkább felkészít, mint a műalkotások értő meghallgatására. 
 Nem folytatjuk tovább a feladatok ismertetését, hiszen egy törekvés, egy ellenőrzési folyamat első lépcsőfokaként kell kezeljük az ismertetett feladatlapot. Ám azt a célt, melyet a kompetencia fogalmaként korábban jeleztünk, ebben a formában nem valósítja, nem valósíthatja meg. Még a tantárgy szépségére, érdekességére, különösségére sem irányítja a válaszadó figyelmét. Amennyiben a vizsgálat során nem a zeneművek állnak a probléma középpontjában, akkor úgy járunk, mintha egy tárlat megtekintésekor a falakra a rendező csupán a díszes képkereteket akasztja fel, ám alatta a kép alkotójának nevét, a kép címét közzétenné. Csak a műalkotás hiányzik! A többi a látogató képzelőerejére van bízva. 
 De hasznos-e, értékes-e ez ilyen formában? A kérdésre Ujfalussy József egy 1967-ben írt tanulmánya ad választ: 
 „A zene elsődlegesen a viszonyítások felől tudja megközelíteni az egész valóságot. Mivel ezek a viszonyítások nem az embertől független tárgyi viszonyok, hanem – művészetről lévén szó – az ember által és az emberi viszonylatok által meghatározottak, egyúttal érzelmileg telített viszonyok. Az érzelmek forrása tulajdonképpen a társadalomban létrejövő emberi viszonylatok sokfélesége. Ezért a zene, amely a viszonyítások sokféleségét a maga eszközeivel finoman és differenciáltan tudja követni, valóban intim kapcsolatban áll érzelmi világunkkal.” (4)
 Meggyőződéssel valljuk, érdemes a mérés kérdését, problematikáját az ének-zene tantárgy estében újragondolni, és sajátos módszerrel az ismereteket felmérni, de csak úgy és csak akkor, ha a feladatok középpontjában mindenkor a zeneművek állnak. 

Jegyzetek:

1 Ancsel Éva: Bekezdések — 195. 
2 Vass Vilmos: „A kompetencia fogalmának értelmezése” [A kompetencia – kihívások és értelmezések – OKI, Budapest, 2006.]
3 Vajda Zsuzsa szócikke – részlet – [Pedagógiai Lexikon]
4  Ujfalussy József: A zeneművészet esztétikai alapkérdései – Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1967.