Amikor az ifjak a zongora elé ülnekA délutánt Ujfalussy József megemlékezése indította. Szólt a zeneszerzőről, szólt arról a korról, amelyben Schönberg és a bécsi iskola követőjének lenni újszerű, ám cseppet sem hálás dolog volt, és emlékezett az iskolateremtőről, aki a zongorapedagógiában – követte ugyan a hagyományokat –, ám a keze alól kikerült növendékek tucatjai szerte a világban, sikert sikerre halmozva, tökéletes műértelmezésükkel még ma is öregbítik a magyar zenekultúra hagyományait, és néhány gondolattal emlékezett a zeneakadémiai kollégáról is. S ezt követően a tanítványoké volt a főszerep. Noha Kadosa 1983-ban meghalt, s a szereplők egyike sem élt még akkor, mégis mindannyian – Gogollal szólva – Kadosa köpönyege alól bújtak ki. A 36 fellépő gyerek remek darabokat szólaltatott meg. Ezek a művek a Bartók Házban úgy hangzottak fel, hogy a hallgató a hely szellemének megfelelően, a Mikrokozmosz folytatásaira ismerhetett. Ragyogó karakterdarabokat hallhattunk. A gyerekek többsége most ismerkedik a hangszerrel, fedezi fel a hangszer varázslatát, de a felhangzó művek túlmutatnak a pedagógiai jellegű tandarabokon. A kezdő növendékek is – technikai tudásuknak megfelelően – színpadképesen szólaltatták meg a műveket. Természetesen volt gyerek, aki alig egy – két perces produkcióval állt elő, de szólt a hangszer, különös ritmusok, dinamikák hangzottak fel. Élt ez a muzsika! S ami talán még ennél is fontosabb; a növendékek élvezettel adták elő Kadosa darabjait. Nem feladatom a kiemelés, de a tanárok felkészítő munkájáról szólnom kell. A zongoratanárok kiváló munkát végeztek. A tanítványok értették azt, amit játszottak, s ez leginkább az eltérő karakterű darabok megszólaltatásakor volt érzékelhető. Mindannyian tudjuk, hogy éppen a zenetanulás első szakaszában milyen nagy jelentősége van a sikeres fellépésnek, annak hogy gátlások nélkül, az öröm izgalmával üljenek le az előadók a hangszer elé. Ez pedig egytől egyig mindenkinek sikerült. A meghívottak az ország minden tájáról érkeztek; Gödöllőről, Miskolcról, Nyíregyházáról, Kaposvárról, Veszprémből, Debrecenből, Dunakesziről. A budapestieket pedig a Hubay, a Járdányi és a Józsefvárosi Zeneiskola tanulói képviselték. A műsor egy kisebb egységében a gyerekek Poulenc műveket is játszottak. Kadosának kiemelkedő érdeme volt abban – különösen a 60-as években –, hogy e francia zeneszerző művei bekerültek a zenei köztudatba. Végezetül essék arról is szó, hogy a sok gyerek között a zongorához ült és saját művét is megszólaltatta Kadosa Pál egyik növendéke, Arányi-Aschner György. Ő azt a kort idézte fel, amikor Kadosa még a Fodor Zeneiskola fiatal tanáraként az alapfokú képzésben tevékenykedett. Gyermekként egy alkalommal feltettem a kérdést Kadosának, kik a kedvenc zeneszerzői. Lakonikus, ám szellemes válaszára ma is emlékszem: „A régiek közül Bach, a modernek közül Beethoven!”. Ez a kellemes délután arról győzött meg, hogy – túl a személyes emlékek adta vonzódáson – lehet és érdemes Kadosa műveit kedvelni, mert nem didaktikusak, hanem szellemesek, nem a technikai tökéletességet alakítóak (hiszik azt a gyerekek), hanem izgalmasak, olykor tréfásak, sőt fanyarak, s a szomorú karakterűek mögül is elő- előbukkan a zenei irónia. Nagyon remélem, hogy nem csak kerek évfordulókon találkozhatunk Kadosa Pál gyermekeknek és felnőtteknek alkotott műveivel. A 100 éves születésnap méltó megünneplésének lehettünk tanúi az említett szombat délutánon. Köszönet a felkészítő tanároknak, köszönet a rendezőknek és a házigazdáknak. Csillag Ferenc
|