Vasárnap délelőtti hangverseny

a Fészek Művészklubban

Emlékkoncert Kadosa Pál és Sugár Rezső tiszteletére

    A Zenetanárok Társaságának zongoratanári tagozata és a Varró Margit Alapítvány 2003. november 23-án nagyszabású hangversenyt rendezett a Fészek nagytermében. A program elindítója, szervezője, lelke a tagozatvezető, Ábrahám Mariann volt. Korábban egy tavaszi rendezvény kapcsán már jeleztem e lapok hasábjain, hogy a tanár – előadóművész kötelességének érzi, hogy valamikori tanárának műveit a mai tanítványok ill. hallgatóság körében fenntartsa. Rendkívül nagy energiával szervezete meg a novemberi hangversenyt. Sikerült a kollégákat itthon és külföldön is e grandiózus rendezvénynek megnyernie. S az sem kis tett, hogy a magyar Rádió rögzítette a matinét, s a közeljövőben az elhangzottakat CD-n is megjelenteti.
    A bevezető gondolatokat Ujfalussy József akadémikus közvetítette a megjelenteknek. Visszaemlékezését átszőtte a kortársi emlékezet, a kollegiális kapcsolatból adódó, olykor szubjektív méltatás, de mindvégig a szerzők munkásságának XX. századi elhelyezésére törekedett. Kadosa 20 éve, Sugár Rezső 15 éve nincs közöttünk. S mindketten meglehetősen szűkszavú, tevékenységüket szerényen elhallgató személyiségei voltak a honi zenetörténetnek. Az utókornak feltétlenül nagyobb felelősséggel kell kezelni zeneszerzői műalkotásaikat, hiszen éppen ez a délelőtt bizonyította azt, hogy érdekes, újszerű darabjaikra figyelni kell a XXI. Században is, műsoron szükséges tartani műveiket.
    A hangversenyen Kadosa Pál 100. születésnapjára emlékeztek a szereplők, ill. a 15 évvel ezelőtt elhunyt Sugár Rezső két zenekari kíséretes zongoraművét is megszólaltatták az ifjú előadók. A hangverseny rendezője – egy későbbi beszélgetés során – mesélte el, hogy Sugár Rezső két műve; a Pastorale és a Rondo csupán egyszer hangzott el. Talán a szerző volt vele elégedetlen, vagy az előadás kívánt a lehetőségekhez képest nagyobb apparátust, ezt ma megválaszolni nem tudjuk. Tény azonban, hogy mindkét mű rendkívül tetszetős, s lehetőséget ad arra, hogy az ifjú zongoristák vonószenekarral együtt játsszanak. A két szólista; Bergl Noémi és Urbin András a Dunakeszi Farkas Ferenc Zeneiskola tanulója. A karaktereket jól ragadták meg, játékuk sokszínű volt, s az őket kísérő ifjúsági zenekar, a budapesti Solti György Zeneiskola vonószenekara is határozottan élvezte az együttmuzsikálás örömét. A versenyművek igényes megszólaltatásában nagy szerep jutott Gémesi Géza karmesternek is. S külön köszönettel tartozunk a szerző fiának, Sugár Miklósnak, aki a hagyatékban felkutatta gyermekkorának zenei emlékét.
    Ezt követően a pódiumra már „csak” zongoristák léptek. Ifjak és felnőttek, színpadi rutinnal még nem ill. már rendelkezők. Meg kell említsük, hogy a hangversenyt megelőző napokban került megrendezésre Szlovákiában a Kadosa Pál zongoraverseny, melynek szervezője dr. Duka-Zólyomi Emese is megtisztelte jelenlétével az ünnepi koncertet.
    Kadosa életrajzából érdemes annyit tudnunk, hogy Léván látta meg a napvilágot – Weiss Pálként – 1903. szeptember 6-án, a Kadosa nevet már ifjú művészként vette fel. Szép hagyomány, hogy szülőhelyén rendszeresen megrendezésre kerül a róla elnevezett zongoraverseny, itt a kötelező anyagok között sok-sok művét kell az ifjaknak bemutatniuk.
    A már több szereplést, színpadi rutint megélt ifjak muzsikálása fogta közre a kisebbek, de semmiképpen sem kezdők, műsorát. Hallhattunk zeneművészeti szakközépiskolai hallgatót és sikeres ifjú zeneakadémistákat, akik közül az egyik a Magyar Rádió Zongoraversenyének különdíjasa, ill. a Földes Andor verseny helyezettje. E ponton kénytelen vagyok egy apróbb kritikai észrevételt tenni, s ez éppen az ez évi Rádió Zongoraverseny kötelező anyagának kiírásának szűkösségére utal. Mert mi történt a Fészek Klubban? A hallgatók éppen a Kadosa életmű gazdagságát, sokféleségét élvezhették, s aki az említett versenyt figyelte, az egy lényegesen szűkebb repertoárról szerzett – gyakran felszínes – benyomásokat. Visszatérve a novemberi emlékhangversenyre, le kell szögezzük, rendkívül színes hangzás- és ritmikai világgal találkozott a hallgatóság.
    A kisebbek – itt az alapfokon tanuló gyermekeket értjük – nagyon jól ragadták meg a darabok humorát, tanáraik tudatosították bennük, hogy a művek alapját sok esetben a népdalok képezik, s játékukon jól érezhető volt a dalok biztos ismerete. S amit a zeneszerző egy-egy gunyoros hangzattal hangsúlyozott, azt mindannyiszor kellő iróniával szólaltatták meg a gyerekek. S milyen fontos az említett művekben a finom humort felfedezni! Aki személyesen ismerhette Kadosát, az pontosan tudja, milyen finom, pasztell-humorral megáldott ember is volt. Ezt közvetíteni nem kis teljesítmény! Dicséret illeti a felkészítő zongoratanárokat, akik Érsekújváron, Somorján, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen oktatják tanítványaikat. Megtapasztalhattuk a közös zenei anyanyelv fontosságát, becsületét. Tehát tanár és tanítvány, felnőtt és gyerek az apró – néha 1-2 perces darabokban – hatalmasat alkotott.
    A zenei pálya közelében lévők; legyenek azok még konzervatóriumi hallgatók, vagy majdan zongoratanárok ill. előadóművészek, tisztán szólaltatták meg Kadosa műveit. Hallgatva az előadott darabokat, a zongoristákról a következőket jegyzetem fel; biztos technikai tudás, műértés, a karakterek sokszínű megjelenítése, a stílusismeret gondossága, feszültségteremtés, dinamikai gazdagság stb. Jó volt hallgatni az előadott műveket. A hosszú hangverseny feszültsége egy pillanatra sem lankadt. Örvendetes, hogy a képzésben most résztvevők milyen komolyan veszik az igényes felkészülést, a biztos kiállást, s talán a legfontosabbat: az előadóművészi felelősséget. E lapok olvasóit nem kell arról meggyőznöm, hogy milyen sok időt kell a felkészülésre fordítani, s ez olykor milyen komoly áldozat. S ezen a délelőttön az érett, a felelősségteljes zenei tevékenységnek lehetettünk tanúi. Csak azt kívánhatjuk az ifjú művészeknek, hogy a mindennapokban is legyenek ilyen sikeresek, ennyire felkészültek.
    Novemberben Kadosa Pálra és Sugár Rezsőre emlékeztünk. Méltó volt a főhajtás, s csak remélhetjük, hogy a jövő zenepedagógusai is élnek azzal a lehetőséggel, amelyet a két mester műveivel a hallgatóságnak adott. Magam úgy gondolom, hogy az utódok felelőssége rendkívül komoly, ugyanis a mesterek fizikai jelenlétükkel nem lehetnek közöttünk, nem adhatnak tanácsot, nem komponálhatnak újabb műveket, de a tisztesség azt kívánja, hogy műveiket, hagyatékukat gondozzuk, átörökítsük. Ehhez pedig a folytonosságot biztosítanunk kell.