Máté Klára növendéke voltam a különleges tehetségek osztályában. Sokat jártam koncertekre, de érdekes módon életem első Fischer Annie koncertjére viszonylag későn jutottam el. Amikor végül láthattam, hallhattam őt, az villámcsapásként ért. Három versenyművet játszott: Mozart C-dúr zongoraversenyét, Bartók III. zongoraversenyét és Beethoven G-dúr zongoraversenyét. Röviddel utána szólóestje is volt: Beethoven-szonátákat játszott és egy hatalmas Chopin „kavalkádot” a koncert második felében. Ez olyan katarzist okozott, (mint korábban soha senki) hogy elhatároztam: én is azt fogom csinálni, amit akarok, és nem engedem, hogy keretek közé szorítsák érzelemvilágomat. Ezután minden koncertjére elmentem.

Máté Klára a 15. születésnapomra azzal lepett meg, hogy Fischer Anniet meghívta egy koncertemre, aki el is jött. Éppen a lemezgyárba készült, és üzent, hogy csak rövid időre tud eljönni, majd a koncert elején meghallgat néhány percet. Aztán ott maradt a koncert első felében, majd meghallgatta a második felét is. Ezzel kezdődött. Ezután kétszer voltam fönt nála. Amikor a Zeneakadémiára kerültem megszakadt a kapcsolatunk.

Harmadéves voltam, júniusban vizsgakoncertet kellett adnom, és Máté Klára ismét elhívta Fischer Anniet, mert érezte, hogy bajban vagyok, nem jó irányba mennek a dolgaim, segítségre szorulok, és ő az egyetlen, akiben hiszek. Fischer Annie elvállalta, hogy segít. Utána a zeneakadémiai órák mellett hozzá is jártam. Éveken keresztül, folyamatosan foglalkozott velem.

Ezek a foglalkozások persze nem olyanok voltak, mint a hagyományos órák. Gyakran csak beszélgettünk, vagy lemezeket hallgattunk. Egy-egy foglalkozás néha több óráig is tartott. De volt olyan alkalom is, amikor csak telefonon keresztül konzultáltunk. Én játszottam, a telefonkagylót a zongorára tettem, ő pedig elmondta a véleményét. Vagy csak egyszerűen elénekelte a témát. 

Nem találkoztunk rendszeresen. Voltak időszakok, amikor szinte naponta feljártam hozzá, máskor akár hónapok is kimaradtak. Egyszer egy nagyobb szólókoncertem előtt tíz nappal megmutattam neki a műsoromat. Az volt az érzése, hogy nem vagyok „ott”. Akkor mindennap foglalkozott velem, hajtott, piszkált, aminek aztán meg is lett az eredménye.

Nagyon irritálta az „üres” zongorázás. Ha csak az ujjaim mentek és én nem voltam „ott” lélekben, érzelmileg a darabok mögött, akkor ő azt azonnal észrevette és nagyon dühös volt miatta, valósággal felháborodott. Különösen idegesítette az a fajta zongorázás, ami csak a pontosságra, a tisztaságra törekedett. Például Liszt Esz-dúr zongoraversenyének az elején, ha csak a hangok vannak a helyükön, nincs ott a gesztus, attól ő nem volt meghatva, sőt szabályosan kikelt magából. Sokkal jobban meghatódott volna, ha melléütök, de a gesztus hiteles. Számára a technika színek kérdése volt. Arra próbált terelni, hogy találjam meg minden zeneszerzőnek a saját hangját, tudván azt, hogy végül is mindenki „romantikus”, a maga keretei között.

Számára egyetlen egy dolog volt a fontos és azzal kellett foglalkozni: mire gondolt a zeneszerző, mit érzett, miért írta le ezt vagy azt a darabot, mi a mondanivalója. (Még akkor is, ha ma már ez teljesen kifürkészhetetlen.) Ezt kell közvetíteni a közönségnek, csakis ennek van értelme. Mindig is abban hitt, hogy ennek van értelme, ennek van jövője, ezt érdemes csinálni, erre szüksége van az embereknek. Ebben élt, ezt közvetítette egész életében.  E nélkül az egész előadóművészet egy fabatkát sem ér. Ez jóval több, mint amit egy zenésznek egy „tanár” adhat, ezzel a „növendéknek” már emberi tartást, emberi példát is mutat.

Tőle tanultam meg gyakorolni. Megmutatta, hogy mindig lassan vagy középtempóban, de teljes kifejezéssel kell gyakorolni. Tempótól függetlenül minden maximálisan benne legyen, amit a műről gondolok. Minden, amit a zeneszerző beírt a kottába, minden technikai természetű mozzanat tökéletesen kivitelezve, minden, amit hallani szeretnék, s mindezt tökéletesen stílusban tartva. Erről nem beszélt, ezeket mindig megmutatta.

Sokszor hivatkozott az éneklésre. Amikor Chopin g-moll balladáját tanultam, akkor azt mondta, hogy nem játszom eléggé egyszerűen a témát, túlkomplikálom. Azt tanácsolta, hogy énekeljem el magamnak otthon néhányszor. Ez végül segített levetni minden modorosságot. Az énekesektől ő maga is rengeteget tanult. Amíg Tóth Aladár volt az Operaház igazgatója, addig rengeteg próbán jelen volt, sőt énekeseket is korrepetált. Akkoriban sok operát ismert meg ily módon is.

Sokat segített a koncertprogramok összeállításában és az erre való felkészülésben. Mindig tudta, hogy éppen mit tanuljak. Összeállítottunk három zongoraestet és öt zongoraversenyt: azt mondta, hogy ezek legyenek mindig naprakészek, hogy bármikor el tudjam őket játszani. Nagyon fontos volt számára, hogy egy-egy koncerten belül, mi illik össze, hogyan kell összeállítani egy műsort. Beethoven sokkal jobban összeillik egy Schumann-darabbal, mint például egy Mozarttal. Mozartot inkább Chopinnel párosította, vagy Chopint Liszttel. Schumannt Brahmsszal. Napokig gondolkozott egy-egy műsoron, mi legyen a záró szám, mi legyen a kezdő. Fontos volt számára, hogy mivel “kapjunk bele” egy koncertbe, mi az, ami jó a közönségnek és mi az, ami jó a zongoristának. Mire mi következzen.

Ő tanított meg a pódiumon való életre. Én nagyon hisztis voltam, izgultam, kezem-lábam remegett. Ő nyugtatott: ez hozzátartozik ehhez az élethez. Koncert előtt már csak a darabokkal szabad foglalkozni. Nem szabad foglalkozni azzal, hogy esetleg melléütök, hogy memória-problémáim lehetnek. Ez nem fontos, abban a pillanatban ezen már úgy sem lehet segíteni. Az a fontos, hogy a darab, amit éppen készülök megszólaltatni, az „ott” legyen, az első hangtól az utolsóig. Soha nem felejtem el, amikor Beethoven Pastoral-szonátáját tanultam – ez volt az első olyan Beethoven-szonáta, amit már vele is átvettem – azt mondta: amikor ő kiül ezzel a darabbal, akkor már megy a fejében, a fülében, hallja a tempóját, a színét annak a basszus D-nek, és ő ezzel foglalkozik, semmi mással, amíg le nem ül, addig ez zakatol a fejében.

Amikor az előadóművészi pályáról beszélgettünk, gyakran megkérdezte: „Tudod, mit vállalsz? Ez egy dög pálya.” Sokszor beszélt arról, hogy milyen nehéz, de soha sem tudott lemondani róla. A pálya éltette. Neki teljesen mindegy volt, hogy 5 embernek vagy 3000-nek játszik, mindegy volt, hogy egy vidéki kisvárosban, vagy egy metropoliszban lép fel, mindegy, hogy egy kis teremben vagy a világ legelegánsabb koncertteremében.

Amikor lemezeket hallgattunk, nemcsak zongoristákkal foglalkoztunk. Operákat mutatott. Nagyon szerette Wagnert (a Trisztánt, a Mesterdalnokokat), Mozartot. Főleg a régi nagy karmesterek felvételeit kedvelte. Klemperert, Furthwänglert.

A zongoristák közül is főleg a régiekről beszélt. Sauerről, Dohnányiról. A fiatalok közül Argerichet nagyon kedvelte, ismerték is egymást. 1965-ben, talán Belgiumban, hallotta tőle a Schumann-fantáziát, és Fischer Annie el volt tőle ragadtatva. Hazajött, és azonnal szólt a koncertirodának, hogy hívják meg Argerichet Pestre, még mielőtt megnyeri ősszel a Chopin-versenyt. Nem hívták meg, aztán ősszel valóban meg is nyerte versenyt. Később aztán meghívták, igaz, ekkor már többe került. Amikor Budapesten koncertezett, Fischer Annienál lakott. Ő is nagyon izgulós volt. Fischer Annie mindig az ő példájával hűtötte le az én hisztimet is.

Egyébként nem volt jó véleménye a zenei versenyekről, pedig a karrierje végül is egy versennyel kezdődött. Egy ideig járt zsűrizni, de aztán azt is abbahagyta. A Liszt-versenyről mesélte, hogy nem akart elindulni rajta, Dohnányi erősködött, hogy induljon el. Fischer Annie Kentner Lajost tartotta esélyesnek.

Azt tartotta, hogy az ember vagy kiesik az első fordulóban, vagy megnyeri. Egy japán versenyről mesélte, hogy akkor jött rá, hogyan lehet valakit kiejteni. Azt mondta: ki lehet „matematikázni” egy-egy verseny végeredményét.

Amikor Brahms B-dúr zongoraversenyére készültem, néhány részt átvettünk Fischer Annieval. Eljött a koncert napja. Nagyon izgultam. Felhívtam telefonon. Nyugtatott: „figyelj mucikám, ez ilyen, nem kell ezzel tötyögni” – és eldúdolta a telefonba. Tudta, ha jól elkapom az elejét, akkor már az egész menni fog. 

Az a koncert úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült.

(Székely György 2001. május 13-án készült interjúja alapján)