CSORBA RÓZSA ÉS A SZOMBATHELYI BARTÓK BÉLA ZENEISKOLA

A 90. éves szombathelyi Bartók Béla Zeneiskola ünnepi rendezvényeinek vendégei okkal érezhették magukat valami rendkívüli élmény részeseinek. Nemcsak a kiemelkedően tehetséges növendékek jól előkészített produkciói, a volt-növendék művészek emelkedett hangulatú hangverseny-közreműködései, vagy az emlékkiállítás és megilletődött szónokainak történelmi távlat-idézése miatt; volt ott valami más is a levegőben. Egy letűnt polgári világ otthonteremtő bensőségének, humánus értéktiszteletének felmutatása, aminek fontosságában és aktualitásában – sok korábbi kételkedőt is meggyőzve – igazán egyetlen ember: az utolsó szolgálati évét töltő igazgatónő, Csorba Rózsa hitt. Miből táplálkozott ez a hit, és miért volt fontos ez a felmutatás? Erre Csorba Rózsa egész eddigi életével adhat feleletet.

– Miként került a zenei pálya vonzásába, mikor került kapcsolatba a zenével?
– Már gyerekkoromban, a körmendi nagyszülőknél, akikhez szüleink – nővéremmel együtt – a háborúban veszélyeztetettebb Szombathelyről elmenekítettek. Itt Piriti Ilona zongora tanítása, és egy gazdag műkedvelő élet jelentették első zenei élményeimet. (Máig emlékszem Schubert-Berté: Három a kislányának előadására.)
 Aztán a háború után, szüleinkhez visszaköltözve, bekerültem a szombathelyi zeneiskolába, ami életem meghatározó élménye lett. Zongoratanárnőmnél, Csikor Évánál – aki 18 éves koromig tanított – nem voltak „zongoraórák”. Egy zeneiskolás nem járt máshová, délutánjait a zeneiskolában töltötte.
 A zeneakadémiai szakfelügyelők – Szegedi Ernő és Wehner Tibor – gyakori látogatása inspirálóan hatott az irányításra-elismerésre egyaránt vágyó fiatal tanárnőre és növendékére is. A szomszéd teremben Bachmann Tibor tanítványaként Vukán György zongorázott. Első zenekari élményemet Schmidt Miska bácsi növendékzenekarában kaptam Leopold Mozart: Gyermekszimfóniájának kereplőseként. Szinte minden nap kamaráztunk, havonta – néha hetenként – játszottunk növendékhangversenyen, esténként hallgattuk a különböző felnőtt hangversenyeket.
 Szolfézs tanárom Lendvai Ernő volt, aki Bartók egyneműkarait tanította nekünk. Tusa Erzsébettel közös, ismertetővel egybekötött ciklikus-tematikus Mozart, Beethoven, Chopin hangversenyeik tágították látókörünket, nyitogattak ajtót a „nagy zene” felé. (Lendvai Ernő index-aláírása, év végi jutalom-Mikrokozmosz dedikációja ezen évek becses ereklyéi közé tartozik.)
 A zeneiskola belterjesebb világát iskolai kóruséneklés-élmények gazdagították: a Rákóczi utcai felső elemiben Kulcsár Sándor, a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban Kokas Klára kórusában énekeltem.

– Így hát mindennek természetes folytatása lett a zenei pálya.
– Igen. Győrbe, a zeneművészeti főiskolára kerültem. Itt Simon Atala lett a zongoratanárom, aki nemcsak nagy művész, de nagyszerű kamarazenész és zongorakísérő is volt egyben. Szolfézs tanárom, Szabó Miklós – akinek leánykarában is énekeltem – megalkuvást nem ismerő emberséges szigorával adott példát több generációnak.
 Mikor fiatal tanárként visszakerültem a szombathelyi zeneiskolába, fontos volt megmutatni mindazt, amit Győrből hoztam magammal: igényes zenét tanítani — jól. A gyakran tingli-tangli iskoladarabok helyett szinte az egész oktatási időszakra kiterjedő, jó művekből álló irodalmat kutattam fel, gyűjtöttem össze, honosítottam meg.
 A tanításban nem a látványos, kifelé mutató eredményességre törekedtem, hanem a művön keresztül a szépség, az élet lényegének megismeréséhez vezetni el a gyereket, s ebben a tanítást csupán eszköznek tekintettem.
 Növendékeimre sohasem akartam „ráülni”. Azokat és csak addig tanítottam, amíg úgy éreztem, amit adni tudok nekik, az hasznukra válik. Így volt, hogy például Koczor Peti további tanítására egy év után technikai alapozásra alkalmasabb kolléganőmet kértem fel.
 Tanárként is fontosnak tartottam a nyitottságot, az újdonság, a kontroll elfogadását. Ebben nagyon sokat köszönhetek Antal Istvánnak – Antal Pista bácsinak –, aki egy időben a szombathelyi zongoratanítás mentora volt, akinek nem egy tanácsát, bölcsességét – bevallom – csak évekkel később értettem-fejtettem meg, s alkalmaztam munkámban.

– S miként kívánkoztak elő a régi zeneiskola gazdag kisugárzásai, sokirányú késztetései? 
– Egy mindenre nyitott, tágkörű feladatvállalásban. Kezdő tanárként szolfézst is tanítottam, majd évekig játszottam – Európát beutazva – az Ungaresca Táncegyüttes zenekarában, tekerőlanton. A barokk zene historikus előadásának újdonságát hozta az induló Capella Savariában való continuo-közreműködésem, s ennek kapcsán a Gamerith-házaspár majd Nicolas McGegan muzsikálásának megismerése. Amikor a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar timpanista nélkül maradt, megtanultam üstdobolni (még a IX. szimfóniában is játszottam!), majd később más ütőhangszereket kezeltem az új profi timpanista mellett. Számos zenekari műnek, operának szólaltattam meg a csembaló, cseleszta és zongora szólamát, vagy voltam zongora korrepetitora (például az Erdélyi Miklós vezényelte Gluck: Orfeusznak). De főleg sokat kísértem, kamaráztam – nemcsak a zeneiskolában, hanem az induló zeneművészeti szakközépiskolában is – leginkább énekesek és hegedűsök mellett; országos és nemzetközi rendezvényeken, versenyeken, fesztiválokon is.
 Mindebben nagy szerepe volt hegedűs-koncertmester férjem, Sándor János elkötelező késztetésének is.

– Hogy jutott idő minderre?
– Magam sem tudom, de jutott. Sőt a tanítás mellett a zongora tanszak vezetését majd a művészeti igazgatóhelyetteséget (egy ideig a kettőt együtt!) elvállaltam Tibold Iván igazgatása alatt.

– Milyen „iskola” volt Tibold Iván igazgatása?
– Tibold Iván minden újra, jóra nyitott volt, s amit jónak, követendőnek talált, azért tűzbe ment: nem nyugodott, amíg meg nem valósította. Nem írt elő, nem parancsolt, mindenkinek szabad teret adott; ugyanakkor ő örült a legjobban kollégái sikereinek, eredményeinek, a munkájukban felfedezhető újszerűségnek. Az inspiráló környezetet teremtette meg: a többit rájuk bízta.

– Milyen volt Tibold Iván emberöltőnyi igazgatása, meghatározó zenei szervező tevékenysége után, a nyugdíj előtti „utolsó körben” az ő székébe kerülni?
– Az élet úgy hozta, hogy számomra ez a hat év jutott, amit mint vezető – egy évig mint megbízott, majd öt évig mint kinevezett igazgató – élhettem meg. Ezt nem tölthettem kényelmesen. Szerettem volna, hogy ne múljon el nyomtalanul.

– Mire volt elég, mit sikerült ezen idő alatt megvalósítani?
– Egyrészt szerettem volna az elért eredményeket és színvonalat megőrizni, megtartani, másrészt mindazokat az értékeket, amelyek számomra fontosak voltak, a mai fiatalokkal megismertetni.
 Az Országos „Koncz János” Hegedűverseny kétszeri megrendezése is erre az időszakra esett. Nyomasztó érzés volt Tibold Iván után erre a gigantikus feladatra vállalkozni, de végül is jól sikerült, és a szakma nagyjai is el- és befogadtak, partnerüknek fékintettek.
 Sikerült a zeneiskolai tanszakok számát is gyarapítani: a sok küszködéssel beindított népzene oktatás a legutóbbi rádiós szereplésen bizonyította be a korábbiakkal egyenrangú „felnőttségét”.
 Igazi álmom azonban a „Híres szombathelyiek a zeneiskoláért” sorozat beindításával valósulhatott meg. E sorozattal olyan értékekre sikerült felhívnom a mai szombathelyiek figyelmét, mint a világhírű jazz-zongorista Vukán György, a valamikori legendás Schola Savariensis (idős tagjainak segítségével az utolsó pillanatban szerveztünk kiállítást, jelentettünk meg könyvet), a Varasdy-család három generációja, a klarinétművész Horváth László, a gordonkaművész Kiss Domonkos Judit, a barátaival ismét együtt muzsikáló Bognár Ferenc zongoraművész, a festő Stersky Iván, a Szombathelytől Tokióig „érő” Tusa Erzsébet és japán tanítványai, vagy a nagyszerű zenepedagógus Kokas Klára. Ez az, amiben még sok lehetőség rejlik, amit még jó lenne folytatni. 

– És mi az, amit jó lett volna másképp csinálni?
– A korábbi minta alapján megpróbáltam én is kollégáimnak teljeskörű önállóságot, szabad kezet adni a tanításban — ez nem minden esetben vált be. Más korban élünk, más módszereket, válaszokat kell keresnünk a mai kérdésekre, kihívásokra.

– Mi az, amit már nem sikerült megvalósítania?
– Igazgatásom végére sikerült olyan szakmai és társadalmi ismeretségeket, kapcsolatokat kialakítanom, amelyekkel használni tudtam volna még a zeneiskolának. Erre, sajnos, már nem jutott idő.

Csorba Rózsa nyugdíjasként sem vonult vissza: tanít, korrepetál, tanácsot ad igazgató utódjának – jelen van. Fiatalságát osztogatja fáradhatatlanul a 90 éves szombathelyi zeneiskolának.