A HASZONTALAN TUDOMÁNYOK

          Mi haszna, hogy valaki egy életen át Bessenyei György prózájával, a trákok hadviselésével, a substantiával és accidentaliával, Machaut motettáival, harmadrendű spanyol barokk festőkkel foglalkozik? Mi haszna az „általános műveltségnek”? Miért tanuljak én a régi rómaiakról? 
         A természeti és műszaki tudományok „nyomulása” az egész világon tapasztalható. Az ő támogatásuknak kis töredéke jut a társadalomtudományoknak. A különféle jelentések, űrlapok, szcientometriai képletek, követelmények, értékelési mechanizmusok mindig a természeti és műszaki tudományok szempontjait kényszerítik rá a többiekre. Gondoljuk meg, mit jelent, ha egy tudós vagy egy tudós iskola elbírálásában az a fő szempont, hogy kit hányszor idéztek az utóbbi három évben, s ebből mennyi a külföldi idézet! Holott az idézettség esélye és gyorsasága is más a biológiában, mint mondjuk az irodalomban. Viszont az is áll, hogy magyar szellemi tudatról nem beszélhetünk, ha Balassival nem foglalkozunk! És ha valaki egy jó könyvet ír Balassiról, azt száz év múlva is érdemes levenni a polcról, érdemes elolvasni, akár idézni is, míg a természettudományos eredmények hamar elavulnak. 
 Az iskolára gondolva: a természettudományok sem járnak különbül. Hány diák fogja használni az életben a kémiai képleteket, a matematikai levezetéseket, az atomfizikai ismereteket? Senki sem vonja kétségbe, hogy ilyen kutatásokra szükség van, hiszen eredményeik előbb-utóbb hasznunkra lesznek: alkalmazásuk egészségünket, kényelmünket, munkánkat, szórakozásunkat fogja szolgálni, valami gyorsabb, kényelmesebb, olcsóbb lesz tőle életünkben. De miért kellene erről a diáknak szakismereteket szerezni? Nem elég, ha a tudósok foglalkoznak vele? Az ún. humán tárgyaknál már nem csak az a kérdés: miért hasznos tanulni őket, de az is: mi haszon van abból, hogy bárki is foglalkozik velük? És miért fizessük meg adópénzünkkel az ő kedvtelését? 
 
1. „Humanióra”
A „humán” szót sokféle értelemben használják a mindennapi életben. Van, aki csak annyit ért rajta: jóságos, melegszívű, együttérző; a humánus ember hajlandó adakozni, másokon segíteni. Az állam humán tevékenysége az, hogy gondoskodik a rászorulókról, elesettekről, az „önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe jutottakról”. A vállalati „humánpolitika” munkaerő-gazdálkodás: megfelelő embereket találni, s azokkal úgy bánni, hogy szívesen és eredményesen dolgozzanak. A „humán tudományok”: egyszerűen gyűjtőnév a történelem, szociológia, pszichológia stb., vagyis olyan kutatások számára, melyek közvetlenül az ember szellemi, társadalmi tevékenységével, produktumaival kapcsolatosak. Valószínű, hogy a szónak ezt a többrétegű, olykor zavaros jelentését nem lehet a használatból kiküszöbölni. De érdemes végiggondolni felvetett kérdésünkkel kapcsolatban. 
 Amikor a régi iskolában egy tárgycsoportot így hívtak: „humanióra”, arra a tudásra és tapasztalatra gondoltak, ami az embert emberebbé teszi. Más szóval: ami az embert a nem-embertől elkülönülő mivoltában építi. A fizika az emberi környezetről szól, de ugyanebben a környezetben léteznek a kövek, növények, állatok is. A biológia az ember testéről beszél, de testi életében az ember közös az állattal. (Ezt nem lekicsinylőleg mondom.) A műszaki tudományok segítik az ember mindennapi életét, tágabb értelemben vett ruháját szolgáltatják, s nem közvetlenül magát a ruhában lévő embert érintik. A „humanióra” tárgya valami olyan, ami az embert megkülönbözteti a természet más  fajaitól. 
  Száz évvel ezelőtt „szellemtudományokról” beszéltek. A marxizmus alatt hivatalossá vált „társadalomtudományok” elnevezés azt fejezte ki, hogy az embert a társadalom teszi emberré, sajátos vonásai abból fakadnak, hogy társadalomban él. Igaz, hogy az emberi mivolt produktuma is a társadalmi létnek, de fordítva is igaz: a társadalom az emberi mivolt következménye. Az emberi társadalom több, mint az állatok falkája, mert az ember több az állatnál. 
  Az ember: animal rationale, eszes állat. „Homo sortitur speciem ex hoc, quod habet intellectum” – mondja a skolasztikus filozófia (az embert mint fajt az határolja el más fajoktól, hogy intellektusa van). És: „A ratione homo habet quod sit homo, et homo est quod habet rationem in natura sensitiva” (az ember az értelem révén ember; ember az, ami az értelmet érzéki természetben birtokolja). Az emberben tehát van, ami közös az állattal; és van valami, ami megkülönbözteti tőle, ez a valami: az értelmes lélek, mely a gondolkozásképességben, és szabad döntésképességben (liberum arbitrium) érvényesül. Ezek vagy megvannak egy lényben, vagy nincsenek meg; ugyanakkor, ha megvannak is, növekedhetnek, gazdagodhatnak, az ember életének kisebb vagy nagyobb részét járhatják át. Az emberhez, mint fajhoz, és minden egyedéhez hozzátartozik az így értett intellektus. Ebben van az ember méltósága, melyet mindenkiben, aki ember (akár az elmebetegben is!) tisztelnünk kell. Ez az intellektus azonban maradhat fejletlen, rejtőzködő, vagy kibontakozhat és megnyilvánulhat különböző mértékben, különböző arculattal, s ez már örökölt tényezőkön is, az embert ért hatásokon és saját erőfeszítésén is függ. Ebben az értelemben beszélhetünk emberről és emberebb emberről. 
 Csakhogy bármennyire „képesség” az emberben a gondolkodás és szabad akarat energiája, az mindig valami tárgyra irányul, és tárgyak által formáltatik. Nem lehet leülni és gondolkodni, csak valamin gondolkodni. Nem lehet akarni, csak valamit akarni. Hogy hogyan működik a gondolat- és akaratképesség, az mindazon a tárgyon múlik, amin a gondolat- és akaratképesség nevelődik. A gondolat- és akaratképességnek legfőbb értéke nem annak intenzitása („nagyon okos”, „nagyakaratú”), hanem igazodása azokhoz a javakhoz, melyekre irányul. A gondolat az igazságra, az akarat a jóra (noha sokszor vélt igazságra és vélt jóra) irányul. A gondolkodás annál jobban működik, minél inkább képes megérinteni az igazságot, az akarat annál jobban működik, minél inkább képes megérinteni a jót, a jobbat és a legjobbat. 
 Mindebből az is következik, hogy a gondolkodó- és akaróképességet voltaképpen nem lehet közvetlenül fejleszteni (gondolkodj erősebben! akarj még inkább!), hanem azokon a tárgyakon keresztül, amelyek a kettős képességet mozgásba hozzák, és helyes céljukra irányítják. Nem lehet zongorázni tanulni „általában”, hanem csak azokon a darabokon keresztül, amiket gyakorlunk. A zongorista billentése annál érzékenyebb, tempó- és ritmusérzéke annál fejlettebb, harmóniai, dallami kifejezőereje annál elevenebb, minél több és minél megfelelőbb darab késztette őt ezek használatára, minél jobban sikerült a darabokból jövő indításoknak megfelelni. Ezért csacsiság a mai pedagógia dilemmája: anyagot tanítsunk-e, vagy képességet fejlesszünk? Képességet nem lehet anyag nélkül fejleszteni, anyagot nem lehet a képesség megmozgatása nélkül birtokba venni. Az anyag a képesség tápláléka, a képesség az anyag megemésztettsége. 
 Még néhány félreértést kell tisztázni. A gondolkodóképesség nem azonos a szigorú logikával. Míg a matematikában és a természettudományokban főként a lépésről lépésre haladó, szigorú értelem működik (és fejlődik), addig az élet legemberibb viszonylataiban inkább egy meglátásra, belátásra, a fontos és kevésbé fontos, az igaz és hamis, a jó és rossz megkülönböztetésére, bölcs ítéletalkotásra van szükségünk. Az első gondolkodási típust nevezték régen a rációnak (nevezzük okoskodásnak), a másodikat intelligenciának (mely etimológiailag az „összeolvasni, összegyűjteni, összeválogatni” igéből származik; jó magyar szó híján a megértés képességének nevezném). Ez utóbbiban legfontosabb elem talán a helyes megítélő-képesség. Ez a képesség nem azonos a természettől adott „jó fejjel”. Adott esetben természetileg gyengébb agyak is elsajátíthatják az igazság iránti érzékenységet, legalábbis az ő életükhöz tartozó igazságot, életük igazán fontos, nagy dolgait illetően. Ugyanúgy az akaratképesség sem azonos az erős akarattal. A bizonytalankodó, töprengő, látszólag gyenge akaratú ember is bírhat fejlett akaratképességgel. Valójában itt is egy fajta ítélőképességről van szó: felismeri-e a jót, s akarja-e azt választani (olykor a kevésbé jóval szemben). 
 Nincs itt helyünk végigvenni, melyek az összetevői a kettős képességnek; azok elég pontosan leírhatók, s így az őket fejlesztő tevékenységek is felsorolhatók. Most elég annyit mondani, az embernek fel kell emelnie szemét a közvetlen hasznosból a világ egészére. Nem anyagi egészére, hiszen senki sem képes mindent – akár csak töredékesen – átlátni. Mondhatnánk „szimbolikus egészére”, arra, ami őt ember voltában általában megerősíti. Ámde ez az „egyetemes” gondolkozás- és akaratkultúra mégsem egyetemes elvek ismételgetése révén alakul ki az emberben. Olyasféle ez, mint a művészetben a típusalkotás. Ha egy regényben egy alak csak egy karakter vagy felfogás megszemélyesítője, nem ér semmit. És ha egy regényben egy alak csak önmagát képviseli, akkor sem ér semmit. A típus azt jelenti, hogy az általánosabb érvényű egy egyediségben jele- nik meg. A maga egyediségében szeretjük meg, így emlékezünk rá, így zárjuk szívünkbe szavait, mozdulatait, jellemét. És ő mégis több mint egyed: azért is szeretjük, mert benne ráismerünk önmagunkra, tapasztalatainkra, az emberek bizonyos fajtájára, tehát valami általánosabbra, egyetemesebbre. Lehet, hogy ezt a ráismerést nem fogalmazzuk meg: csak ösztönös, csak érzésünkben van jelen. A varázs éppen ebben a kettősségben van. 
 Most érkeztünk vissza a humaniórákhoz. A bennük megismert dolgok elsősorban azt nevelik bennünk, ami a legemberibb: gondolkodási és akarati kultúránkat. Ez a „nevelés” mindig valami egyedin keresztül történik. Julius Caesarról tudunk meg valamit, Afrika tengerpartjairól, Dante képzeletéről és költői erejéről, Bach formaművészetéről, a lélek életének különös útjairól, a társadalmi érintkezés bizonyos törvényszerűségeiről. Így, az egyedi tapasztalatokon keresztül jut „tárgyakhoz” intellektusunk. Bár ezek egyediségükben kikerülhetetlenek, mégis nem egyediségük kedvéért fontosak. Azáltal válnak „humán tárgyakká”, hogy az emberben kibővült élettapasztalataivá lényegülnek át, méghozzá legfontosabb életrétegünkben. 
 Becsülnünk kell azt is, ami az embert állattá teszi, és az állatokkal közös testi mivoltában szolgálja: élelmet, ruhát, biztonságot, védelmet, könnyebb helyváltoztatást kínál. Ebben segítenek minket a természeti és műszaki tudományok. A humaniórák pedig abban nyújtanak egyediségben megjelenő általános tapasztalatokat, ami minket emberré tesz. Formálják gondolkodó és akaró képességünket, ítéletünket, érzékenységünket, sőt bizonyos értelemben táplálják boldogságvágyunkat is. A humaniórák természetes szinten valósítják meg azt, amit az evangélium egy más vonatkozásban kimond: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének azonban kárát vallja”. 
2. A humán tudományok
Az előző fejezet talán megokolta, miért jó (bár különböző szinten, de mindannyiunknak) humán tárgyakkal foglalkoznunk. De abból, amit e tárgyakból tudni lehet, egy-egy ember csak nagyon csekély részt tud befogadni. Miért nem elégszünk meg azzal? Rendben van, magyar irodalmi tanulmányaink fejlesztik nyelvi kultúránkat, emberismeretünket, érzelmi világunkat, empátia-érzékünket. De miért nem elég ebből annyi, amennyi belefér az iskolába? Miért kell valakinek évtizedeket eltölteni azzal, hogy kicédulázza Janus Pannonius latin verseit? Miért kell ennek az embernek a munkabérére milliókat elkölteni, neki számítógépet biztosítani, eredményeit drágán kinyomtatni? Valószínű, hogy könyvét csak a többi Janus Pannonius-tudor (jó esetben: irodalmár, reneszánsz-kutató) fogja elolvasni. Azok, kiknek embervoltát a humanióráknak fejleszteni kell, nem fognak erre időt és figyelmet áldozni. 
 Az emberiség nem egyszerűen emberek összege. A társadalom nem azonos az emberek tömegével. A társadalomra a TEST az ősi kép. A római történelemből jól ismert Menenius Agrippa beszéde, melyben a mons sacerra kivonult nép számára a test működésének hasonlatával értelmezi a társadalmat. Szent Pál az Egyházról mondja, hogy az Krisztus Teste, melyben a szolgálatok sokfélék, az egész test mégis összetartozik, egyik tag a másik javára működik (1Kor 12.). 
 Amit tehát az egyes emberről szűkebb körű érvénnyel elmondtunk, az a társadalom egészére, egy adott országra, vagy akár az emberiségre is áll. Az emberiségben működni kell olyan erőknek, melyek a szellemi többlet tudatát fenntartják. Olyan erőknek, melyek létükkel és tevékenységükkel napról napra tudatosítják bennünk mindazt, amit a társadalom, az ország, az emberiség tanulhat a történelmi emlékezetből, az emberi lélekről szóló tudásból, az irodalomból és más többi hasonló „humán” tapasztalatokból. Szükségünk van olyan „szervre”, olyan „testrészre”, melynek dolga a közvetlen hasznosságon túli emberi többletet megjeleníteni. Ez lenne tehát a „humán tudományok” dolga. 
 Mondtuk azonban, hogy minden „általános” csak a részletekben, a részletektől válhat elevenné. Nem sokat ér az ember mivoltáról vértelen közhelyeket ismételgetni. Az általános hitelességét ezek a részletek adják. Bár „a történelem az élet tanítómestere”, ezt nem azt jelenti, hogy a mai problémák megoldására tanulságul előkapunk egy-két történelmi törvényszerűséget. A történelem, a történelmi észlelet, tudat számunkra a minél alaposabban megismert részletekből áll össze. Nem úgy, hogy minden embernek napra készen kellene tudnia a történeti kutatások friss részleteit, hanem úgy, hogy az emberiség „gyomrában” szüntelenül működnie kell egy olyan emésztő rendszernek, mely a történelmet beépíti, asszimilálja a tudatba. Ady költői képvilágának elemzése önmagában nem változtatja meg az emberiség vagy akár a magyarság életét. De szükséges, hogy az emberiség vagy a nemzet működtessen egy olyan szervrendszert, mely Ady költői képvilágát (s még sok mást) elemezve fenntartja az egész Testben ezt az életműködést. 
 A humán kutatások tehát nem egyenként, résztárgyanként „hasznosak” számunkra, hanem egészükben, azzal, hogy vannak. A részletek hitelesítik őket, és a kutatások előrehaladása tartja őket elevenen. A kutatásnak mindig az új felfedezésre kell törekednie. Ennyiben emlékeztet a művészetekre: azok is csak akkor erősek, ha nem az elődök szavait ismételgetik, hanem egy szüntelen felfedező izgalomban alkotnak. És ahogy a művészet is mindig az egészről beszél, de mindig a részleteken keresztül, úgy a humán tudományok is a részleteken keresztül mélyítik el és teszik vonzóvá az egészet. Emiatt van az, hogy a művészet nem avul el. És emiatt, hogy a „humán” tudományok eredményei az előrehaladás ellenére is lassabban avulnak el, mint a természettudományok megállapításai. 
 
3. Az igazságvágy
A kisgyerek kíváncsisága eszének és nyelvi tudásának fejlődésével együtt nyílik. Több esze van, ettől kíváncsibb; kíváncsibb, ettől több esze van. Beszélni kezd, és máris kérdez; kérdez, és ezzel beszélni tanul. „Mi ez? Hogy lett? Miért ilyen? Hol voltál? Mit csináltál? Mitől ilyen ennek a néninek a haja? Ki a szomszéd gyerek apukája? Mi az a teve? Miért nem tudod?” És játszik a szavakkal naphosszat: ablak, iblik, ebluk. Mi haszna van ebből? Ez az egy az, amit nem kérdez. Nem azért kérdez, mert haszna van belőle, hanem belső kíváncsiság hajtja: „Mi a valóság? Megismerhető-e számára a valóság? Mik a dolgok, milyenek a dolgok, mit csinálnak és mit csináltak ezelőtt a dolgok?” Mi tudjuk, hogy a gyerek ettől a kíváncsiságtól lesz emberré; ő nem tudja. Kérdéseinek nem célja van, hanem értelme. Kérdései egy játék részei, de halálosan komoly játéké. 
 Az ember addig él igazán, míg ezt a kíváncsiságát nem veszti el. Csak a felnőttnél nem kíváncsiságnak hívjuk, hanem tudásszomjnak, igazságvágynak. Amikor megkérgesedik, már azt mondja: „minek nekem ezt tudni, nincs belőle hasznom”. De ameddig lelkében fiatal marad, addig ugyanaz a kérdéseinek természete, mint a kisgyereké. Végső soron az izgatja: Mi a valóság? Megismerhető-e számára a valóság? Kérdéseinek nem célja van, hanem értelme. A felnőtt ember kérdései maguk is egy játék részei, de halá- losan komoly játéké. 
 Az igazság felfedezésének fontos állomása, amikor az ember megkülönbözteti önmagát a világtól. A maga szintjén e lépést megteszi a két-hároméves kisded is, a nyiladozó értelmű gyermek, a kamasz is; kik vagyunk, kik vagyunk egymás számára, kik vagyunk a világgal összefüggésben, kik vagyunk múltunkhoz képest? Egy bizonyos életkorban gyors és egyszerű feleleteket szeretnénk kapni e kérdésekre, innen a kamasz pszichológiai érdeklődése. De egyre inkább látjuk, tapasztaljuk, hogy nincsenek egymondatos válaszok. Az emberről alkotott kép tapasztalatok millióiból alakul ki bennünk. E tapasztalatoknak csak kis részét szerezzük a fizikából, a biológiából, annál többet az irodalomból, a történelemből, a filozófiából, okos beszélgetésekből, s legátfogóbban a megismerés eszközéből: a mélyebb nyelvismeretből. 
 De még a fenti meggondolásban is volt egy rejtett hasznossági elv. Az igazi válasz ezen túl megy, s eszkatológikus távlatot ad az igazságvágynak. A hívő ember meggyőződése szerint az igazság teljessége az Isten, és az igazság minden megismerése tárgyilag (a skolasztika terminológiája szerint: formailag) az Isten megismerésébe torkollik. „Az örök élet az, hogy megismerjenek téged” (Jn 17, 3). Ez a megismerés teljesen céltalan, helyesebben öncélú lesz: ez maga lesz a cél. Örülünk annak, hogy megismerjük Istent, és hogy őbenne minden mást is megismerünk. Ha az Isten megadja, hogy üdvözüljek, ennek azért is örülök, mert éveken át fogom faggatni Bachot a zene titkairól, Szent Ágostont arról, hogy hogyan végezte ő a liturgiát, Mátyás királyt, hogy miért nem a törökkel törődött Bécs ostroma helyett; kérni fogom József Attilát, hogy olvasson nekem verset minden másodnap, és persze Eötvös Lórándot is, hogy magyarázza el nekem, természettudományosan butusnak a fizikát. Ennek a megismerésnek nem lesz célja, nem lesz semmi haszna, de annál több értelme. Az ember őszinte igazságkeresése (őszinte éppen azért, mert nincs benne haszonkeresés) tökéletlen elővétele a teljes megismerésnek, még akkor is, ha az ember ennek nincs tudatában. 
 Ha eddig „az emberről” beszéltünk, képzeletünkben elsősorban az egyén, az egyedi ember jelent meg. Az ő igazságvágyát a tanulás elégíti ki. De megállapodtunk már abban, hogy az emberiség egészében is egy Ő, egy Test. Az emberiségben is él ugyanez az igazságvágy, és ezt a  tudomány elégíti ki. A tanulás olyan dolgok megismerése, amiket én még nem ismerek. A tudomány olyan dolgok megismerése, amiket az emberiség még nem ismer. A munkamegosztásban szükség van olyanokra, akik az emberiség tudásvágyát elégítik ki. Azt a tudásvágyat, amely nem szorítkozhat a „hasznos” tudományokra, mert nem célja van, hanem értelme. És ahogy az Egyháznak el kell tartania a papot, aki az emberiség üdvösségéért munkálkodik, úgy az emberiségnek, az országnak, a társadalomnak el kell tartania azt a tudományt, melyben egyetemes tudásvágyunk tartatik ébren és elégíttetik ki. Amint a gyermek tudásvágya sem korlátozódik arra, amit megeszik, úgy az emberiség igazságvágya is kiterjed arra: kik vagyunk, milyenek vagyunk magunkban és egymáshoz képest, miből lettünk azzá, amik vagyunk; – vagyis: mi az ember? Minderre az általános feleletet megadhatja a filozófia, az etika, a vallás. Amennyiben ezek tudást hordoznak, maguk is „humán tudományok”. De az általános felelet csak a részletek által lesz hiteles és élő. Az emberiség történelméhez hozzátartozik, hogy milyen saru volt a maratoni hősök lábán, vagy hogyan változott a porrectus neuma alakja a 12. századi Itáliában. Meglehet, hogy ez valakit nem érdekel. De nem lehet, hogy az emberiséget mint egészet ez ne érdekelje. 
 
4. Kultúra
Nem azonos a fenti kérdésekkel, de nem is független tőle: mi a kultúra, és mi nekünk a kultúra? Az utóbbi néhány évtizedben e szót egyre általánosabb értelemben használják, s ha e kiterjesztés nem is indokolatlan, azzal a veszéllyel jár, hogy értelmét, funkcióját értjük félre. Nem véletlenül törték már fejüket egyes gondolkodók azon, mi a különbség kultúra és civilizáció között. 
 A kultúra az Értelmező Szótár szerint: az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Ha el is tekintünk attól, hogy most meg az „értékek” szót kellene meghatároznunk, kissé soknak látszik, hogy mondjuk a kampósszöget is minden további nélkül a kultúra részének tekintsük. Kétségtelen, hogy beszélhetünk az öltözködés kultúrájáról, étkezési kultúráról, „kulturált” lakásépítkezésről, traktorkészítésről, WC-ről, közlekedésről, stb. És akkor felelni kell arra is, mi az öltözködési kulturálatlanság, étkezési kulturálatlanság, kulturálatlan traktorkészítés, stb. Mit kell kirekeszteni a kultúra fogalmából? Ha minden kultúra, akkor semmi sem kultúra. Az efféle szóhasználat talán nem is az egyes emberi produktumokra utal, hanem azok minőségére. Mégis, érezzük a jelentés bizonytalanságát: most a kampósszög-gyártás a kultúra vagy az egyes kampósszögek a kultúra részei („anyagi és szellemi értékek összessége”)? 
 A másik kiterjesztés legjellemzőbb szemléltetése az újságok (rádióműsorok, stb.) „kulturális” rovatában észlelhető. Itt bizony konkrét emberi tevékenységi területeket nevezünk „kultúrának”: a könyv, zene, tánc, stb. előállítását. A kiterjesztés veszélye itt az, hogy a kultúra egyszerűen bizonyos foglalkozások gyűjtőnevévé válik. A kutyatenyésztés a termelési szektorba tartozik, a szonettírás a kulturális szektorba. Igen ám, de akkor minden tevékenység, ami nyomda által betűket állít elő, könyvkultúra? Mindenki, aki a levegőt szabályos (zenének felfogható) rezgésbe hozza, a kultúrát működteti? Hol van akkor az „anyagi és szellemi értékek” kritériuma? Amikor Kodály a zenekultúráról beszél, bennértette ebbe „a zenei ponyva üledékét”, a „rossz zene pestisét” is? Azt is, amiről ilyesféléket mondott: „a természetben is sokkal több a gyom, mint a hasznos növény”, „a rossz zene... romboló hatása odáig terjedhet, hogy megingatja az erkölcsi törvényben való hitet”? Egy kollégám ezzel a címmel írt cikket egy folyóiratba: „a zene oszthatatlan”. Valóban az-e, és minden, ami zene, a kultúra részének tekintendő? 
 Tudjuk, hogy a ‘kultúra’ egy latin ige származéka. A ‘colo, colere’ igét a Pápai Páriz féle szótár így magyarázta: tisztelem, lakom, megmívelem. Aki ezt teszi, az valaminek „cultor”-a, például cultor vineae: szőlőmíves. Ennek ellentéte a ránk bízott dolgok elhanyagolása, illetve a puszta „ösztönös” természet. „A növénytannak egyenrangú tárgya a victoria regia és az útszéli gaz. A kertész a dudvát kigyomlálja” és „ha nem ültetjük el a zenei szép magvát a legzsengébb korban, később hiába próbálkozunk vele: ellepte a lelkeket a gyom” (Kodály). A kultúra elsősorban egy odaadó, gondos, rendszeres, alázatos tevékenység, mellyel a ránk bízott földet, várost, nyelvet, lelket „műveljük”, hogy az végül is „műveltté váljék”, értékes gyümölcsöt teremjen. A szó legelső értelmétől kezdve benne van valami, amit az Értelmező Szótár az érték-fogalom bevezetésével homályosan jelzett. Ilyen értelemben valóban elmondható, hogy bármi, amivel az ember foglalkozik, kultúrává, kultúrálttá tehető, feltéve, hogy érzékenyen, gondosan, figyelemmel, csendes odaadással és hozzáértéssel („bona arte”) foglalkozunk vele. 
 Ennek a tevékenységnek az ember nemcsak alanya, hanem tárgya is lehet. Önmagát is „művelnie” kell. S ha következetesek vagyunk az előző bekezdésben mondottakhoz, akkor a kultúra elsősorban nem az, amit megtanulunk, elolvasunk, elzongorázunk, hanem az, hogy ezáltal magunk válunk megműveltebbé. Amíg gyermekek vagyunk ez a tevékenység a nevelés, a neveletlenségből való kivezetés (e-ducatio), a faragatlanságból való kicsiszolás (e-ruditio). Hozzá máris, de aztán egyre inkább nélkülözhetetlen az önnevelés, saját erőfeszítésünk azért, hogy a faragatlanságból (ma így mondják: bunkó-voltunkból) kijussunk. A kultúra ebben az értelemben nem egy „szakág”, hanem az, ami által az ember kulturáltabbá lesz. Minden kultúra, ami az embert kivezeti durvaságából, lelki formátlanságából, s kulturálatlanság minden (akárha egy „kulturális” területen jelentkezik is), ami ez ellen hat. E szempontból tehát a kultúra nem bizonyos „anyagi és szellemi értékek” összessége, hanem ezekben az értékekben lévő emberalakító erő. 
 Nem kétséges, hogy a kulturális alakító erő minden „anyagi és szellemi értékben” megjelenhet. Ilyen ereje azonban leginkább azoknak az értékeknek van, melyek magáról az emberről, mint lelkes állatról szólnak, arról, ami ő, és ami őt emberré teszi. A természeti és műszaki tudományok teljes elismerése mellett is jogos tehát megkülönböztetett szerepet tulajdonítani a kultúrában a „humanióráknak”. A világ alapvető ismerete (melyhez fizikai, kémiai, biológiai ismeretszerzésünk révén közeledünk) hozzátartozik az általános műveltséghez. Mégsem jogosulatlan, hogy az általános műveltség csúcsára az emberi létezés minőségére egyetemességgel, összegzően ható tárgyakat tegyük. Ezekben sem az információk mennyiségét, hanem mélységét tekinthetjük fontosnak. 
 A „művelés” tevékenysége végül is létrehoz valamit, magát a megművelt, értékében gyarapodott tárgyat. A kultúra tevékenység, és egyúttal annak eredménye. Agricultura: a föld művelésének eredményeként létrejött megművelt föld. A hozzáértő és gondos művelés eredményeként jön létre a szép bútorok, ruhák, lakások, városok kultúrája, de még inkább azon értékek, „műtárgyak”, melyek az emberi lét és lélek, intellektus és érzület titkait tipikusan (egyedített általánosságban) fejezik ki. Ennyiben jogos, hogy a közvetlenül emberközpontú tevékenységek eredményeit kiemelten is a „kultúra” fogalomkörébe sorol juk. A létrejött értékes tárgyak nem csak eredményei annak, amit a „colere” ige jelöl, tanítják is e tevékenységeket: akár passzív (befogadó), akár aktív (alkotó) „cultor”-okról van szó. 
 Nem beszéltünk még az alapige egy jelentéséről: tisztelem. Az a tárgy, ami felé a cultor (a művelő) fordul, tiszteletet érdemel, odaadásra, alázatos figyelemre, „observantiára” érdemes. Annak, aki a legnagyobb tiszteletet, odaadást, observantiát érdemli, az istenségnek kiemelkedő értelemben „kultusz” jár. Hívei „cultor”-ok, a kultusz beavatottjai, közösségük maga is kultúra: „Dei agricultura estis” (1 Kor 3,9). 
 Az embernek hasonló felfelé tekintő tiszteletet kell éreznie akkor is, ha a kultúra értékeire, nagy teljesítményeire tekint. A kulturális tevékenység akkor vezet önmagunk kulturálódásához, ha benne a nagyságot érintjük meg. Minden mai divat ellenére ki kell mondani, hogy a kultúra elsősorban ott van, ahol nagyság van. A kulturális műtárgy lehet vidám, szomorú, gondolatokkal terhelt, elegáns, könnyed, de valahol mindenképpen majesztózus. A kultúra: Bach, Mozart, Michelangelo, Goethe és annyi sok társuk. Azután jönnek persze a megbecsült kisebbek is, az „uzuális” kultúra képviselői, lefelé haladva, mindaddig, míg valódi értéket és szelídítő, emberformáló erőt képviselnek. Idézzük harmadjára is Kodályt: A remekművekkel való érintkezés nélkül „a lélek sorvad, zsugorodik”; a kultúra közössége nem más, mint „a nagy alkotók nemes anyagból időálló formába öntött műveinek befogadása”. Olyan relativizált pedagógia, vagy kultúrpolitika, mely számára nincs különbség nagyság és semmiség között, melynek fő célja nem a nagyság megérintése, nem méltó a nevére. 
 Zárjuk mindezt Hermann Hesse szavaival (az Üveggyöngyjáték-ból). A klasszikus zenéről szólnak, de a kultúra minden területére érvényesek: 
 „A klasszikus zenét kultúránk kivonatának és foglalatának tartjuk, mert annak legvilágosabb, legjellemzőbb kifejezése és megnyilatkozása. Ebben a muzsikában az antikvitás és a kereszténység örökségét vesszük birtokba, a derűs és bátor jámborság szellemét, a felülmúlhatatlan lovagi erkölcsöt. Végső soron a kultúra minden klasszikus kifejeződése morált jelent, az emberi magatartás kifejezőjévé sűrített mintaképét. Az emberi tartás, amelyet a klasszikus zene kifejez, mindig ugyanaz, mindig ugyanazon fajta életismereten alapul, és mindig ugyanarra a fölényre törekszik a véletlennel szemben. Amit a klasszikus zene kifejez, ezt jelenti: tudás az emberlét tragikumáról, az emberi sors elfogadása, bátorság, derű. Hogy ez már most egy Händel- vagy Couperin-menüett kecsessége, vagy gyöngéddé finomult érzékiség, mint sok olasznál vagy Mozartnál, avagy csöndes, higgadt halálra készség, mint Bachnál: mindig a ‘csak azért is’, a halálmegvető bátorság, a lovagiság, az emberen túli nevetés, a halhatatlan derű csendül fel benne.”