Dobszay László

A népzenekutatás újabb eredményei és zeneoktatásunk

    1917-ben jelent meg Kodálynak az ötfokú  hangsor jelentőségéről, 1934-ben a kvintváltásról szóló cikke. „A magyar népzene” első változata 1931-ben készült; Bartóknak a magyar népdalról írt könyve 1924-ben. A népszerűsítő irodalomba, majd a pedagógiába a harmincas évek vége felé és a negyvenes évek elején bekerült tudományos nézetek lényegében ezekre a művekre alapultak. Amikor az 1945 utáni, valóban forradalmi kulturális változások lehetővé tették, hogy Kodály elgondolásai széleskörűen, s mondhatni kötelező módon érvényesüljenek a zenepedagógiában, akkor ezek a népzenei ismeretek egybefonódtak azokkal az elvekkel és tananyagokkal, melyek a háború utáni reformok során használatba kerültek, s melyek voltaképpen mindmáig meghatározzák az ének-zene oktatásunkat. Mindez azt jelenti, hogy mivel a pedagógia azóta lényegében nem vett át ismereteket és indításokat a népzenekutatásról, a népzenekutatás eredményei az 1934-es szinten vannak ma jelen a zenepedagógiában.
    Nem arról van itt szó, hogy a pedagógiának a tudomány korszerű álláspontját kellene közvetítenie a tanulók felé. Jogos a kérdés, hogy a zenepedagógiában milyen fokban szükséges a tudatosítás, az általánosítás, a verbális összefoglalás, vagyis a tudományos eredményekben milyen fokban kell közvetlenül befolyásolnia az oktatást. Ám aligha kérdéses, hogy a pedagógus  tudatában jelen kell lennie mindennek. Az pedig, aki a pedagógiában tervez, alkot, tantervet, tankönyvet ír, nem lehet fölmentve azon követelmény alól, hogy ismeretei korszerűek legyenek. Bizonyos fokig igaz ez az egyszerű tanárember esetében is. Tanításának minőségét ugyanis a háttér-tudás adja. Nem tudom, mennyire tanítják a didaktikában, hogy a tanári munka minőségét (nem a módszerességét) az adja, amit nem tanít, vagyis ez a háttér-tudás. De ha erre szüksége van az egyszerű tanárnak is, még fokozottabban szüksége van a pedagógia tervezőinek.
    Ez az előadás nem vállalkozik többre, minthogy címszavakban elsorolja azokat a legfontosabb területeket, melyekben a népzenekutatás az utóbbi ötven évben továbblépett. Nincs időm elmondani, hogy mit ért el, mire jutott, csak éppen arra hívom fel a figyelmet, hogy milyen területen kellene korszerűsíteni ismereteiket a mai pedagógusoknak.

    1. Először is maga a népdalanyag, melyre tudásunk, ismeretrendszerünk is támaszkodik, jelentősen kibővült, méghozzá nemcsak számszerűleg. Az a dallamanyag, melyre a korai, 1945 utáni tankönyvek épültek, s amelyet azóta is lényegében változatlanul vesz át egyik könyv a másikból, nagyrészt Bartók és Kodály klasszikus gyűjtéseiből válogat, alig egy-két egyéb gyűjtéssel kiegészülve. 1945 óta azonban olyan jelentős gyűjtések folytak, melyek nemcsak számszerűleg növelték meg a népdalrepertorárt, hanem addig ismeretlen – vagy legalábbis ismeretlen jelentőségű – területeket tártak fel. Hogy egy-kettőt említsek közülük: Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjamin 1954 körüli csángó gyűjtései egészen új kifejezésmódokat mutattak fel. A Lajtha-féle gyűjtések Erdély akkor visszacsatolt területein (a kőrispataki, szépkenyerűszentmártoni stb. gyűjtések) az utolsó pillanatban kerültek be a népzenei tudatba, a pedagógiába már nem jutottak át. Az 1950-es években igen intenzív gyűjtés folyt a népszokások terén, s az alapvetően megváltoztatta népzenéről való képünket. (Gondolok akár a Kerényi György által kezdeményezett gyűjtési hullámra, mely az 1950-es évek végétől a sirató-gyűjtéssel folytatódott; ez utóbbi sem csak a siratóra vonatkozó adatok számát növelte, hanem a siratónak a siratás funkcióján túlmenő stiláris jelentőségét is megmutatta.) Elsősorban Kiss Lajos nevéhez fűződik a történelmi gyökerű magyar népénekek, népdalok felkutatása (például szlavóniai virrasztó énekek), s az ő eredményeit hasonló jellegű további gyűjtések követték mások részéről is. Ezek a magyar zenetörténet és népzene közötti szálakat bemutató gyűjtések valósággá tették, amit Kodály vízióban ragadott meg (lásd „Néprajz és zenetörténet” című cikkét), amit először Szabolcsi Bence próbált meg kibontakoztatni. A hatvanas-hetvenes években a figyelem középpontjában lévő anyagok közé került a magyar népzenei recitáció kérdése is (műfajilag is, zeneileg is sokféle megnyilvánulásában). Végül közismert Kallós Zoltánnak az a hatalmas gyűjtési anyaga, mely nemcsak jobb felvételekkel illusztrálhatta a már ismert típusokat, hanem új típusokkal is megismertetett, vagy olyan vidékeket rajzolt be a térképre, melyek szinte fehér foltnak számítottak előtte. Így azután már az, hogy milyen népdalokat kell ismernie egy korszerűen művelt zenésznek, zenetanárnak, ma már teljesen más, mint volt 1945-ben.
    2. A következő terület a „Mi a népdal?” témaköre. E tárgyban igen sok naívság hangzik el tanári szájakból, s jut a gyerekek közé, mégpedig nem azért, mert esetleg nem szerencsésen alkalmazzák tudásukat a gyermekek szintjéhez, hanem mert ezt a tanárok maguk is így tudják, ennyit tudnak a dologról. Ám Magyarországon e tárgyban elég jelentős irodalom keletkezett az utóbbi időkben, ezen túl pedig, hazánk 1945 után bekerült a nemzetközi népzenei tudományos közéletbe, és szembesíteni kellett saját felfogásunkat a nemzetközileg elfogadott vagy jelentős más álláspontokkal. Ez nem mindig jelenti, hogy nekünk fel kellene adnunk a magunk nézeteit, de mindenesetre ellenőrizni, esetleg gazdagítani, árnyalni kell felfogásunkat.
    A népdalnak a spontaneitáson alapuló afféle felfogása, hogy amit a falun hallunk, az a nép ösztönös érzéseinek közvetlen zenei kifejezése, ma már aligha tartható. Egyrészt sok olyan dallamról, melyet azelőtt népdalnak tartottunk és tanítottunk, közben kiderült, hogy a népies műdal körzetébe tartozik. Ugyanakkor más szempontból ma tágasabban vonjuk meg a népzene körét, és sok olyan jelenséget, dallamcsoportot, melyet hajdan kirekesztettek a népdalok köréből, ma már számításba veszünk. Tehát sokkal differenciáltabb a képünk arról, hogy mi is a népdal.
    Még inkább igaz ez kvalitatív szempontból. Mi az, ami a népdalt népdallá teszi? Hogyan keletkezik a népdal? Erre vonatkozóan ma már nagyon gondosan körülírt, árnyalt felfogást vallunk. Bizony a népdal nem úgy keletkezik, hogy a közösség ül a kukoricamorzsolóban, s akkor a népi alkotás istene vagy szentlelke hirtelen megszállja valamelyik jelenlevőt, s máris megszületik a hamisítatlan népdal. Hogy csak egy dologra hivatkozzak, a toposzok, formulák, klisék továbbörökítésének jelentősége a népdal keletkezésében ma már igen világos.
    Ugyanígy sokan foglalkoztak a kérdés történeti vonatkozásaival. Sok olyan népdalmotívumnak, szöveg- és dallamelemnek, melyet „népinek” tekintettünk, ma már jobban látjuk irodalom- és zenetörténeti termőtalaját. Hogy egyetlen példával éljek: az úgynevezett eleven népi humor nagyrészt a középkori diákköltészet leszármazotta, s az úgynevezett népi humor termékeit, kliséit a tradíció közvetlenül örökíti át hat- vagy hétszáz év óta. De fordítva is: sok olyan irodalmi, zenetörténeti elemnek, mely egyéni alkotói leleménynek látszik, közhasználatban forgó formulák, sokszor népzenei jellegű struktúrák az alapjai. A két terület közt nincs éles választóvonal, de kétségtelen, hogy a népzene végső jellegét egy sajátos alkotási folyamat adja meg éppúgy, mint az egyéni alkotásét.

    3. Van egy harmadik terület, melyen az újabb – fél évszázados – népzenekutatás eredményekkel büszkélkedhet. Ha az emberiséget úgy ismerem, hogy vannak feketék, szőkék, barnák, ez — elég felületes ismertség. Általában az embereknek egy tekintélyes részét személy szerint, egyenként ismerjük, s voltaképpen még az emberekről szóló általános ismereteinket, nézeteinket is ilyen egyéni megismeréssel alapozzuk meg. Így van ez a népdallal is. Ma már elég sok népdalról van „egyéni” tudásunk, a népdalok egyéniesednek. Van, amit egyenként is tudni lehet sokukról, s többet tud a népdalról az, aki több népdalt ismer személyesen. Sokszor történeti ismeretbővülés során is eljuthatunk egy-egy népdalhoz vagy népdalcsoporthoz. Tehát nem elég a népdalokról annyit tudni, hogy van szótagszámuk, kadenciaképletük, ambitusuk, és hogy mondjuk két stílusba sorolhatók. A korszerű népdalismeret több népdalról tud több konkrétumot mondani.

    4. A negyedik terület: a népdal életmódja, előadásmódja. Ne felejtsük el, hogy amikor a magyar pedagógia magába vette az első indításokat Kodálytól, Bartóktól, akkor ez teljes egészében a leírt kotta alapján történt. Ez rányomta a pecsétet a népdal-pedagógiára, sok tekintetben azt alapvetően meghamisította. Amikor annyit panaszkodunk arról, hogy az iskolában a népdal élettelenné válik, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy itt a közlésmód eleve alkalmatlan volt a népdal életszerű áthagyományozására. A tanár – ahogy bírta – megtanulta kottáról a népdalt, énekelte, ahogy ő elgondolta, a népdalt így megtanította – ismét kotta segítségével – a diáknak, a gyerek pedig megismételte, ahogy bírta. És ez még akkor is így van, ha nem az történt, amit egyesek az élettelenség okának tartanak, tudniillik hogy „agyonszolmizálták” a népdalt; ha nem szolmizáltuk agyon, akkor is teljesen ki van kapcsolva e folyamatból a népdal sajátos előadásmódja. Ezért hallani néha énekórákon egészen fantasztikus okfejtést arról, hogy miért olyan a népdal, amilyen, okfejtést, mely nem több, mint a tanár spekulációja egy sosem hallott zene kottaképe fölött. A tanáré, aki számításba sem veszi, hogy a dal esetleg nem úgy hangzik, ahogy le van írva, vagy ahogy ő értelmezi ezt a kottaképet. Hogy egy példát mondjak: hiába spekulálunk ki valami bolgár-ritmusokat a kottaképből, ha csupán egy rubato-jelenséget kottázott le éppen az adott módon egy népdalkutató. A népdallejegyzés: küzdelem egy élő és finoman árnyalt zenei anyaggal, s gondolja meg, aki e kottaképből gyárt pedagógiát a bolgár ritmus vagy a változó ütem megtanítására.
    Ma már sokkal többet tudunk a népdal előadásmódjáról, mert felvételek, méghozzá ma már sokszorosított, megjelentetett, boltokban kapható, könyvtárakban kikölcsönözhető felvételek ezrei állnak rendelkezésünkre. Továbbá pedig: ma már áttanulmányoztuk az előadásmódbeli dolgok nagy részét. Tudunk arról, hogyan tanulják a népdalt, mit tud és tart a népdalról maga az énekes vagy a falu népe. Hadd említsek ismét egy példát: mit szólunk ahhoz, hogy a „spontán” siratót kilenc éves kora óta gyakorolja a gyermek; az be van tanulva, amire addig jut, hogy improvizálja a siratót. Számos ilyen megfigyelés áll ma már rendelkezésünkre, melyek a népdalhoz való viszonyunkat is módosítják.

    5. A következő újdonság egy negatív folyamat. A népdal kihalásának folyamata, mellyel így 1945-ben még nem nézett szembe a magyar zenei köztudat és a zenepedagógia.
    Azt mondtuk, hogy az utolsó pillanatban vagyunk — és ismerjük az ilyen „utolsó pillanatban” szöveg hatását. De ma valóban az utolsó pillanatban vagyunk, s ez nem jövendölés, hanem tény. Ma népdalt gyűjteni – az esetek kilencvenöt százalékában – már csak emlékként lehet. Az illető már nem gyakorolja, jó esetben még fel tudja idézni. Odamegyünk hozzá: emlékezik erre? tudja ezt? Igen, fel tudja idézni. Honnan? Úgy, hogy harminc évvel ezelőtt még énekelték. Ma már nem.
    S így újra kell gondolni a népdal szerepét kultúránkban. Kodály koncepciója az volt, hogy a művelt réteg átveszi a népdalt, s az művészi formába öntve tovább él majd a magyar zeneszerzésben. Ez utóbbi egy saját személyére szabott kodályi koncepció volt. Az ő esetében igazolódott, szélesebb értelemben azonban nem. Azért nem igazolódott, mert a zene, a zeneszerzés olyan utakra tért, ahol a népdallal való efféle összekapcsolódás szinte lehetetlenné vált. Az az elgondolás, hogy majd művészi keretbe foglaljuk a népdalt, és ilyen módon kórusaink ajkán tovább fog élni — ez történetileg igaz ugyan (ugyanis kórusaink valóban énekelhetik az 1920-as, 1930-as vagy éppen 1950-es feldolgozásokat), de közben a korszerű zene más útra tért. Tehát újra kell gondolnunk az egész dolgot: mi lesz a népdallal a mi tudatunkban? Erre vonatkozó elgondolásaimat most nincs idő előadni. Csak a leckét szeretném feladni a pedagógiának, hiszen ez az alapvető nézet-zavar  okozza azt az alapvető kommunikációs zavart, hogy a tanárnak is, diáknak is kötelező penzum a népdal, de mindkettő úgy tesz, mintha egyetértenének a népdal fontosságában. Senki sem vallja be, hogy ez az egyetértés nincs meg, s hogy egyáltalán, a népdal számunkra fontos — és hogy miért fontos? Szerintem is fontos. De ha ezt nem gondoljuk, önök nem gondolják újra ebben az új szituációban, akkor húsz év múlva, vagy tizenöt vagy tíz év múlva talaját veszti minden olyan zenepedagógia, mely a népdalra épít.

    6. Végül teljesen megváltozott felfogásunk a népdalstílusokról. Az iskola ma azt tanítja, hogy van régistílusú magyar népdal, mely pentaton, ereszkedő, és van újstílusú, mely kupolás, visszatérő szerkezetű. Nos, ez a tanítás teljesen idejétmúlt. Már Kodály utalt „A magyar népzené”-ben arra, hogy régi stílusok egész sora van, amelyet még fel kell fedeznünk. Ezeknek felfedezése nagyrészt megtörtént. A magyar népdal története többé-kevésbé kontínuummá vált. Gondoljuk csak el: 3-4 évtizeddel ezelőtt az volt az elképzelésünk, hogy két- vagy három- vagy többezer évvel ezelőtt kialakult a cseremiszekkel közös régi stílusunk (most ne is beszéljünk a cseremisz-párhuzamnak Vikár László kutatásai nyomán ugyancsak meggyengült bizonyíték-erejéről!), majd pedig 1890 körül létrejött egy új stílus (ma már nagyjából datálni tudjuk létrejöttét). És mi van a két évszám között? Ezzel az elképzeléssel szemben ma egy teljes történelmi kontínuummal számolunk, melyen belül legalább háromszáz évenként meg tudjuk mondani, népzenénk melyik rétege, melyik stílusa lépett színre, vagy alakult át. Ennek van szakirodalma, bárki utánanézhet. Ott vannak az egyes stílusokról szóló szakcikkek, összefoglalóan pedig képet ad róla – ha egyelőre nem is teljes egészében – a Magyar Népdaltípusok Katalógusa, mely négy stílusra nézve ezer oldalon, az egyes népdalig menően rögzíti annak helyét a stíluson belül, s összefoglalja, amit az illető típusról ma tudunk. Tehát ma körülbelül ezer népdaltípusról (ami mintegy negyven-ötvenezer darabot jelent!), egyetlen kötetbe összefoglalva is olvasni lehet arról, hogy mi a helyzet — olvasni lehet, ha valaki a népdallal vagy egy adott népdallal meg akar ismerkedni. A stílusokról korszerű áttekintést szerezni ma már nem lehetetlen.
    És ennyi volt előadásunk célja: csupán azokat a fejezeteket felsorolni, amelyeken végighaladhat, aki korszerűsíteni akarja magyar népzenetudását.